sajnos nem felejthető

Amúgy én is imádoma munkámat,szívvel, lélekkel csinálom.És milyen érdekes hogy sérültekkel foglalkozok.Én is az vagyok, csak másképp mint ők.

öregecske írta: Hajnalkámnak!
Nem, nem voltam terápián. A megdöbbentő, hogy -bár jelen volt az életemben- inkább az utolsó 10 évben erősödött fel bennem ez az érzés. Talán, hogy igy idősebben belegondoltam, mennyire lehetett volna más a lelkiállapotom a házasságomban, a férjemmel való kapcsolatomban, és a gyereknevelés területén is, ha ez nem történik meg. Igen, azt hiszem, kiegyensúlyozatlan volt a lelkiállapotom, és labilis voltam mindig. A mai napig mindenen könnyen sírok, és minden, mással, gyerekkel, nővel történt szexuális visszaélés irtózatosan fel tud háborítani. Valószínüleg az is közrejátszott, hogy anyukám nem állt mellém. Mentegetem. Nagyon egyszerű asszony volt.

Ó, milyen ismerős, amit írsz. Akár én is írhattam volna, kivéve, hogy én nem mentegetem az anyámat. Nem mondom, hogy nem szeretem őt, de nagyon ambivalens a kapcsolatunk. Most éppen igyekszem őt kerülni, ha lehet. Csak ez se jó, mert már nem olyan fiatal, szóval sehogy se jó ez így.

Hope, szerintem kell az embernek olyan hely, ahol "normálisnak" érezheti magát. A munka általában amúgy is eltereli az ember figyelmét a problémáiról. Én ezt jónak tartom. Néha muszáj kicsit másra is figyelni, ha nem akarunk megzakkanni.

"a munkahelyemen "normális" emberként működtem. Viszont, ahogy onnan kiléptem, egy magamba zárkózott, rémült, megkeseredett, a világot utáló emberré váltam. De aztán másnap a munkában megint éltem a mindennapokat."

Kedves Süni, Hope
ez a kettős élet nemcsak a munkahely/mhelyen kívüli állapot, hanem szinte állandósulhat is. Bennem mindig van egy flegmatikus, lemondó, csalódott, unott, hitetlen, csendesen szemlélődő lény, még akkor is, ha éppen vígan táncolok valahol, vagy épp lelkesen magyarázom valakinek, milyen szép élni (szoktam ilyet tenni, tán magamat is győzködöm ). Már megszoktam a jelenlétét (pszichológusnak nem mondani, nehogy skizofréniát állapítson meg )
Persze lehet, hogy ennek semmi köze az abúzushoz, hanem egyéni dolog, van egy ilyen "lefújódott lufi" oldalam, oszt kész... csak ne vegye át az irányítást

Azt hiszem, a legtöbbünknek itt – nekem is persze – megvan ez a kettős életünk. Ha csak nem figyelek direkt rá, már észre sem veszem, ahogy automatikusan átkapcsolok a mosolygós, pozitív szemléletű üzemmódba. Nem csak munkahelyen, azonnal, ha valakivel egy légtérbe kerülök. Néha filózok rajta, hogy vajon én vagyok ilyen jó színész, vagy az átlag ember ennyire vak. Valószínűleg kicsit ez is, az is. Nem hinném, hogy ez alapból a személyiségem része lenne, hogy így születtem. Ez egy a sok védekező mechanizmus közül. Olyasmi, ami nélkül elég nehéz lenne „normális” életet élni, munkahelyet, párt, barátokat találni. Mert kinek kell egy szinte mindig lehangolt, dühös és cinikus ember?

Ha a pszichológusoddal nem vagy őszinte, akkor valószínűleg nem fog tudni segíteni. Ne aggódj, nem fog skizofréniát megállapítani.

eperke írta: Azt hiszem, a legtöbbünknek itt – nekem is persze – megvan ez a kettős életünk. Ha csak nem figyelek direkt rá, már észre sem veszem, ahogy automatikusan átkapcsolok a mosolygós, pozitív szemléletű üzemmódba. Nem csak munkahelyen, azonnal, ha valakivel egy légtérbe kerülök. Néha filózok rajta, hogy vajon én vagyok ilyen jó színész, vagy az átlag ember ennyire vak. Valószínűleg kicsit ez is, az is. Nem hinném, hogy ez alapból a személyiségem része lenne, hogy így születtem. Ez egy a sok védekező mechanizmus közül. Olyasmi, ami nélkül elég nehéz lenne „normális” életet élni, munkahelyet, párt, barátokat találni. Mert kinek kell egy szinte mindig lehangolt, dühös és cinikus ember?

Ha a pszichológusoddal nem vagy őszinte, akkor valószínűleg nem fog tudni segíteni. Ne aggódj, nem fog skizofréniát megállapítani.

Szerintem az átlagemberek elég vakok amúgy. Különben én is ilyen vagyok. Pl. ha ideges vagyok, vagy zavarna jövök, akkor idétlenül vihorászok.

Hajnalkám, erről felismernénk egymást
Én is idétlenül vihorászok ilyenkor. Meg, ha valaki véletlenül valami szépet vagy jót mond rólam - régebben azonnal megkérdőjeleztem, hogy tényleg komolyan mondja-e, "Persze..." mondtam gúnyosan. Most már ezt nem teszem, csak van a vihorászás. Elég rémes.

nyugodt írta: Hajnalkám, erről felismernénk egymást
Én is idétlenül vihorászok ilyenkor. Meg, ha valaki véletlenül valami szépet vagy jót mond rólam - régebben azonnal megkérdőjeleztem, hogy tényleg komolyan mondja-e, "Persze..." mondtam gúnyosan. Most már ezt nem teszem, csak van a vihorászás. Elég rémes.

Azért jókat vihorásznánk együtt.

Amúgy meg a bókokkal én se tudtam soha mit kezdeni. Még most is zavarba hoznak, de egyszer eljutottam oda, hogy ez nem mehet így tovább, hogy mindig hárítom a bókot, és hogy próbálom megmagyarázni, és elhatároztam, hogy egyszerűen csak megköszönöm, ha valaki bókol. És azóta egész jól megy, megköszönöm, és igyekszem kedvesen mosolyogni. Függetlenül attól, hogy amúgy mit érzek. Általában még mindig zavarba hoz, és nem igazán élvezem a bókot. A dicséretet viszont szeretem, ha azzal a valódi teljesítményemet ismeri el valaki. Arra szükségem is van.

Sziasztok! Annyiszor írtok pszichológusi segítségről, de a saját tapasztalataim azt mutatják, hogy semmit sem ér, sőt csak ront a helyzeten. Egy régebbi munkahelyemen történt, hogy egy férfi kolléga rendszeresen kigúnyolt, nevetségessé tett, vagy csak beszólt nekem. Természetesen semmit sem reagáltam, hátha abbahagyja, de abban az időben sokat sírtam. Amikor egyszer durván beszólt, elsírtam magam, és kirohantam a wc-be. Kihívták a mentőket, bevitettek a pszichiátriára, ahol telenyomtak nyugtatókkal. Csaknem egy hónap után engedtek ki, sok gyógyszert írt fel a pszichiáter, akinél kéthetente kellett jelentkeznem. Tőle tudtam meg, hogy "szerelmes vagyok" abba a férfibe, ráadásul szerelmes leveleket is írkáltam neki névtelenül. Hiába mondtam, hogy nem, soha nem tennék ilyet, eszem ágában sincs, csak arra biztatott, hogy minél hamarabb vallom be, annál hamarabb hagyhatjuk el a gyógyszeres kezelést. Kéthetente jártam pszichiáterhez, havonta egy délután meg egy munkahelyi pszichológushoz. Természetesen bocsánatot kellett kérnem attól az embertől, aki miatt a pszichiátriára kerültem, pedig ránézni se mertem, annyira rettegtem tőle. Így dolgozhattam tovább, és nem kerültem utcára. (A családom persze a pszichiáter álláspontján volt, hogy igenis megírtam a leveleket, és biztos szerelmes vagyok abba a gyanútlan emberbe, és megint nagyon szégyelltem magam, hiszen egyik sem igaz.) Aztán a pszichológus (egy idősebb férfi) elkezdett képeket mutogatni, amiktől hányinger kerülgetett, de azt mondta, addig nézzük, ameddig már rezzenéstelen arccal tudom nézni őket. Levetkőzött emberek voltak rajta, és mind (néha nagymamám szóhasználatával) csunyálkodtak. Könyörögtem, hogy ne kelljen néznem ezeket a képeket, de meg se hallgatott. Azt adta házi feladatnak (!!!!!) hogy keressek valami férfit és szexeljek vele. Iszonyodom mindenféle férfitól, szerinte ezt csak bebeszélem magamnak. Tehát pszichológus, pszichiáter egykutya, rengeteget tudnak ártani a segítés zászlója alatt. Végül három évbe került, míg megszabadultam a terrorjuktól, a gyógyszereket meg lehúztam a wc-n. Tudom, sokan nem fognak hinni nekem, de 48 évesen belefásultam az egész életbe.

Kedves Senki Sem!
Elszomorító, hogy ilyen tapasztalataid vannak, és hogy láthatóan rossz kezekbe kerültél. Nem egyszerű jó szakembert találni, de nem reménytelen hidd el. Ilyen témában meg pláne nehéz. De én vidéken élek, ahol még kevesebb a lehetőség és mégis találtam magamnak megfelelő segítséget, úgyhogy ne add fel a keresgélést.
Teljesen érthetetlen számomra a szakember hozzáállása. Sajnálom a rossz tapasztalataidat. Ezeket a dolgokat egy kívülálló nem is értheti, ezért ne hibáztasd magad. Csak tehetetlenségükben mondanak ilyeneket. Minden érzésed fontos, amikkel dolgozni lehet és kell is, nem megint egy olyan légkört teremteni ahol rád erőszakolnak valamit. Akár egy képet, akár egy véleményt. Talán inkább azzal kellett volna foglalkozni, hogy ezek mitől vannak. Nem vagyok pszichológus de ennyit még én is tudok. Azokról a képekről lehetett volna csak beszélni, hogy mit váltott ki belőled, és később ha felkészültél rá újra elővenni. Ez a hozzáállás teljesen érthetetlen számomra. Ez így pont az ellenkező hatást váltja ki.
Remélem azért hamarosan jobban leszel, nehéz és hosszú folyamat ez. Az biztos, te úgy vagy jó ahogy vagy, az már a többiek hibája ha ezt nem értik Kitartást és sok erőt neked.

Köszönöm Ági, a soraidat, de már túl későn érkeztek. Elmúlt az életem anélkül, hogy éltem volna. Már nem is reménykedem abban, hogy valaha jobb lesz. El kell rejtőzni, szerencsére a szüleim mellettem vannak, és ha időnként ki is zavarnak a sötét szobámból a fényre, akkor is, rájuk mindig számíthatok. Csak azok a horror álmok ne lennének. Sok régi emlék üldöz, és ha emiatt sírva ébredek, akkor anyám felpofoz, szerinte már rég túl kellett volna tennem ezeken a dolgokon magamat, de én úgy dajkálom ezeket az élményeket, mint aki élvezi, hogy vannak. Emlékszem egy régi esetre, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az empátia teljesen hiányzik belőlem. 16 éves voltam, egyedül otthon. Egyik távoli rokonunk kimenőt kapott a katonaságtól, és feljött hozzánk. Mivel anyám igen kedvelte őt, és azt mondta, bármikor feljöhet hozzánk, ha csak pár órás kimenőt kap, és nem tud messze hazautazni, akkor is ez történt. Megparancsolta, hogy főzzek neki kávét, féltem a nézésétől, de jobban féltem anyámtól, ezért engedelmeskedtem. Amint hátat fordítottam neki, elkapott és fogdosni kezdett. Valahogy, kétségbeesett erőfeszítéssel kiszabadultam, és bezárkóztam a fürdőszobába (azt az egy ajtót lehetett kulcsra zárni a lakásban, a bejárati ajtón kívül). Dörömbölt, hogy ne játsszam magam, jöjjek ki. Nagyon féltem, hogy rám töri az ajtót, de ekkor anyám hazaért. Hallottam, hogy vidáman üdvözli a férfit, és kérdezi, mi történik. Amikor anyám megtudta, hogy a fürdőszobában lapulok, nagyon dühös lett. Bedörömbölt, hogy fejezzem be a hisztit, és azonnal jöjjek ki. Engedelmeskedtem. Ekkor a szememre hányta, hogy semmi empátia nem szorult belém, hiszen ez az ifjú ember hónapok óta nem látott nőt, és én meg megtagadom tőle magamat, amikor már semmi kárt nem lehet tenni bennem. Felpofozott, és elzavart kávét főzni, és én azóta is szégyellem magam az esetért. Tényleg bennem van a hiba?

Dehogy van benned a hiba! És ne mondd, hogy már késő, mert sosincs késő. Az elvesztett éveket nem hozza vissza senki és semmi, de az előtted állókat meg tudod változtatni.
Nézd meg, pl. ránk találtál, itt levelezel, elmondod, mi bánt, megosztod az emlékeid, ez már egy nagy lépés. Itt vagyunk, meghallgatunk, megértünk, hidd el, már ez is sokat számít.
Borzasztó, amit a pszichiátriáról mesélsz. Én mindig azt mondom, ahogy van rossz hentes, úgy van rossz pszichiáter és pszichológus is. De vannak jó hentesek, akiknél mindig friss a hús. Sokan vagyunk itt, akiknek komoly segítséget jelentett a terápia. Pszichológussal is vannak ilyen rossz tapasztalataid?

Kedves Mara, fentebb leírtam, hogy jártam a pszichológussal. Hónapokig gyötört, mert iszonyodtam a pornográf képektől, amiket rendelésén kellett néznem vele együtt. A pszichológus ötvenes férfi volt, a pszichiáter pedig egy hatvan körüli, sovány, szigorú tekintetű nő. Mindketten azt hitték, hogy gyógyítanak, közben meg még mélyebbre taszítottak.

senki sem írta: Kedves Mara, fentebb leírtam, hogy jártam a pszichológussal. Hónapokig gyötört, mert iszonyodtam a pornográf képektől, amiket rendelésén kellett néznem vele együtt. A pszichológus ötvenes férfi volt, a pszichiáter pedig egy hatvan körüli, sovány, szigorú tekintetű nő. Mindketten azt hitték, hogy gyógyítanak, közben meg még mélyebbre taszítottak.

A másik topikban írtam, hogy én se jártam pszichológushoz. Illetve egyszer voltam (ezt is leírtam ott). Viszont nekem mindig is fontos volt, hogy jobban legyek, ezért elkezdtem önsegítő könyvek alapján foglalkozni a dolgokkal, és most úgy látom, hogy egész jól haladok. Sokat segít ez az oldal is. Ja, és én lassan 55 éves leszek. Vagyis soha nem késő. Az a lehető legrosszabb, ha az ember beletörődik, hogy élete végéig így kelljen élnie.
Amúgy nem tudom, hol laksz, de amit anyádról írtál, az alapján én azt látom, hogy ő éppen hogy nem áll melletted, sőt, többet árt, mint használ. Én a te helyedben sürgősen elköltöznék tőlük, már ha meg tudod tenni. Anyádnak nincs joga ahhoz, hogy felpofozzon, felnőtt ember vagy. Ahogy azt mondani sincs joga, hogy rég túl kellett volna ezen tenned magad. Tehát az első lépés a gyógyuláshoz talán az lehetne, ha elfogadnád, hogy nem a te hibád, ami történt, és megpróbálnád magad függetleníteni a szüleidtől. Bocsánat, ha túl messzire mentem, és tapintatlannak vagy keménynek találsz, de csak segíteni szeretnék. Ha úgy érzed, nincs szükséged a (kéretlen) tanácsaimra, nyugodtan szólj.

Soha nem késő kedves Senki Sem. Nem kell így leélned az életed. Ez már egy lépés, hogy itt vagy. Sajnos mindannyiuk környezetében vannak nem kívánatos személyek, akiktől csak úgy nem tudunk szabadulni. De segítség mindig van és SOHA NE ADD FEL, A GYÓGYULÁS ÚTJÁN ELINDULNI SOSEM KÉSŐ!!!!