sajnos nem felejthető

rini írta: Emléklszem amúgy én is voltam tagadás fázisába amikor magam előtt is tagadni próbáltam,hogy ugyanmár nem történt semmi

Van egy ismerősöm, aki hihetetlenül agresszív nő. Mondta múltkor nekem, hogy nem érti, hogy lehet egy nőt megerőszakolni. Mondtam neki, hogy úgy, hogy lefagy, leblokkol. Ezen elgondolkozott. Nem tudom, nem neki is tagadás van-e a hihetetlen agresszivitása mögött. Mesélte, hogy egyszer a férje mögé lopakodott, és hátulról átölelte. Ő megijedt, és reflexből ütött. Aztán mondta a férjének, hogy soha többé ne csináljon ilyet, mert még leüti. Én elgondolkoztam ezen.

senki sem írta: Soha de soha nem felejthető, ami történt. Tíz éves voltam, most negyvennyolc. Még mindig rémálmaim vannak. Talán, ha akkor nem engem találnak hibásnak. De a férfi sohasem hibás, ő csak azt teszi, amit tennie kell. Rosszkor voltam rossz helyen. Akkor elmondtam a szüleimnek, megvertek, azt mondták szégyelljem magam nagyon érte, és utána már úgy kezeltek, mint egy útszéli lányt. Magamba fojtom a mai napig az átélteket. Hiszen úgysem tud senki segíteni. Ez az én keresztem, ezzel kell élnem. Soha de soha nem felejthető. A rémálmok elkísérnek örökké. Az érintéstől is félek, bezárkóztam egy égig érő toronyba, hogy ne tudjanak többé bántani. Tudom, hogy ezen rengeteg gyerek átesik, és hogy már rég túl kellene lennem rajta, de úgy látszik bennem van a hiba. Bocsánat, túl hosszúra sikeredett.

Nem, egyáltalán nem benned van a hiba. Sőt, teljesen természetes, hogy így érzel. Ha olvasod, amit írunk, látni fogod, hogy mi is pont ezen mentünk/megyünk keresztül. Jó, hogy leírtad ezt.

Hajnalkám írta: Van egy ismerősöm, aki hihetetlenül agresszív nő. Mondta múltkor nekem, hogy nem érti, hogy lehet egy nőt megerőszakolni. Mondtam neki, hogy úgy, hogy lefagy, leblokkol. Ezen elgondolkozott. Nem tudom, nem neki is tagadás van-e a hihetetlen agresszivitása mögött. Mesélte, hogy egyszer a férje mögé lopakodott, és hátulról átölelte. Ő megijedt, és reflexből ütött. Aztán mondta a férjének, hogy soha többé ne csináljon ilyet, mert még leüti. Én elgondolkoztam ezen.

Lehet, hogy tagadás van mögötte. Én is sokáig hasonlóan viselkedtem.
Még sok évvel ezelőtt egy szórakozóhelyen belefutottam egy pasiba, aki eléggé rámenős volt. Akármit mondtam neki, egyszerűen nem volt hajlandó lelépni. Nem volt agresszív, nem beszélt csúnyán, egyszerűen csak nem hagyott békén, és az a hülye vigyor… A végén már szó szerint remegtem a dühtől, aztán egyszer csak teljes erőből pofon vágtam.
Szerencsém volt, nem ütött vissza. Eléggé ijesztő volt, ahogy elvesztettem a kontrollt magam felett. Jó ideig nagy ívben kerültem mindenféle szórakozóhelyet.

senki sem írta: Magamba fojtom a mai napig az átélteket. Hiszen úgysem tud senki segíteni. Ez az én keresztem, ezzel kell élnem. Soha de soha nem felejthető. A rémálmok elkísérnek örökké.

A szívem is belefájdult, amikor olvastalak, Senki sem. Ne add fel. Igen, ezzel kell élned, de nem mindegy, hogyan. Szerintem az, hogy itt vagy, már egy ici-pici lépés előre. Igen, soha nem fogod elfelejteni, de tudod mit mondok? Nem is kell. De a fájdalmat igenis lehet mérsékelni. Nagyon drukkolok, hogy sikerüljön neked. Jó lenne, ha tudnál hinni benne.

Köszönöm, már többször is meg akartam írni a történetemet a "történetek"-nél, de sose mertem elküldeni. 48 éves nő vagyok, soha nem voltam férjnél, soha nem jártam senkivel. Akinek elmondtam (anyámnak) nem értett meg, sőt engem vádolt. Tőle tudom, hogy ezen minden lány átesik, ki előbb, ki később, és egyedül én csinálok ekkora hisztit belőle. Tíz évesen honnan tudhattam volna? "csak azt csinálta veled amire való vagy, sok nő elviseli házasságban ezt, és mégsem picsog," . Nagyon szégyellem a dolgot, és mivel megbélyegezettnek érzem magam, egyedül maradtam. Köszönöm, hogy itt meghallgattatok, és nem vádoltok.

Próbáld meg leírni a történeted, itt mindenki meg fog érteni. Új érzés lesz ez neked, és remélem, hoz némi könnyebbséget. De nem sürgős, nem kell erőltetni, mindent a maga idejében.

senki sem írta: Köszönöm, már többször is meg akartam írni a történetemet a "történetek"-nél, de sose mertem elküldeni. 48 éves nő vagyok, soha nem voltam férjnél, soha nem jártam senkivel. Akinek elmondtam (anyámnak) nem értett meg, sőt engem vádolt. Tőle tudom, hogy ezen minden lány átesik, ki előbb, ki később, és egyedül én csinálok ekkora hisztit belőle. Tíz évesen honnan tudhattam volna? "csak azt csinálta veled amire való vagy, sok nő elviseli házasságban ezt, és mégsem picsog," . Nagyon szégyellem a dolgot, és mivel megbélyegezettnek érzem magam, egyedül maradtam. Köszönöm, hogy itt meghallgattatok, és nem vádoltok.

Persze, hogy nem vádolunk. Anyád súlyosan tévedett.

Kedves Anoni Mara!
Könnybe lábadt a szemem, hogy a pár sorodat olvastam. Azt gondolom igen. Igen, én mindenre nagyon jól tudok emlékezni. (nem írom oda, hogy "sajnos", mert anyukámat az Alzheimer kór vitte el 16 év leépülés után) Igen, emlékszem a 42-43 évvel ezelőttiekre, a házasságon belüli szexuális problémáimra, csalásokra.
Próbálok a hitembe kapaszkodni, és erőt venni Istentől a mindennapjaimban, és élni tovább az emlékekkel. . Van lehetőség a dolgokat teljesen elfelejteni? Megoldás, ha "feltör" az emlék, akkor erőszakkal másra gondolok, és irányítom a gondolataimat? Hát ez nem könnyű!!

Hajnalkámnak!
Nem, nem voltam terápián. A megdöbbentő, hogy -bár jelen volt az életemben- inkább az utolsó 10 évben erősödött fel bennem ez az érzés. Talán, hogy igy idősebben belegondoltam, mennyire lehetett volna más a lelkiállapotom a házasságomban, a férjemmel való kapcsolatomban, és a gyereknevelés területén is, ha ez nem történik meg. Igen, azt hiszem, kiegyensúlyozatlan volt a lelkiállapotom, és labilis voltam mindig. A mai napig mindenen könnyen sírok, és minden, mással, gyerekkel, nővel történt szexuális visszaélés irtózatosan fel tud háborítani. Valószínüleg az is közrejátszott, hogy anyukám nem állt mellém. Mentegetem. Nagyon egyszerű asszony volt.

Anoni Mara írta: A szívem is belefájdult, amikor olvastalak, Senki sem. Ne add fel. Igen, ezzel kell élned, de nem mindegy, hogyan. Szerintem az, hogy itt vagy, már egy ici-pici lépés előre. Igen, soha nem fogod elfelejteni, de tudod mit mondok? Nem is kell. De a fájdalmat igenis lehet mérsékelni. Nagyon drukkolok, hogy sikerüljön neked. Jó lenne, ha tudnál hinni benne.

Mara!
Bocsánat, tudom, hogy igazából semmi közöm nincs a hozzászólásodhoz, de megfogott valamiért.
Annyira csodállak, hogy volt erőd végigjárni ezt az utat, hogy ma itt vagy és képes vagy erőt adni azoknak, akiknek a lába alatt inog a talaj.
Neked sikerült valami pozitív dolgot felépítened a traumáidból, a múltadból, bárcsak egyszer nekem is menne… Mindennél jobban vágyom arra, hogy segíthessek…
Ehelyett pedig csak dagonyázom a sárban, közben meg telnek az értékes hónapok-évek.
(tudom, előbb a lelkemet kell meggyógyítani, ehhez pedig segítségre van szükségem… igyekszem, bár még teljesen az elején, de úton vagyok…)

Én is mindennél jobban vágyom arra hogy segíthessek, de tudom ,hogy előbb magamon kell és hogy mekkora utat jártam már végig hogy lehet ugymond "normális emberek, akik nem éltek át hasonló szörnyűségeket min t mi elképzelni nem tudják,és a negyedénél feladták volna.Ma átmentünk a szomszéd városba, ahol 16 évesen zaklatott az a szemét az uszodában, az első gondolatom ez volt ami eszembe jutott.Pedig hosszú ideig nem jártam ott, ez lehet a sejtszintű emlékezet,pl az előző munkahelyem előtt se tutam anélkül elmenni hogy görcsbe ne rándult volna a gyomrom

Ja meg anyám folyton azon rinyál hogy vénlány maradok, meg már lecsúsztam az össze jó pasiról,de ő egyszerűen nem tudja fel se fogni, hogy én a szextől rettegek, nekem csak az iszonyatos fájdalom kötődik hozzá,és úgymond egy egészséges férfi meg tudom hogy elvárnná,és mindig olyanokat sikerül bevonzanom akik 2 perc alatt szeretnének megd...,vagy akik érzelmileg elérhetetlenek.Persze reménytelen szerelembe jó vagyok

Hope írta: Mara!
Bocsánat, tudom, hogy igazából semmi közöm nincs a hozzászólásodhoz, de megfogott valamiért.
Annyira csodállak, hogy volt erőd végigjárni ezt az utat, hogy ma itt vagy és képes vagy erőt adni azoknak, akiknek a lába alatt inog a talaj.
Neked sikerült valami pozitív dolgot felépítened a traumáidból, a múltadból, bárcsak egyszer nekem is menne… Mindennél jobban vágyom arra, hogy segíthessek…
Ehelyett pedig csak dagonyázom a sárban, közben meg telnek az értékes hónapok-évek.
(tudom, előbb a lelkemet kell meggyógyítani, ehhez pedig segítségre van szükségem… igyekszem, bár még teljesen az elején, de úton vagyok…)

Köszönöm, nagyon jól esnek a szavaid. Egy kis bátorítás mindig erőt ad a folytatáshoz. Nem volt ez nálam sem mindig így, pár éve még én sem hittem volna, hogy eddig jutok. És még mindig van előre... Szóval fel a fejjel, kimászunk belőle mind!

Anoni Mara írta: Köszönöm, nagyon jól esnek a szavaid. Egy kis bátorítás mindig erőt ad a folytatáshoz. Nem volt ez nálam sem mindig így, pár éve még én sem hittem volna, hogy eddig jutok. És még mindig van előre... Szóval fel a fejjel, kimászunk belőle mind!

Örülök és köszönöm, hogy velünk vagy, segítesz minket, azt érzem, mintha kortól függetlenül itt mindenkinek egy kicsit az anyukája is lennél egyben. Bennem legalábbis olyan bizalom alakult ki feléd…
Nagyon remélem, egyszer sikerül majd felállnom és valami támogató dolgot létrehoznom az emlékeimből.
Bár mindenki azt mondja, hogy előttem áll még az egész élet, mégis sokszor azt érzem, hogy már fel kellett volna állnom, hiszen több, mint 10 év eltelt az utolsó erőszak óta, egy évtizeddel ezelőtt magam mögött hagytam már a bántalmazó családomat. Időnként azt érzem, jó úton haladok, máskor pedig azt, hogy sehol sem járok.
Két életet élek, ezt érzem. Az egyikben fojtogat a múlt, minden pillanatban jelen van, a másikban pedig szinte eltűnik, mert minden reggel, munkába menet becsukom magam mögött a múltam titkait rejtő ajtót. A munkahelyemre nem jöhetnek velem az emlékeim, mert akkor tudom, hogy megzakkannék. Odabent ugyan nem látnak egy felhőtlenül boldog, teljesen talpraesett, határozott lánynak, de bíznak bennem, jobban, mint én magamban, talán még szeretnek is. Alapvetően a kollégáim egy pszichésen egészséges, stabil lánynak tartanak. De amint kilépek a munkahelyem falai közül, rám zúdul minden… ha tudnák, milyen is vagyok én…
Tudom, hogy nem feltétlenül jó ez az elfojtás, amit a dolgos hétköznapok alkalmával csinálok, de felelősségteljes munkát végzek, nem fér bele az összeomlás, még a lehetősége sem…
Mindenesetre, bízom abban, hogy felépülök, hogy egyszer boldog leszek még. Sosem adom fel!

süni írta: Kedves Hope!
Nekem azt mondta a pszichológusom, hogy ezt munka terápiának hívják, és a legjobb dolog, ami történhet egy komolyan sérült emberrel. Velem ugyanez volt a kezdetekben, a munkámat tökéletesen elláttam, a munkahelyemen "normális" emberként működtem. Viszont, ahogy onnan kiléptem, egy magamba zárkózott, rémült, megkeseredett, a világot utáló emberré váltam. De aztán másnap a munkában megint éltem a mindennapokat. Szabadnapra sem szerettem menni, mert akkor kettesben voltam önmagammal, a gondolataimmal. Később, a terápia hatására, ez megváltozott, megteremtődött az egyensúly a munka, és a magánélet között. És a saját tapasztalatomból írom, hogy biztosan szeretnek a kollégáid. Engem is szerettek, csak nehéz volt elfogadnom, hogy egy olyan embert szeretni lehet, amilyen én vagyok.

Kedves Süni!
Köszönöm a soraidat, kicsit megnyugtattál vele, hogy talán mégsem vagyok olyan reménytelen, mint gondolom…
Érdekes és elgondolkodtató, amit írtál, én erre a helyzetre még sosem gondoltam így, sokkal inkább az volt az elképzelésem, hogy ez elfojtás, amiből előbb-utóbb baj lesz… Bár tény, hogy odabent a munkahelyemen én is „normális” ember vagyok, még csak nem is vívok magammal harcot annak érdekében, hogy sikerüljön elnyomnom dolgokat.
Nehéz esetlegesen pozitívként tekinteni erre, eddig féltem tőle…
Én is össze vagyok zavarodva, mindig azt hiszem, hogy utál az egész világ, mindegy hányan vesznek körül, hányan fejezik ki a szeretetüket, úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy egy ilyen lány nem érdemel semmi jót… Igyekszem elhinni, hogy talán mégis, bár nem könnyű