Harag, megbocsátás....

Megirtam két esetet... volt egy harmadik is, de rá emlekszem a legkevésbé. Még a nevet sem tudom. Aztán felnõtt koromban is megtették páran, de az nem erre az oldalra való.
Megbocsátani? Próbáltam, de keptelen vagyok rá, szerintem nem is lehet. Gyũlölöm õket azért a rombolásert, élethossznyi szenvedesért amit okoztak. Az a baj, ugyanígy gyũlölöm már a pszichológusokat is, akikhez fordultam, akik nem hittek nekem, vagy akik a tũéles vég nélküli kérdéseikkel tovább romboltak. Sok mindent még ide is félek leírni. Tudom hogy van tovább, de nem tudom merre, ami a képessegeimõl tellt már megtettem.
Egyáltalán az ilyen embereknek meg lehet bocsátani? Azt hiszem én nem tudok.

Kedves Angyal, Remélem, az a kis cipzáras ikon ott a végén nem azt jelenti, hogy többet nem akarsz beszélgetni a fórumon... mert én szeretnék még. Veled is. Szörnyűek ezek a gyerekkori emlékek, félemlékek,
és még szörnyűbbek az ettől félresiklott életeink. Mélyen együttérzek veled, nagyon sokszor én is ugyanezt érzem, megspékelve azzal, hogy van-e még erőm, van-e még értelme továbblépni, gyógyulni, megváltozni - de valahogy mindig arra jutok, hogy van. Az én gyógyulásom, a megváltozásom a legszebb "bosszú" mindenki felé, aki elkövető vagy ellendrukker volt a környezetemben. Voltak-vannak nem kevesen.
Én se tudok megbocsájtani. Már csak azért sem, mert - sokszor leírtam már itt is a fórumon - nekem a megbocsátás azt is jelenti, hogy valaki beismeri, hogy bűnt követett el ellenem. Na egy ilyen esetben lennék döntési helyzetben, hogy megbocsátok-e vagy sem.... de tőlem még bocsánatot senki nem kért semmiért. Én az életemben nem láttam még elkövetőt mély lelkifurdalás által szembenézni azzal, amit tett. Sőt. Úgyhogy nincs is mit megbocsátani.
Marad a továbblépés felé való próbálkozás, megbocsátás nélkül, hogy a harag és a gyűlölet és keserűség láncai, amik valahol mindvégig összefűznek az elkövetőkkel, végre letehetők legyenek. Szeretnék nem leláncolva járni, és ezért akárhány terápiát vállalok... de őszintén bevallom, nekem eddig ti és az itteni megosztások segítettek a legtöbbet. A terapeutáknak (is) sokszor meg akartam felelni, mert már én is untam saját magam...

BukottAngyal írta: Megirtam két esetet... volt egy harmadik is, de rá emlekszem a legkevésbé. Még a nevet sem tudom. Aztán felnõtt koromban is megtették páran, de az nem erre az oldalra való.
Megbocsátani? Próbáltam, de keptelen vagyok rá, szerintem nem is lehet. Gyũlölöm õket azért a rombolásert, élethossznyi szenvedesért amit okoztak. Az a baj, ugyanígy gyũlölöm már a pszichológusokat is, akikhez fordultam, akik nem hittek nekem, vagy akik a tũéles vég nélküli kérdéseikkel tovább romboltak. Sok mindent még ide is félek leírni. Tudom hogy van tovább, de nem tudom merre, ami a képessegeimõl tellt már megtettem.
Egyáltalán az ilyen embereknek meg lehet bocsátani? Azt hiszem én nem tudok.

BukottAngyal, emlékezz…. ki is vagy valójában, honnan jöttél…. ki az egyetlen hiteles, aki minden körülmények között hisz Neked?
A vég nélküli rombolónak ható kérdések, ennek kikristályosítását segítik. A gyémánt megmunkálása nem könnyű folyamat… De ha eléred magadat (MAGodat), nem azt, aki (a történetedből idézve) lehettél volna, hanem azt, aki valójában vagy, voltál és leszel, lényed változatlan, stabil MAGját, akkor világossá válik, hogy nem az vagy, amit tettek veled. És nem az vagy, ami mindezek következménye. Ezeket a szerepeket rád erőszakolták. Ha leveted ezeket a szerepeket, akkor már a megbocsájtás nem kérdés, egyszerűen, akaratlanul megtörténik. A megbocsájtásnál nem a cselekedetet bocsátom meg, mert a tett elfogadhatatlan, hanem a gyarló emberen emelkedek felül és mindezt önmagamért teszem.

Sokszor beszéltünk már erről, de sosem elég. Nem vagyunk egyformák, a sok hasonlóság ellenére különbözőek a történeteink, a személyiségünk, és nem egyformán gyógyulunk. Nem mindenkinek útja a megbocsájtás. Egyáltalán nem érzem bajnak, hogy nem tudsz megbocsájtani, B. Angyal (Mi lenne, ha átírnád ezt a nevet? És nem a 2. részére gondoltam! )
Nem gondolom, hogy a megbocsájtás magától megtörténik, ahogy Kiscsillag írja. Szerintem ami velünk történt, az aligha megbocsájtható. Engem még csak a szele sem csap meg a megbocsájtani akarásnak. Egyszerűen irrelevánsnak érzem az egész kérdést, mert ez nem fog a múltamon változtatni. Ahogy a bosszú nem érdekel, a megbocsájtás sem. De el tudom képzelni, hogy nagyon más a felállás, ha szülő az elkövető. Ott sokkal komplexebb minden. De akkor sem hiszem, hogy egy kisgyerek szexuális bántalmazása megbocsájtható lenne.

A rossz terapeutákra meg teljes joggal haragszol. Miért ne tennéd? Segítségél mentél, és nem kaptad meg.

Nekem ez a megbocsájtás az egyik legnehezebb problémám VOLT. Katolikus vagyok, az egész vallásom egyik alapja a megbocsájtás. És ez eddig, még ha nem is mindig könnyen, de ment. Aztán egyszer csak itt volt ez az egész abúzus dolog, és nem tudtam megbocsájtani. Mivel én mindig próbáltam a vallásom szabályai szerint élni, ez nagyon nagy problémát okozott számomra. Aztán rászántam magam, hogy beszéljek egy olyan pappal, akiben megbízom. Nem mondtam el a történetemet, csak azt kérdeztem, mi van akkor, ha képtelen vagyok megbocsájtani valakiknek, mert úgy érzem, olyan súlyos dolgot követtek el ellenem, amire nem tudom azt mondani, hogy rendben van, nem történt semmi. Mert ez nem igaz. A pap azt mondta, hogy ez nem baj. Van olyan, amikor olyan súlyos sebeket ejtenek rajtunk, amiknek a hegeit életünk végéig hordozzuk. Mondott még sok mást is, de az már tényleg konkrétan a vallással függ össze, és a célom nem a hittérítés, hanem, hogy elmondjam, még az olyan eszmék sem követelik meg a "kötelező" megbocsájtást, amiknek ez egy alappillére. Nem mindenki vallásos, valószínűleg mi, fórumozók is nagyon sokféle elv, szabály, eszmerendszer, erkölcsi norma, akármi szerint élünk, de remélem a saját elvei között mindenki megtalálja a megnyugvást. Egyszer legalább is. Nagyon jó, ha valaki meg tud bocsájtani. De parancsra nem lehet. Aki eljut valaha odáig, hogy már nem dühöng, nem akar bosszút állni, szerintem az már szerencsés. Én idáig jutottam. És ez is sok időmbe telt.

Akác írta: Nekem ez a megbocsájtás az egyik legnehezebb problémám VOLT. Katolikus vagyok, az egész vallásom egyik alapja a megbocsájtás. És ez eddig, még ha nem is mindig könnyen, de ment. Aztán egyszer csak itt volt ez az egész abúzus dolog, és nem tudtam megbocsájtani. Mivel én mindig próbáltam a vallásom szabályai szerint élni, ez nagyon nagy problémát okozott számomra. Aztán rászántam magam, hogy beszéljek egy olyan pappal, akiben megbízom. Nem mondtam el a történetemet, csak azt kérdeztem, mi van akkor, ha képtelen vagyok megbocsájtani valakiknek, mert úgy érzem, olyan súlyos dolgot követtek el ellenem, amire nem tudom azt mondani, hogy rendben van, nem történt semmi. Mert ez nem igaz. A pap azt mondta, hogy ez nem baj. Van olyan, amikor olyan súlyos sebeket ejtenek rajtunk, amiknek a hegeit életünk végéig hordozzuk. Mondott még sok mást is, de az már tényleg konkrétan a vallással függ össze, és a célom nem a hittérítés, hanem, hogy elmondjam, még az olyan eszmék sem követelik meg a "kötelező" megbocsájtást, amiknek ez egy alappillére. Nem mindenki vallásos, valószínűleg mi, fórumozók is nagyon sokféle elv, szabály, eszmerendszer, erkölcsi norma, akármi szerint élünk, de remélem a saját elvei között mindenki megtalálja a megnyugvást. Egyszer legalább is. Nagyon jó, ha valaki meg tud bocsájtani. De parancsra nem lehet. Aki eljut valaha odáig, hogy már nem dühöng, nem akar bosszút állni, szerintem az már szerencsés. Én idáig jutottam. És ez is sok időmbe telt.

Én sem érzem bajnak, ha valaki nem tud megbocsájtani és, mint ahogyan Akác is írta, parancsszóra pláne nem megy. Amit BukottAngyalnak írtam, merőben másról szólt… Azzal is egyetértek, hogy mindenkinek más az útja, de kérlek Mara, ne vond kétségbe azt, ami velem megtörtént, azt bizonyára én jobban tudom. Ha az utolsó mondatomat figyelmesen elolvasod, akkor láthatod, hogy nem a tettekről beszéltem, mert a megbocsátás nem a cselekedetről szól, hiszen azt nem lehet meg nem történtté tenni, azt csak legfeljebb jóvátenni lehet. Megbocsájtani egy másik léleknek bocsátunk meg. Szándékosan írtam lelket, mert nekem például a terápia alatt nemcsak élőkkel, hanem halottakkal is „dolgoznom” kellett, az sem volt könnyű. Például az egyik abuzáló a nagyszüleimmel van egy sírhelyen eltemetve. Amióta kiderültek a történtek, mikor a temetőbe megyünk a férjem nem hajlandó odajönni a sírhoz. Én ezzel úgy vagyok, hogy azért, mert a nagybátyám egy kretén volt még nem fogom megtagadni a nagymamámat, aki által a szeretetet örökségül kaptam. Viszont a férjemet is megértem és elfogadom, hogy ő ezt nem tudja összeegyeztetni. És Akác, ahogy írtad, valóban nagy szerencse... hálát is adok minden nap az égieknek érte! Kértem és megadatott, mert a csoda ott kezdődik, ahol az emberi erő véget ér.

Akác írta: Nekem ez a megbocsájtás az egyik legnehezebb problémám VOLT. Katolikus vagyok, az egész vallásom egyik alapja a megbocsájtás. És ez eddig, még ha nem is mindig könnyen, de ment. Aztán egyszer csak itt volt ez az egész abúzus dolog, és nem tudtam megbocsájtani. Mivel én mindig próbáltam a vallásom szabályai szerint élni, ez nagyon nagy problémát okozott számomra. Aztán rászántam magam, hogy beszéljek egy olyan pappal, akiben megbízom. Nem mondtam el a történetemet, csak azt kérdeztem, mi van akkor, ha képtelen vagyok megbocsájtani valakiknek, mert úgy érzem, olyan súlyos dolgot követtek el ellenem, amire nem tudom azt mondani, hogy rendben van, nem történt semmi. Mert ez nem igaz. A pap azt mondta, hogy ez nem baj. Van olyan, amikor olyan súlyos sebeket ejtenek rajtunk, amiknek a hegeit életünk végéig hordozzuk. Mondott még sok mást is, de az már tényleg konkrétan a vallással függ össze, és a célom nem a hittérítés, hanem, hogy elmondjam, még az olyan eszmék sem követelik meg a "kötelező" megbocsájtást, amiknek ez egy alappillére. Nem mindenki vallásos, valószínűleg mi, fórumozók is nagyon sokféle elv, szabály, eszmerendszer, erkölcsi norma, akármi szerint élünk, de remélem a saját elvei között mindenki megtalálja a megnyugvást. Egyszer legalább is. Nagyon jó, ha valaki meg tud bocsájtani. De parancsra nem lehet. Aki eljut valaha odáig, hogy már nem dühöng, nem akar bosszút állni, szerintem az már szerencsés. Én idáig jutottam. És ez is sok időmbe telt.

Majd átírom a nevem. Bár nem tudom a rendszer engedi-e. Nem tudom ki vagyok és honnan jöttem. Nem tudom ki lehettem volna ha mindez nem történik meg. Az egész életem, az összes pokoljárás legalább már érthetõ számomra.

"ki az egyetlen hiteles, aki minden körülmények között hisz Neked?"

Nem tudom van-e ilyen. Visszatekintve azt hiszem voltak olyanok, ha nem is sokan, akik tényleg szerettek, mellettem álltak, de nem tudtam bennük megbízni. Akiktõl nem nekem kellett menekülnöm, maguk hagytak el. És azt hiszem igazuk volt.

A bizalom kiépítése, úgy érzem, a kulcs, hiszen ez sérült leginkább a gyerekkorban - a testi sebek begyógyulnak, de az eltörött bizalom azt az érzést hozza, hogy "áá, úgysincs értelme" . Amíg nem bízunk a körülöttünk lévőkben, úgy önmagunkban és az életben sem bízunk, ezért inkább el sem indulunk.... ülünk egy helyben, ami legtöbbször egy veremre hasonlít... magam is ezzel küzdök. Bizalom híján sosem én határoztam meg, merre szeretnék menni, csak úgy sodort az élet, mindenhol azt vártam (és mindenkitől), hogy majd most a következő sarkon úgyis kiderül az "igazság", hogy nem érdeklem, rosszat akar, és benne se lehet bízni, és ezért aztán úgyse sikerül....
Már a részecskefizikusok is igazolták, hogy a világban nagyrészt az történik, amit elvárunk... így aztán mindig visszaigazol bennünket.
Bizalom nélkül tehát csak bizalmatlansággal találkozom én is. De hogy építhető a bizalom?
Miután kicsit unom a saját vermemet, ötven éve nézegetem a falait, és sodródom a veremmel együtt.
Most elhatároztam, hogy "Mivel most már úgyis mindegy", ebben a korban már senki nem várja tőlem, hogy bármit "jól" csináljak, a társadalom hála istennek már úgyis leírt, így senki sem figyel.... és így akár meg is próbálhatok valamit, hogy kijöjjek a veremből.
Nagy kísérlet lesz, hogy nem bízva senkiben, és önmagamban sem, vajon sikerül-e létrát eszkábálnom, puszta kíváncsiságból.

Sziasztok!

Szükségem volt arra, hogy hallgassak itt, és hogy fel se jöjjek..

Látom, hogy még én nyitottam ezt a témát. Azon gondolkodom, hogy mi az a megbocsátás, vagy megbocsájtás(?) Most nem nézem meg az értelmező szótárt, és igyekszem kikapcsolni, amit tanultam a katolikusoknál erről, mert pszichológiai szempontból inkább nem vált be, mint igen..

Megbocsátás számomra annyi, hogy nem agyalok azon, aki megbántott, azon sem, hogy mivel. Ez nem jelenti azt, hogy nem bántott, vagy hogy elfelejtettem, mit tett.

Mostanság, pár napja jutott el az agyamig, hogy anyámat biztosan bántalmazhatta a saját apja, amiatt hagyta, hogy engem bántalmazzanak. Az ő apja is bántalmazni akart, mikor 20 éves voltam, rám bízta őt, mikor egy súlyos ideg-összeroppanás elején voltam, azért voltam otthon, hogy regenerálódjak. Napokig azon rágtam magam, hogy tehette ezt velem, amikor tudta, hogy ha kezdek kiborulni, akkor nekem az alvás a kulcs, hogy jobban legyek, erre rámbízza a szenilis apját, aki hajnalban szeretkezni akart, délután meg dolgoztatni, így egyáltalán nem tudtam aludni semmikor normálisan egy hétig. Amikor anyám hazajött, és elmondtam neki, mit alakított nagyapám, egy árva kukkot nem szólt. Rájöttem mostanság, hogy ez azért lehetett, mert ő is tudna mesélni.. Tudtam még epizódokat, hogy pl. nagyanyám nem volt hajlandó szerelmeskedni 50 éves kor után nagyapámmal, aztán hogy anyám apáca akart lenni.. Hogy anyám húga mesélte, nagyapámmal úgy ültek egyszer a kocsmában, mintha szerelmes pár lennének.. A lánygyerekeknek az idegeire ment nagypapa, annyira ölelgette-csókolgatta őket.. Még nekem is vannak emlékeim, hogy kellemetlen volt, ahogy gügyögött, simogatott.. Apám gyűlölte a nagyapámat, okáról fogalmam sincs...

Mire idáig eljutottam, azt mondtam, jó, anyámmal valami történhetett.. 9 éve meghalt, de a fentiek alapján azt gondolom, hogy történt. Mióta ezt tudom, (tudni vélem..), azt gondolom, van mentsége, hogy összezavarodott, mikor látta, hogy a háztartási segítsége csókolgat, én meg visongok, mert élvezem. (csecsemő-kisgyerek korban..) Azt hiszem, azt gondolta, hogy ha egy gyerek jónak születik, az nem érezhet ilyet.. Anyám úgy nőtt fel, úgy élt, hogy azt hitte, egy gyerek vagy csak jó, vagy csak rossz. középút nincs. Talán a saját abúzusa miatt "hasított." így a lelke.. (Hasításról itt: hu.wikipedia.org/wiki/Elh%C3%A1r%C3%ADt%C3%B3_mechanizmus .)

Tehát mióta a fentieket átgondoltam, amiket tudok nagyapámról, és egyre jobban sejtem, hogy anyu áldozat lehetett, egyre jobban el tudom engedni, hogy haragudjak rá, és ez használ nekem.. Úgy érzem, hogy a harag, mint egy rém fogvatartott, az őrületbe kergetett. Addig volt rá szükségem, amíg meg nem tudtam, hogy biztosan nem én vagyok rossz, nem azért történtek velem ezek a dolgok. Azt gondoltam, gonosz volt az anyám. Mióta sejtem, hogy áldozat volt, nincs bennem az az eszement gyűlölet, és jobban érzem magamat.. Nem gondolom azt, hogy nem hibázott, de kezdem megérteni őt, és jobban érezni magamat.

Alícia, szerintem anyud talán elmondta apudnak és azért utálta öregapádat. Nekem ha valamelyik barátomon azt láttam, h jól kijön apámmal, az már repült is. Az összeegyeztethetetlen volt az én érzéseimmel.

Érdekes a téma.
Jelenleg szenvedek a megbocsátás lehetőségétől. Mert kiderült, hogy az apám is zaklatott 7 éves korom körül, de mire középiskolás lettem teljesen megváltozott. Mivel akkora már elfelejtettem mit tett velem, elkezdtem szeretni, pedig alig volt köztünk kapcsolat.
Most viszont ez az emlék összezavart teljesen. Mint ha két apám lett volna, egy bántó, zaklaró, iszákos, aki sosem szeretett, minden lehetséges módon bántott, és csöppet sem törődött velem. Meg egy másik, aki csendes volt, és magába forduló, akit időnként megsajnáltam.
Ez teljes káosz

Ági40 írta: Érdekes a téma.
Jelenleg szenvedek a megbocsátás lehetőségétől. Mert kiderült, hogy az apám is zaklatott 7 éves korom körül, de mire középiskolás lettem teljesen megváltozott. Mivel akkora már elfelejtettem mit tett velem, elkezdtem szeretni, pedig alig volt köztünk kapcsolat.
Most viszont ez az emlék összezavart teljesen. Mint ha két apám lett volna, egy bántó, zaklaró, iszákos, aki sosem szeretett, minden lehetséges módon bántott, és csöppet sem törődött velem. Meg egy másik, aki csendes volt, és magába forduló, akit időnként megsajnáltam.
Ez teljes káosz

Hogy derült ki?