Beszélgetés - újságcikk

Sziasztok, kicsit elutazom, nem nagyon lesz módon írni, de olvasni foglak titeket. Jövő vasárnap hallgassátok a Klubrádiót! A műsor 15-től lesz megint, nem tudom, melyik részében lesz. Legyetek jók!

Jó pihenést!

Sziasztok!
Nagy dolog történt velem. Az interjú után szörnyen magam alá kerültem, annyira akartam átbeszélni a dolgokat a párommal, de nem sikerült. Itt voltam egyedül az élménnyel. Elég rosszul voltam, a karomat is megvágtam. De aztán szombaton voltam pszichológusnál, és elhangzottak olyan dolgok ami erőt adott egy nagy lépésre.
Szóval szombat este sírósra ittam magam (amire nem vagyok büszke, de beindította folyamatot) Úgyhogy mire haza értünk kitört belőlem a sírás, és aztán a páromnak elkezdtem mondani dolgokat, ömlött a szó belőlem. Másnap meghallgatta a riportot, és érdekelte. Szóval nagyon gyengéd volt velem, megértő, még ő is sírt a riporton, és azt mondta, hogy szeret és én egy hős vagyok. Annyira jólesett, és olyan kedvesen bánt velem, még most is megkönnyezem annyira jól esett. Na most megint sírok, de most a meghatottságtól, és a megkönnyebbüléstől.
A pszichológusom is büszke rám, és mondta, hogy ez milyen fontos mások számára is, hogy aki még nem tart itt, az tudja, nincs egyedül, és tényleg van kiút, amit én sem hittem el sokáig. De örülök, és szívesen segítek másoknak tanáccsal, tapasztalattal, és most már a párommal is képes vagyok erről beszélni, és mondtam neki, hogy szívesen válaszolok, ha érdekli valami.
Ez most nagy élmény volt nekem, amihez ti is hozzá járultatok, köszönöm nektek, és Marának a sok mindent!
Kívánok mindenkinek hasonló pozitív élményeket!

Ági, nagyon örülök, hogy ezt a hírt még elolvastam indulás előtt. Látod, mondtam, hogy így lesz, mondtam, hogy mindent meg fog érteni, és hősként nézd majd rád!

Ami a pihenést illeti, kicsit sok gyerek lesz velem ahhoz...

Ági, remélem, még tart a megkönnyebbült örömöd és a felszabadultság! Valóban hős vagy.

Kíváncsian várom a második részt, Marával

Meghallgattam a második részt, (bár az elejéről lemaradtam, de majd pótolom )
Gyönyörű coming out volt, gratulálok, és köszönöm!
Tényleg fontos ez az oldal mindannyiunknak! Segítőknek, túlélőknek, és hozzá tartozóknak egyaránt. Az oldal nélkül én sem tartanék ott ahol tartok. Mert valóban, beszélni akarok róla, már már kényszeresen, de nehéz ennek megtalálni a módját, ennyi év titkolózás után. Hogy az infó jó kezekbe kerüljön, ne okozzon újabb traumát., de megszűnjön a nyomás, amit belül okoz, és a magányosság érzését, hogy egyedül vagyok a traumámmal.
Én nagyon sokat kaptam az oldaltól.Köszönet az önzetlen munkáért, törődésért, és hogy vigyáztok ránk.
Titkon mindig azt remélem, hogy a pszichológusom rám ismert, és olvassa az oldalt. Szerintem ő is tanulja rajtam keresztül, hogy mi a jó eljárás ilyenkor. Talán egyszer veszem a bátorságot és rákérdezek. De mindenképpen ajánlani fogom neki az oldalt.

nagyon ütős lett a második rész... köszönjük nektek. A sok munkát, a támogatást, az összeszedettséget, ahogy szóltok. Balázsnak is külön... olyanok vagytok, mint a Kerekasztal nemes lovagjai - a magatok eszközeivel, rendíthetetlen hittel és lelkesedéssel küzdötök, hogy változzon a világ.
Muszáj lesz neki változnia, ha lassan is.
Ahogy a társadalmi tabuk már nem tabuk többé, a társadalom sem ugyanaz a társadalom. Egy börtöncella kinyitott ajtóval megszűnik börtön lenni... csak egyszerű, szimpla hotelszoba.

nyugodt írta: nagyon ütős lett a második rész... köszönjük nektek. A sok munkát, a támogatást, az összeszedettséget, ahogy szóltok. Balázsnak is külön... olyanok vagytok, mint a Kerekasztal nemes lovagjai - a magatok eszközeivel, rendíthetetlen hittel és lelkesedéssel küzdötök, hogy változzon a világ.
Muszáj lesz neki változnia, ha lassan is.
Ahogy a társadalmi tabuk már nem tabuk többé, a társadalom sem ugyanaz a társadalom. Egy börtöncella kinyitott ajtóval megszűnik börtön lenni... csak egyszerű, szimpla hotelszoba.

Hallgattam én is a riportot, de csak kb. 15:20-tól tudtam bekapcsolódni. Nagyon tartalmas riport volt és gratulálok Nektek!

Általában optimista vagyok, de most ahogy olvastam a hozzászólásodat Nyugodt, én nem azt érzem, hogy „Egy börtöncella kinyitott ajtóval megszűnik börtön lenni...”. Sajnos a riportot követően éppen olyan elszigeteltnek kirekesztettnek, „bebörtönzöttnek” éreztem magam, mint már oly sokszor életemben. Nyilván megvannak nálam ennek a személyes okai, de annak szívből örülök, hogy Te így érzel!

Igazad van, Kiscsillag, a személyes megélés más. Nálam is... én pl. senkivel nem beszéltem meg ezt a riportot (a fórumon kívül, persze), mert igazából nem érdekelt senkit, akinek elmondtam, hogy volt ilyen. Annyit mondtak, "Aha" De próbálom ezt nem magamra venni, ha ez egyáltalán lehetséges.

Amit írtam a nyitott ajtóról, azt a társadalomra írtam... mert ott, ha ajtót nyítunk, muszáj mindenkinek látnia a szörnyet, ami mögötte van. És nem csak a mi esetünkben, hanem a társadalom felében! Ki szereti látni a szörnyet? Nyilván mindenki igyekszik rácsapni az ajtót, és úgy tesz, mintha nem is látta volna... nehogy kiderüljön, hogy az ő ajtajában is vannak szörnyecskék, ha nem is olyan rettenetesek, mint itt a történetekben, de apróbb szörnyek mindenkinél vannak. Végül is mi magunk, a saját történeteinkkel is sokáíg így tettünk.
De ha egyszer kinyílt, akkor már nem lehet igazából rácsapni az ajtót. Muszáj lesz a szörnnyel előbb-utóbb kezdeni valamit mindenkinek, elfogadni, hogy ezek nem elszigetelt "horror"-esetek, hanem minden családban ott lehetnek, és kutatni, hogy miből nőttek ki ezek a szörnyek. Még nagyon az elején vagyunk ennek. Még csak kinyitottuk az ajtót, hogy látszódjék a szörny. Még csak most indul az egész folyamat... hogy választ találjunk, választ találjon a társadalom arra kérdésre, amit Sugár Ági így fogalmazott a felvezető szövegében: "Csak egy kérdésre nincs válasz, hogy miért teszik az elkövetők azt, amit tesznek". ???
Ettől vagyok optimista, bár azért sejtem, hogy nem az én életemben lesz ez felgöngyölítve

Drága Kiscsillag, magadnak gratulálj, ne másnak! Fantasztikusan tartod mindenkiben a lelket, köszönet és elszigeteletlen ölelés érte

nyugodt írta: Igazad van, Kiscsillag, a személyes megélés más. Nálam is... én pl. senkivel nem beszéltem meg ezt a riportot (a fórumon kívül, persze), mert igazából nem érdekelt senkit, akinek elmondtam, hogy volt ilyen. Annyit mondtak, "Aha" De próbálom ezt nem magamra venni, ha ez egyáltalán lehetséges.

Amit írtam a nyitott ajtóról, azt a társadalomra írtam... mert ott, ha ajtót nyítunk, muszáj mindenkinek látnia a szörnyet, ami mögötte van. És nem csak a mi esetünkben, hanem a társadalom felében! Ki szereti látni a szörnyet? Nyilván mindenki igyekszik rácsapni az ajtót, és úgy tesz, mintha nem is látta volna... nehogy kiderüljön, hogy az ő ajtajában is vannak szörnyecskék, ha nem is olyan rettenetesek, mint itt a történetekben, de apróbb szörnyek mindenkinél vannak. Végül is mi magunk, a saját történeteinkkel is sokáíg így tettünk.
De ha egyszer kinyílt, akkor már nem lehet igazából rácsapni az ajtót. Muszáj lesz a szörnnyel előbb-utóbb kezdeni valamit mindenkinek, elfogadni, hogy ezek nem elszigetelt "horror"-esetek, hanem minden családban ott lehetnek, és kutatni, hogy miből nőttek ki ezek a szörnyek. Még nagyon az elején vagyunk ennek. Még csak kinyitottuk az ajtót, hogy látszódjék a szörny. Még csak most indul az egész folyamat... hogy választ találjunk, választ találjon a társadalom arra kérdésre, amit Sugár Ági így fogalmazott a felvezető szövegében: "Csak egy kérdésre nincs válasz, hogy miért teszik az elkövetők azt, amit tesznek". ???
Ettől vagyok optimista, bár azért sejtem, hogy nem az én életemben lesz ez felgöngyölítve

Drága Kiscsillag, magadnak gratulálj, ne másnak! Fantasztikusan tartod mindenkiben a lelket, köszönet és elszigeteletlen ölelés érte

Drága Nyugodt, olyan nagyon jólesik a figyelmed!
Valószínűleg azért idéződött fel bennem az érzés, mert nekem a szűk családom tudta, hogy megyek az interjúra, beszéltem is utána róla, de még a mai napig sem hallgatták meg a riportot. A múltban történtek velem bizonyos dolgok, amiket nem értenek, és nem tudnak elfogadni, reméltem, hogy az interjút meghallgatva közelebb kerülhetnek a megértéshez, de bizonyára ennek nem jött még el az ideje. Ha őszinte akarok lenni, akkor örültem, hogy Ágiéknál ez másként történt, de irigykedtem is rá. (Bocs Ági!)

Aztán az elmúlt vasárnapi riportban, mikor azt mondta a műsor végén Sugár Ágnes, hogy köszöni a beszélgetést B. Zsuzsának, P. Balázsnak, Katinak és Áginak, akkor megint jött a kirekesztettség gondolatát idéző sehová sem tartozás érzése. Ésszel persze, fel tudom fogni, hogy bizonyára, amiket én mondtam az előző interjúkor nem illeszkedtek bevágás gyanánt a mostani műsorba, meg tudom, hogy nem is beszéltem olyan összeszedetten, de az érzés, hogy itthon nem kíváncsiak rám és hát ott is necces voltam, szóval rossz volt a felismerés.

Szerintem mindkét beszélgetést tananyagként lehetne használni a szakemberképzésben, ennek ellenére nem tudom, hogy miért, de elégedetlen vagyok. Szóval felmerült bennem, lehet, hogy igaza van a volt pszichiáteremnek és le kellene már zárnom ezt az egészet, mert lehet, már csak én tartom (az egóm) fogva a „szörnyeket”. Aztán ér egy olyan, mint ma is és, akkor azt gondolom, hogy a „szörnyeket” nem lehet bezárni:
Kötelezően beiskoláztak egy műszaki képzésre, az osztályban rajtam kívül csak férfiak vannak 20-astól – 50-es korosztályig. Némelyek, gyakran hoznak szóba úgy általánosságban szexszel kapcsolatos témát, bár nem vagyok célpont, de tiszteletlenségnek érzem, ezért kezelem, néha már egy pillantással is le tudom állítani. Ma viszont egy férfi tanárral volt óránk és az egyik „diák” kezdeményezésével konkrétan a gyerekekkel való szex került szóba. Ment a szócsata, melybe a tanár is vidáman bekapcsolódott, aztán a végkifejlet egyhangú hahotázás lett. Átfutott egy pillanatra a fejemben, hogy felállok és megkérdezem, akarják-e, hogy meséljek nekik erről? De hát ennek sem jött még el az ideje.

Szóval nagy türelem kell most magamhoz, a még „iskolás nagylányomhoz”! A szereteten kívül más eszközöm nincs, de talán ettől többre nincs is szükség!
Nyugodt, köszönöm a biztatást, hála a létezésedért, és minden sorstársaméért, aki olvassa e sorokat!

Ment a szócsata, melybe a tanár is vidáman bekapcsolódott, aztán a végkifejlet egyhangú hahotázás lett. Átfutott egy pillanatra a fejemben, hogy felállok és megkérdezem, akarják-e, hogy meséljek nekik erről? De hát ennek sem jött még el az ideje.

Kiscsillag, mélyen felháborított ez a történés a férficsoporttal, szinte úgy átéltem, mintha velem történt volna. A szörnyek igenis, az ajtóban állnak.
Miért nincs itt az ideje?
Nem tudom, a valóságban én mit léptem volna, néhány hónappal ezelőtt biztos csendben és illedelmesen mosolygok, mint jó Lábtörlő... Most vannak olyan fatnáziáim, hogy hasonló esetben kimegyek, és felírom a táblára a klubrádiós riport linkjét... mint fontos tananyagot. Nem tudom, hogy meg merném-e valóban tenni. De a késztetés érzése itt van velem most, hogy elolvastam, amit írtál.
Valóban nem volt szerencsés, hogy a te gondolataidat nem ismételték a második részben. Szerintem a két leglényegesebb fogalmat ugyanis te mondtad ki: "A szégyen és a bűntudat". Enélkül semmi sem érthető. Szerintem (bár lehet, ez az én paranoiám) itt is a "szelektív amnézia" működött. A szégyen és a bűntudat érzései ugyanis társadalmi szinten mindenkiben ott vannak, minden emberben. Ezért ez a legijesztőbb rész - nem a horrortörténetek.

Kedves Kiscsillag.
Ne ostorozd magad, te is sokat adtál hozzá rádió műsorhoz. Sokat segítettél te is. Jókat mondtál.
Azok a férfiak hülyék, de nem csoda ha lefagy az ember. Nem is tudom mit csináltam volna , lehet sírva kirohanok káromkodás közben, mint annò a férfi pszichológusnál, mikor tehetetlennek éreztem magam.

A nagy coming out, és egyebek!
Klub rádio 2017.04.02.

www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170402-145855.mp3

www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170402-152854.mp3

Ági40 írta: A nagy coming out, és egyebek!
Klub rádio 2017.04.02.

www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170402-145855.mp3

www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170402-152854.mp3

Tudjátok, mindig azt hiszem, hogy ezen én túl vagyok, rajtam ez a téma már nem fog ki, nem érint meg.
Aztán elkezdem meghallgatni az interjúkat, és az első percben elkezdek bőgni is. Szoktam magamnak mondogatni, hogy nem is számít, ami történt, meg hazudok, kitaláltam az egészet.
Aztán meghallom, hogy "Senkiről nem tudjuk, hogy mit csinál a négy fal között." És persze bőgök.
Hát, igen, a hülye is rájön, hogy én is áldozat vagyok...

Drágaságaim, újra itt vagyok, kicsit álmosan még, és fáradtan, de végre arra is volt időm, hogy elolvassam, amiket a távollétemben írtatok! A műsort én is csak tegnap tudtam meghallgatni, csak annyit tudtam, hogy nem vágták ki a coming outot, mert attól nagyon féltem.
Kiscsillag, ne butáskodj, fantasztikus voltál te is, le is ment szinte vágatlanul, amiket mondtál! Most vágni kellett, és nyilván egyszerűbb volt kettő interjút választani, mint hármat összekaszabolni. Ami a képzésen történteket illeti, felháborító, és nagyon sajnálom, hogy nem volt erőd elküldeni őket a büdös fenébe. Ilyenkor ez a legrosszabb szerintem.
Pont tegnap voltam egy olyan helyzetben, amikor el kellett küldenem egy pár embert melegebb éghajlatra (egészen más okok miatt), és meg tudtam tenni, és ez nagyon jó érzés volt. Nekem ebben nagyon nagy segítség az antidepresszáns, mert egyrészt tudom, hogy amikor azt érzem, hogy pofáznom kell, akkor az tényleg jogos, másrészt nem ragadtatom el magam annyira, hogy olyat mondjak, amit aztán megbánok. Remélem, ha legközelebb ilyen történik veled, már felkészültebb leszel.

Május, annyira örülök, hogy megint írtál ide!!!
Én meg vagyok győződve róla, hogy nem lehet ezen túl lenni, és nem is kell. Hozzánk tartozik, akarjuk vagy nem, ez már csak így marad. Felesleges és hiábavaló ebbe energiákat ölni, inkább arra kell koncentrálni, hogyan lehet együtt élni vele.