Harag, megbocsátás....

Látom, hogy sokszor probléma ez a dolog a bántalmazottaknak, hogy magukra haragszanak, ettől nem tudnak gyógyulni. Én is ebben voltam nyakig, mert a neveltetésem még rátett egy nagy lapáttal arra, hogy nem szabad másokra haragudni, meg meg kell bocsátani azonnal. Mintha ez olyan könnyű lenne.. Ne haragudj! Bocsáss meg! Persze. Nem haragszom, megbocsátok. Aztán emiatt haragszom magamra tovább, és nem gyógyulok.
Én akkor kezdtem el gyógyulni, amikor a pszichológus rávezetett arra, hogy nem én vagyok a felelős azért, hogy bántottak, amiatt beteg lettem. (Akkor még nem tudtam, hogy az abúzus van a legmélyebben, mert mással is bántottak.)

Megtanultam, hogy az érzés, jelen esetben a harag, az ha van, akkor az van, és ha nem veszünk róla tudomást befele rombol, ha megpróbáljuk elnyomni. pl.
Találkoztam pszichológiailag képzett pappal, aki azt kérdezte, hogy "haragszol még anyádra?" mondtam, hogy igen. Azt mondta, hogy "akkor nem gyűlölted még ki magad!"

Tehát nekünk igenis meg kell tanulni először azt, hogy magunk helyett azt utáljuk, aki minket bántott. Ez igenis segít. Helyreteszi a dolgokat: Azt kell utálni, aki bántott, nem magamat, aki az elszenvedője vagyok a szemétségének..

Ti hogyan látjátok?

Alicia, itt volt az ideje ennek a topiknak! Fogok is válaszolni, de ma este nagyon tompa vagyok, fogorvos után vagyok, némi Unicummal.

Anoni Mara írta: Alicia, itt volt az ideje ennek a topiknak! Fogok is válaszolni, de ma este nagyon tompa vagyok, fogorvos után vagyok, némi Unicummal.

Örülök Mara, ha jó ötletnek találod. Akkor gyógyulást kívánok!

Hiába ment ki belőlem a fájdalomcsillapító meg az Unicum, nem lettem okosabb!

De azért hallomg a hangot, ami azt káltja bennem: Mi a fenéért kéne megbocsájtani? Vannak megbocsájthatatlan bűnök. És talán nem is az elkövetőre vagyok ennyire dühös, hanem a szüleimre, akik nem vették észre, hogy mi történik, és amikor annyi év után elmeséltem, akkor sem úgy reagáltak, ahogy kellett volna. A mai napig nem segítenek ebben, nem hallgatnak meg, még mindig a saját lelki békéjüket védik. De talán a "sorsra" vagyok a legmérgesebb, hogy nekem ez jutott, és nagy fejlődés eredménye, hogy őszintén sajnálom azt a kisgyereket, aki voltam.
Megjelent egy új könyv, "Úgy szerettem volna, na nem bántottak volna" - még az elején vagyok, de érdekes dolgok vannak benne - bár nekem túl tudományos a megközelítése, feltehetőleg szakmabéieknek íródott. Egy teljes fejezetet szán az abúzusnak, ez is túl elméleti, de érdekes benne az okfejtés, hogy ily módon keletkezik az abúzusból lelki trauma. A szerző szerint, ha jól fel lehet dolgozni az események után (elmeséli a gyerek, meghallgatják, hisznek neki), akkor nem lesz traumatizáló hatása. Nem tudok teljesen egyetérteni, mert szerint az abúzus eleve úgy van "kitalálva", hogy a gyerek ne meséljen róla, de az biztos, hogy a környezetnek hatalmas a felelőssége.
Szóval azt hiszem, még mindig nagyon dühös vagyok anyámékra. És szemben azzal, hogy az elkövetőnek még akkor sem akarok megbocsájtani, ha tudom, hogy még kiskorú volt, anyáméknak szeretnék.

Anoni Mara írta: Hiába ment ki belőlem a fájdalomcsillapító meg az Unicum, nem lettem okosabb!

De azért hallomg a hangot, ami azt káltja bennem: Mi a fenéért kéne megbocsájtani? Vannak megbocsájthatatlan bűnök. És talán nem is az elkövetőre vagyok ennyire dühös, hanem a szüleimre, akik nem vették észre, hogy mi történik, és amikor annyi év után elmeséltem, akkor sem úgy reagáltak, ahogy kellett volna. A mai napig nem segítenek ebben, nem hallgatnak meg, még mindig a saját lelki békéjüket védik. De talán a "sorsra" vagyok a legmérgesebb, hogy nekem ez jutott, és nagy fejlődés eredménye, hogy őszintén sajnálom azt a kisgyereket, aki voltam.
Megjelent egy új könyv, "Úgy szerettem volna, na nem bántottak volna" - még az elején vagyok, de érdekes dolgok vannak benne - bár nekem túl tudományos a megközelítése, feltehetőleg szakmabéieknek íródott. Egy teljes fejezetet szán az abúzusnak, ez is túl elméleti, de érdekes benne az okfejtés, hogy ily módon keletkezik az abúzusból lelki trauma. A szerző szerint, ha jól fel lehet dolgozni az események után (elmeséli a gyerek, meghallgatják, hisznek neki), akkor nem lesz traumatizáló hatása. Nem tudok teljesen egyetérteni, mert szerint az abúzus eleve úgy van "kitalálva", hogy a gyerek ne meséljen róla, de az biztos, hogy a környezetnek hatalmas a felelőssége.
Szóval azt hiszem, még mindig nagyon dühös vagyok anyámékra. És szemben azzal, hogy az elkövetőnek még akkor sem akarok megbocsájtani, ha tudom, hogy még kiskorú volt, anyáméknak szeretnék.

Hoppá! Erről a könyvről nem tudtam. Rögvest beszerzem. Már kigugliztam a lehetséges ismereteket róla és az írójáról is.
Köszönöm.

Anoni Mara írta: Megjelent egy új könyv, "Úgy szerettem volna, na nem bántottak volna" - még az elején vagyok, de érdekes dolgok vannak benne - bár nekem túl tudományos a megközelítése, feltehetőleg szakmabéieknek íródott. Egy teljes fejezetet szán az abúzusnak, ez is túl elméleti, de érdekes benne az okfejtés, hogy ily módon keletkezik az abúzusból lelki trauma. A szerző szerint, ha jól fel lehet dolgozni az események után (elmeséli a gyerek, meghallgatják, hisznek neki), akkor nem lesz traumatizáló hatása. Nem tudok teljesen egyetérteni, mert szerint az abúzus eleve úgy van "kitalálva", hogy a gyerek ne meséljen róla, de az biztos, hogy a környezetnek hatalmas a felelőssége.
Szóval azt hiszem, még mindig nagyon dühös vagyok anyámékra. És szemben azzal, hogy az elkövetőnek még akkor sem akarok megbocsájtani, ha tudom, hogy még kiskorú volt, anyáméknak szeretnék.

Erre miből következtettek? Rögtön a történtek után?

Én azért gondoltam azt, hogy meg kell bocsátanom, mert úgy gondoltam, hogy az hozza el a lelki békémet. Aztán felállt egy olyan hipotézisem, hogy azért gondolom, hogy ez hozza el a lelki békémet, mert a gyerekkoromat így éltem túl. A gyerek folyton megbocsát, mert szeretetben akar élni, így nő fel. Egy gyerek sokkal többet tud, mint egy felnőtt. Ösztönösen teszi. Egy jó világban hisz. A szeretet világában. Akit az apja abuzált, abban sok dolog összekeveredik, mert az egyik szülőről van szó. Akinek a bizalmat kellene nyújtania. De visszaélés történik. Ha testi bántalmazás is zajlik, akkor ott a gyerek arra rendezkedik be, hogy ő a rossz valamiért. Ebben a kettőségben ott rejlik felnőttkorban, hogy én úgy tudom a további életemet is túlélni, ha megbocsátok, hiszen egész gyerekkorában ezt tette, folyamatosan elengedett, csak hogy szeretve legyen, és hogy el bírja viselni, amin keresztülmegy/ment. Egy ptsd tünet során is azt félelmet élem meg, ami akkor nem nyert feldolgozást, mert senki nem jött oda, ölelt vagy vígasztalt meg,
Gondolom, a könyvben arra próbálnak kilyukadni ezzel a mondattal, hogy a bizalmat meg kell próbálni helyreállítani. Hogy a gyerek újra tudjon bízni, hiszen, ha hisznek neki, vele vannak a bajában, kitartanak, és kiállnak mellette, akkor fogja érezni, hogy tud bízni. De, ahol pl. valóban az egyik szülő abuzált, ott sok tényező álll fenn. Nehezen tudom elképzelni, ha így visszamegyek korban, hogy ne lett volna traumatizáló hatása. De nem tudni így ennyi részletből, hogy milyen körülményeket tár fel az író, melyik korosztályt, milyen szituációt.
Szerintem az abúzus mindenképp traumatizál, de ahogy írtad Süni, segíthet feldolgozni. Nekem az a szent meggyőződésem, hogy ez testtudat szinten így is úgy is megmarad.

A harag szerintem is egy egészséges visszajelzés. Mutatja, hogy tisztelem a saját érzéseimet, és ez elvezet az önszeretetig, kifejezem, hogy sebet ütött rajtam. És akivel szemben érzem ezt a haragot, támasztékul szolgál, hogy nekem igazam van a saját érzéseimet illetően, és többet nem hagyom, hogy ehhez hasonlót vagy ilyet velem megtegyen. Harag esetén belegázolt valaki valakibe. Ez egy karambol. Az elkövető továbbhajtott, a sebesült ott maradt. Abúzus esetén a gyerek saját autonómiáját sértették meg. A teste az ő felségterülete. Aztán ebben az érzésében pl. senki nem erősítette vagy védte meg. Ez mind cserbenhagyás, ami sok esetben ott leledzik. Naná, hogy kell haragudni!

Amit írtál Alicia, hogy kivetem magamból azt, aki nekem ártott, arról a tenger jutott eszembe, amikor viharos. Partra veti, azt, ami nem folyékony, mert a hullám visszahúzódik a partról a tengerbe, viszont néha egy-egy vízcsepp messzebbre is kirepül.

A Samsara című filmben teszik fel a kérdést. Hogyan tudok megóvni egy vízcseppet a kiszáradástól?

Sok mondanivalója van ennek a kérdésnek. Mi itt mind vízcseppek vagyunk, akiknek vissza kell kerülnie a tengerbe, mert így nem száradunk ki, megerősödünk. Partra kell vetnünk az összes erőnkkel azt, ami nem méltó hozzánk, hogy megtisztuljon a saját tengerünk, és lenyugodjon a háborgó mélységünk, hogy megszűnjenek az örvények, amik magukkal rántanak. Ez a hányinger, hányás tünet is ez. Mert meg akarunk szabadulni a nem hozzánk illő emlékektől, érzésektől, mert ezek a szemétbe valók, nem belénk.
Bocs a filozofálásért. 

Köszi Karácsony, Samsarát beállítottam felvételre vasárnap délelőtt megy a HBO2 csatornán.

Tényleg pont adják? Amúgy fent van yutyúbon is...na nem az egész oldal
hanem a film. A melbourne-i filmfeszten első lett. Szépek a tájak, de azért némi belassultság kell a filmhez..

Kedves Karácsony, éppen mostanáig ünnepeltük az egyik (fiú-nemű) gyermekem 45. szülinapját, úgy gondolom, hogy itt az ideje a "belassulásnak".
Jó az időzítés a film élvezéséhez.......

Kedves Karácsony! Nem tudom segít-e, hogy a megbocsájtás nem egyenlő a bizalom újbóli helyreállításával.A megbocsájtás nem az, hogy újra alárendeljük magunkat a másiknak. Nem kell. És haragudni is lehet. (természetesen haragszunk is a saját tehetetlenségünk miatt) A megbocsájtásban az van benne, hogy a bosszúállástól én, saját személy szerint eltekintek. Én nem akarok bosszút állni. Majd az ÉLETTŐL megkapja. Átadom Neki. És bízok az Igazságosságában. Hidd el, egyensúly van az egész világban. És egyszer az is világos lesz, miért vannak a rossz dolgok. De most próbáljuk a jó dolgokat észrevenni, és azokat értékelni.

öregecske írta: Kedves Karácsony! Nem tudom segít-e, hogy a megbocsájtás nem egyenlő a bizalom újbóli helyreállításával.A megbocsájtás nem az, hogy újra alárendeljük magunkat a másiknak. Nem kell. És haragudni is lehet. (természetesen haragszunk is a saját tehetetlenségünk miatt) A megbocsájtásban az van benne, hogy a bosszúállástól én, saját személy szerint eltekintek. Én nem akarok bosszút állni. Majd az ÉLETTŐL megkapja. Átadom Neki. És bízok az Igazságosságában. Hidd el, egyensúly van az egész világban. És egyszer az is világos lesz, miért vannak a rossz dolgok. De most próbáljuk a jó dolgokat észrevenni, és azokat értékelni.

Kedves Öregecske! Minden rendben. Te megtaláltad az egyensúlyodat magadban és a világban a magad módján.Ha bárkinek azt mondod, hogy kedves bárki pl. Karácsony, hidd el, hogy te is képes vagy megtalálni a saját egyensúlyodat és ahhoz a világ egyensúlyát, abban benne van a te hited és az ő belé helyezett bizalom. Ez maga a bátorítás, ami a legtöbb, amit adni lehet a másik embernek általában. Egy terapnak meg egyenesen kötelező ezt a bizalmat megadni és ezt az önmagába vetett hitet megerősíteni, bármilyen rendű, rangú páciensében.. (a maga módján, a maga szabadságában, az önmagáért érzett felelősségben). Ez már a szigorúan vett szakmai etika és a terápia hivatásos művelőire vonatkozik.

Alaine! Akkor most én ne "bátorítsak"senkit, mert ez irritálhat némelyeket? Vagy félreértettem valamit?

öregecske írta: Kedves Karácsony! Nem tudom segít-e, hogy a megbocsájtás nem egyenlő a bizalom újbóli helyreállításával.A megbocsájtás nem az, hogy újra alárendeljük magunkat a másiknak. Nem kell. És haragudni is lehet. (természetesen haragszunk is a saját tehetetlenségünk miatt) A megbocsájtásban az van benne, hogy a bosszúállástól én, saját személy szerint eltekintek. Én nem akarok bosszút állni. Majd az ÉLETTŐL megkapja. Átadom Neki. És bízok az Igazságosságában. Hidd el, egyensúly van az egész világban. És egyszer az is világos lesz, miért vannak a rossz dolgok. De most próbáljuk a jó dolgokat észrevenni, és azokat értékelni.

Kedves Öregecske, bosszút nem forralok. Amikor gyerek voltam sokszor elképzeltem h átmegyek este a szobámból a szüleimhez és levágom a faszát. Képzelheted mi működött bennem. Annyira már megbèkéltem h ezt nem tenném bár simán elküldeném egy kasztrálásra..lehet ez is bosszú. Viszont mikor múltkor keresett és bárhol megjelent volna gondolkodás nélkül bevertem volna neki egyet. Én ezt dühterápiának hívom. Te megbékélésnek..