Harag, megbocsátás....

Nem együtt lakunk, ő messze lakik tőlem, de nem telik el nap, hogy ne beszélnék telefonon legalább 5x... Minden apróságról beszámolunk egymásnak. Én azért jöttem ki, mert nem bírtam ki nélküle. Nekem ő egy pótanya, nagytestvér, támasz, "örök szerelem" akihez kislányként hozzá akartam menni... ez a rajongás, ragaszkodás megmarad mindig. Sok szart éltünk át, és el sem tudom képzelni, milyen nagy teher lehet az övé, amiért rólunk is gondoskodnia kellett, és végignézni minden egyes nap, hogy kegyetlenkednek szüleink.
Nővérem utálja a férfiakat. Van egy család, akik fontosak nekünk itt, ők is szeretnek minket, mindketten sokat vigyáztunk a gyerekekre. A nagyobbik fiú kijött az ovis korból, iskolába jár, és a család nemigen akarja, hogy nővérem vigyázzon a gyerekekre, mert bármit csinál szegény srác, nővérem magára veszi, gonoszkodik vele, megvonja tőle a játékot, édességet büntetésként egész napra, mert egyszer nem volt hajlandó engedelmeskedni... Tegnap beszéltem az anyukával, és teljesen el van keseredve, mert szereti nővéremet, de mivel a 4 fős családból 3 pasi, nem tudnak kijönni vele már. És én is látom. Gonoszkodik a fiúkkal.
Nem merem neki elárulni... Nem beszéltünk sose az abúzusról. Szüleinkről se beszélünk, a család az tabu köztünk. Meg a párkapcsolat, magánélet. Nem hajlandó...makacs, undok, konok tud lenni. Nem tudom, hogy segíthetnék neki.
Én sem utálom a férfiakat, pedig meg lehetne rá az okom.
Dühös vagyok. Ma összevissza vertem a kezemmel, mert olyan mérges voltam.

Kv, nekem is nagyon tetszik ez a kép. Kifejező...

Elaludni sem tudok, feszengek egész éjszaka a feszültségtől. Nem szeretek feldúlt lenni! Felborítja az egyensúlyomat.

Ma olvastam Ipi anyósának a történetét a kislány unokával, és valósággal dührohamot kaptam, és életemben először sírtam azon, hogy mit tett velem annak idején anyám házinénije.. Eddig nem értettem, hogy most mire kéne pszichológushoz mennem, amikor már annyi mindent átbeszéltünk, de az abúzust mióta tudom, nem jött szóba szakemberrel. Ma gondoltam arra, hogy talán mégis segítene? Mert így még nem kavart fel az, hogy magamra asszociáltam volna itt valamit. Mit gondoltok? Merthogy már rég meghalt a néni, meg anyu is. A tesóim meg hárítanak. Most vissza akarnának munkába toloncolni, miután egész életemben baj volt a munkaképességemmel. Merthogy a sérült fiam, aki szintén beteg, csak másképp, eddig ők segítették. Most "kiderült", hogy én vagyok az anyja, van egy évem, hogy meggyógyuljak... (Apjától ők is félnek, valószínű, és nincs normális szoc. háló.)

En azt gondolom hogy nem dolgoztad fel a veled tortenteket igy persze menj pszichologushoz. Amig nem dolgozzuk fel ezt valamilyen szinten addig mindig visszajon az erzes. En ugy tudom elkepzelmi, hogy kesobb mar nem ilyen intenziven es azert lesznek dolgok amiket maskepp fogok latni. Nem fogom az osszes ferfirol azt gondolni egy rohadt bunko.

Köszönöm, Jelen! És örömmel látom, hogy a jövődről el tudsz valami jobbat is képzelni, mint eddig. Hajrá!

Igen Alicia! De nagyon hullamzok. Nagyon szenvedek. Felek kimenni az utcara nehogy meglassam ot vagy oket. Felek a holnaptol menni kell dolgozni, szinte csak ferfi kolegaim vannak. Ja es tok sokat sirok. Neha csak ugy elkezd folyni a konnyem...itthon vagy kocsiba.

Ilyen időszakon én is átestem. Nem találtam itthon a helyem, a munkámban sem találtam örömöt. Gyakran elsírtam magam, látszólag minden ok nélkül és nem is tudtam kontrollálni.. Nem vagyok a gyógyszerek híve, de azt az időszakot úgy éltem túl, hogy felírta a sanaxot a háziorvos.

jelen írta: Igen Alicia! De nagyon hullamzok. Nagyon szenvedek. Felek kimenni az utcara nehogy meglassam ot vagy oket. Felek a holnaptol menni kell dolgozni, szinte csak ferfi kolegaim vannak. Ja es tok sokat sirok. Neha csak ugy elkezd folyni a konnyem...itthon vagy kocsiba.

Igen, értelek, átérzem a bajodat, ismerem, sajnos. Sajnálom, hogy nincs a közeledben valaki, akivel megoszthatod ezeket. Csak jó, hogy a sok negatív gondolat, érzés mellett felcsillan valami kis remény is.

Úgy érzem ti is közel vagytok itt hozzám. Van akinek beszéljek ezekről a dolgaimról, de mégis úgy érzem, hogy csak ti értetek meg itt mi zajlik bennem. Na meg a barátnőimnek nem akarok teher lenni. Pedig biztos nem vagyok az. Bár néha mégis ezt gondolom. A remény felcsillan, csak nem látom még a jövőt. Sokszor azt érzem ez nem is velem történik. Ez nem is én vagyok. Ez nem lehet. Én ezt nem akarom.

"Mivel a gyász nehéz feladat, a gyógyulás második szakaszában a stagnálás talán leggyakoribb oka a gyásszal szembeni ellenállás. Ez az ellenállás több formában is megjelenhet; legtöbbször olyan fantáziákban jelentkezik, amelyekben a bosszú, a megbocsátás vagy a kárpótlás mintegy varázsütésre mindent megold. (...)
A túlélő elképzeli, hogy igenis képes a dühén felülemelkedni, és szeretete szándékos, dacos kinyilvánításával semmissé tenni a trauma hatását. Ám a traumát sem gyűlölettel, sem szeretettel nem lehet "kiűzni". (...)
A kárpótlás jelentheti például az erőszak nyílt elismerését, egy bocsánatkérést vagy az elkövető nyilvános megszégyenítését. Az ilyen fantáziák lényege a kontroll visszaszerzése, ám a kárpótlás megszállott hajszolása a paciens sorsát ugyanúgy az elkövető sorsához köti, ezért gyógyulása továbbra is az elkövető szeszélyén múlik. Paradox módon a túlélő csak akkor szabadulhat meg végleg az elkövetőtől, ha egyszer és mindenkorra lemond a kárpótlás remènyéről is."Judith H.:Trauma és gy. Emlékezés és gyász fej.részlet.

jelen írta: Igen Alicia! De nagyon hullamzok. Nagyon szenvedek. Felek kimenni az utcara nehogy meglassam ot vagy oket. Felek a holnaptol menni kell dolgozni, szinte csak ferfi kolegaim vannak. Ja es tok sokat sirok. Neha csak ugy elkezd folyni a konnyem...itthon vagy kocsiba.

Én nyelvtanárként dolgoztam egy főiskolán. Akkor fordultam pszichológushoz, amikor egy nyelvtani kérdés magyarázata közben minden előzetes jelzés nélkül egyszercsak elkezdtek folyni a könnyeim, s rámtört a zokogás... Próbáltam viccel elütni a döbbent diákok előtt, hogy "Mondtam én, hogy nehéz ez az anyagrész, én is mindig megszenvedem", de azért ki kellett mennem egy rövid időre. Főleg férfi kollégáim vannak nekem is, csak néztek rám, hogy mi bajom van - általában vidám álarcot viselek.
Akkor döntöttem el, hogy terápiába kell mennem, és akkor még csak azt hittem, hogy a borzasztó párkapcsolatom miatt. Az abúzusemlékek utána jöttek fel... a könnyek voltak az előfutár nálam.
Akkor úgy éreztem, ez borzasztó, de ma úgy gondolom, jó, hogy kiborultam, és legalább hajlandó voltam terápiába menni. Akárhogy is lesz.

Hát szépen tartottad magad! Itt látszik az erő, h még egy viccel is próbáltad menteni a szitut. Elképesztő.

Azt hiszem én nem kívánok igazán rosszat az én elkövetőimnek...úgy gondolom (és látom is) az élet elintézi őket...vagy talán ők saját magukat...olyan beteg emberek, hogy ők ha megélik, öreg korukra teljesen tönkremennek...vagy ha nem is tönkremennek, de sosem lesznek igazán boldogok. Az egyik például tudom, hogy nyerhetett volna kis országunknak érmet az olimpián, mégsem sikerült neki, egyszer sem...
Ha ők nem is boldogok, vagy mindegy is nekem, hogy hogyan élik az életüket, én úgy döntöttem, hogy nem azon dolgozom, hogy hogyan átkoznám el őket, hanem csak azt kívánom az élettől, hogy ezentúl nekem sikerüljön az életem! Sikerüljön az, ami az álmom, a munkám, a hivatásom! Legyek sikeres abban, amit igazán fontosnak tartok és valamit adhassak ennek a világnak, hiszen valamiért ide születtem...

Liza írta: Azt hiszem én nem kívánok igazán rosszat az én elkövetőimnek...úgy gondolom (és látom is) az élet elintézi őket...vagy talán ők saját magukat...olyan beteg emberek, hogy ők ha megélik, öreg korukra teljesen tönkremennek...vagy ha nem is tönkremennek, de sosem lesznek igazán boldogok. Az egyik például tudom, hogy nyerhetett volna kis országunknak érmet az olimpián, mégsem sikerült neki, egyszer sem...
Ha ők nem is boldogok, vagy mindegy is nekem, hogy hogyan élik az életüket, én úgy döntöttem, hogy nem azon dolgozom, hogy hogyan átkoznám el őket, hanem csak azt kívánom az élettől, hogy ezentúl nekem sikerüljön az életem! Sikerüljön az, ami az álmom, a munkám, a hivatásom! Legyek sikeres abban, amit igazán fontosnak tartok és valamit adhassak ennek a világnak, hiszen valamiért ide születtem...

Bennem ez még a mai napig folyamatosan változik, egyik nap így, másik nap úgy. A szüleim megöregedtek, és sok mindenben rám szorulnak - néha úgy érzem, lám, milyen helyzeteket hoz az élet, akiknek annó ki voltam szolgáltatva, és visszaéltek a helyzetükkel, most nekem vannak kiszolgáltatva... de nem érzem ettől mégse jól magam. Néha "szentnek" érzem magam, hogy nem hagyom őket teljesen magukra, néha gyávának, hogy nem teszem meg... néha sajnálom őket, mert üres volt az életük és most is az, még most is kapaszkodnak a kontroll, a mások irányítása utolsó szálaiba, pedig láthatóan (és néha nevetségesen) pereg ki a kezükből.
Aztán máskor meg magamat sajnálom, mert úgy érzem, a szüleim élete "könnyebb", és "sikeresebb", mint az enyém volt eddig, és úgy érzem, ez igazságtalan.
Ebben persze nem valószínű, hogy igazam van. Mindenkinek a saját sorsa a nehéz, ezeket belülről éljük, nem összevethetők.
Szóval az "átkozáson" talán már túl vagyok - de még nem jutottam el oda, hogy önmagamat ne áldozatnak lássam. Pedig, ez úgy érzem, fontos lépés lenne. Hátha egyszer kinövöm vagy kiterapizálom

nyugodt írta:

Liza írta: Azt hiszem én nem kívánok igazán rosszat az én elkövetőimnek...úgy gondolom (és látom is) az élet elintézi őket...vagy talán ők saját magukat...olyan beteg emberek, hogy ők ha megélik, öreg korukra teljesen tönkremennek...vagy ha nem is tönkremennek, de sosem lesznek igazán boldogok. Az egyik például tudom, hogy nyerhetett volna kis országunknak érmet az olimpián, mégsem sikerült neki, egyszer sem...
Ha ők nem is boldogok, vagy mindegy is nekem, hogy hogyan élik az életüket, én úgy döntöttem, hogy nem azon dolgozom, hogy hogyan átkoznám el őket, hanem csak azt kívánom az élettől, hogy ezentúl nekem sikerüljön az életem! Sikerüljön az, ami az álmom, a munkám, a hivatásom! Legyek sikeres abban, amit igazán fontosnak tartok és valamit adhassak ennek a világnak, hiszen valamiért ide születtem...

Bennem ez még a mai napig folyamatosan változik, egyik nap így, másik nap úgy. A szüleim megöregedtek, és sok mindenben rám szorulnak - néha úgy érzem, lám, milyen helyzeteket hoz az élet, akiknek annó ki voltam szolgáltatva, és visszaéltek a helyzetükkel, most nekem vannak kiszolgáltatva... de nem érzem ettől mégse jól magam. Néha "szentnek" érzem magam, hogy nem hagyom őket teljesen magukra, néha gyávának, hogy nem teszem meg... néha sajnálom őket, mert üres volt az életük és most is az, még most is kapaszkodnak a kontroll, a mások irányítása utolsó szálaiba, pedig láthatóan (és néha nevetségesen) pereg ki a kezükből.
Aztán máskor meg magamat sajnálom, mert úgy érzem, a szüleim élete "könnyebb", és "sikeresebb", mint az enyém volt eddig, és úgy érzem, ez igazságtalan.
Ebben persze nem valószínű, hogy igazam van. Mindenkinek a saját sorsa a nehéz, ezeket belülről éljük, nem összevethetők.
Szóval az "átkozáson" talán már túl vagyok - de még nem jutottam el oda, hogy önmagamat ne áldozatnak lássam. Pedig, ez úgy érzem, fontos lépés lenne. Hátha egyszer kinövöm vagy kiterapizálom

Szerintem teljesen rendben van, hogy néha így érzel, és néha úgy. Hiszen ezek mind-mind benne vannak a pakliban.
Nem tudom, lehet-e, kell-e gyávaságnak nevezni, hogy az ember nem meri a szüleivel előhozni a témát. Mert ez is nézőpont kérdése. Nevezhetjük bölcsességnek is, nem?
Ami az állandó áldozat-érzést illeti, erről már sokszor beszéltünk. Én ebben sem látok problémát, engem a szó sem zavar, sőt. Lehet, hogy azért, mert én a bűnösből léptem elő áldozattá, ami lássuk be, lényeges előrelépés. Nekem az áldozat szó felmentést ad, és tudom, hogy egy életen át cipelem ezt, de nincs már ezzel sem gondom.