Beszélgetés - újságcikk

Férjestül kellett volna hallgatni, lányok. Még egy ismeretlen is belétek szeretett volna az interjú alatt, nem hogy a férjetek! Egész bátran mutassátok meg, garanciát vállalok a kapcsolatotokért! Mindjárt kirakjuk a linket.

Köszönöm én is. Profi volt a riporter.
Jól vagyok, bár jéghideg volt a kezem végig, de izzadt is. Rendesen levert a víz ahogy hallgattam.
Remélem tudunk ezzel is erőt adni minden érintettnek.
Vajon a pszichológusom meghallgatta?

Annyira szerettem volna, ha a pszichológusom is hallja a riportot, és ír nekem, hogy Milyen volt. De biztos elfelejtette, mert neki ez nem fontos . Most várom, hátha mégis ír.
Tudom, hogy hülyeség, de ez megint olyan dolog amitől ki fogok borulni.

Anoni Mara írta: Férjestül kellett volna hallgatni, lányok. Még egy ismeretlen is belétek szeretett volna az interjú alatt, nem hogy a férjetek! Egész bátran mutassátok meg, garanciát vállalok a kapcsolatotokért! Mindjárt kirakjuk a linket.

Nálunk nem az én döntésem volt, hogy egyedül hallgassam, ő döntött úgy, hogy inkább később hallgatná meg. Én csak tiszteletben tartottam a döntését. Egyébként úgy voltam, vagyok vele, hogy örültem volna, ha együtt hallgatjuk, de úgy is jó, ha később hallgatja meg és ha belegondolok az sem zavar, ha soha nem fogja meghallgatni. Ez az egész interjú végül is nekem volt fontos, hogy lássam hol tartok.

Hmm Lányok!
Szeretném szavakba önteni az érzéseimet nektek és egyben önmagamnak is.
Szeretnék visszajelzést adni és köszönetet mondani a bátorságotokért!
Az elmúlt hónapjaim viszonylagos nyugalomban teltek, aztán pár napja ismét felkavarodtam, napok óta nagyon rosszul vagyok, olyan rosszul, ahogy évek óta nem voltam. Pánikroham, emlékbetörés, rémálmok, fizikai rosszullét…
Az elmúlt napokban akárhányszor beleolvastam ebbe a témába valami őrült szorongás tört rám, valahol szerettem volna meghallgatni a műsort, de tartottam is tőle. Vajon jó ötlet-e most? Most, hogy mélyen vagyok…
Aztán úgy döntöttem tegnap, hogy majd később meghallgatom. Máskor, amikor erősebbnek érzem magam.
Három napja nem marad meg bennem a víz sem, sugárban adom vissza az ételt… bármit is eszem.
Ha rosszul érzem magam, a bevált módszerem a séta. Nem is séta az, hanem gyaloglás, annak is a tempósabb változata, fülhallgatóval, ordító zenével. Letoltam a mai 10 km-emet, hogy nyugodt legyek. Aztán hazaértem, valahogy úgy rémlett, hogy 4-kor vagy 5-kor kezdődik. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy van-e erőm meghallgatni, de megnéztem, mit is írtatok, mikor kezdődik. Csak veletek akartam lenni lélekben, gondolni rátok. Aztán látom, hogy 3-kor kezdődik… 14:47 volt ekkor. És valahogy innen már nem volt visszaút. Az első 10 percben feszült voltam.
Feszülten figyeltem, jegyzetelni kezdtem mindazt, ami ugyanúgy megjelent bennem, ahogy bennetek is…
A párhuzamok… Ugyan egyikőtök emlékei sem egyeznek teljesen az enyémmel, de mindhárman mondtatok olyan kulcsfontosságú érzéseket, emlékeket, ahol magamra ismertem.
Igazság szerint rengeteg helyen megtaláltam a párhuzamot.
Amikor olyanokról beszéltetek, hogy az abúzusra ébredtetek éjjel, lefogtak, testen kívüli élményetek volt, álarcot húztatok, öngyilkossági gondolatokkal küzdöttetek már gyerekként, eszembe jutnak a saját emlékeim.
Ahogy akkor is felkavarodtam, amikor fogászati élményt idéztetek fel. Azt érzem, ebből a sok apró szilánkból egy kicsit összerakható vagyok én is, ahogy talán itt mindenki más is.
Az út, amin végigmentem a rádióműsor ideje alatt a saját utam a ti emlékeitek mentén. Eleinte tárgyilagosan fogadtam a témát, észrevettem hasonlóságokat, visszajöttek emlékek, érzések, de kissé nehezen nyíltam meg önmagam előtt is.
Ági hozta el végül az áttörést, ahogy megszólalt. Akkor éreztem meg, hogy rá tudok és rá merek nyitni a témára, akkor ért el a szívemig…
Most is potyognak a könnyeim, de nem baj, ezek jó könnyek! A hála és a gyógyulás könnyei…
Nagyon fontos üzenetet kaptam tőletek az emlékekről, küzdelmekről, és a feldolgozásról!
Arról, milyen fontos és nagy lépés, ha az ember már akar beszélni arról, ami történt vele, valamint, hogy meg kell gyógyítanunk a bennünk élő kisgyermeket. El kellene fogadnunk, szeretnünk kellene és meggyőznünk arról, hogy már jó helyen van!
Ha röviden kellene összefoglalni, miről is szólt nekem, azt mondanám, hogy a „KIVEZETŐ ÚTRÓL!”

Köszönöm!
Hope

Ági40 írta: Annyira szerettem volna, ha a pszichológusom is hallja a riportot, és ír nekem, hogy Milyen volt. De biztos elfelejtette, mert neki ez nem fontos . Most várom, hátha mégis ír.
Tudom, hogy hülyeség, de ez megint olyan dolog amitől ki fogok borulni.

Ági, biztos, hogy fontos vagy neki, hiszen Te most a hivatása része vagy. De mindkettőtök számára végül is az lenne a cél, hogy független legyél tőle. Ha most nem hallgatta volna meg, biztosan meghallgatja majd később. Neki is megvan a maga élete és végül is ma vasárnap van. Gondolj Te is a családodra.... Veled vannak... fontos vagy Nekik!

Hope írta: Hmm Lányok!
Szeretném szavakba önteni az érzéseimet nektek és egyben önmagamnak is.
Szeretnék visszajelzést adni és köszönetet mondani a bátorságotokért!
Az elmúlt hónapjaim viszonylagos nyugalomban teltek, aztán pár napja ismét felkavarodtam, napok óta nagyon rosszul vagyok, olyan rosszul, ahogy évek óta nem voltam. Pánikroham, emlékbetörés, rémálmok, fizikai rosszullét…
Az elmúlt napokban akárhányszor beleolvastam ebbe a témába valami őrült szorongás tört rám, valahol szerettem volna meghallgatni a műsort, de tartottam is tőle. Vajon jó ötlet-e most? Most, hogy mélyen vagyok…
Aztán úgy döntöttem tegnap, hogy majd később meghallgatom. Máskor, amikor erősebbnek érzem magam.
Három napja nem marad meg bennem a víz sem, sugárban adom vissza az ételt… bármit is eszem.
Ha rosszul érzem magam, a bevált módszerem a séta. Nem is séta az, hanem gyaloglás, annak is a tempósabb változata, fülhallgatóval, ordító zenével. Letoltam a mai 10 km-emet, hogy nyugodt legyek. Aztán hazaértem, valahogy úgy rémlett, hogy 4-kor vagy 5-kor kezdődik. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy van-e erőm meghallgatni, de megnéztem, mit is írtatok, mikor kezdődik. Csak veletek akartam lenni lélekben, gondolni rátok. Aztán látom, hogy 3-kor kezdődik… 14:47 volt ekkor. És valahogy innen már nem volt visszaút. Az első 10 percben feszült voltam.
Feszülten figyeltem, jegyzetelni kezdtem mindazt, ami ugyanúgy megjelent bennem, ahogy bennetek is…
A párhuzamok… Ugyan egyikőtök emlékei sem egyeznek teljesen az enyémmel, de mindhárman mondtatok olyan kulcsfontosságú érzéseket, emlékeket, ahol magamra ismertem.
Igazság szerint rengeteg helyen megtaláltam a párhuzamot.
Amikor olyanokról beszéltetek, hogy az abúzusra ébredtetek éjjel, lefogtak, testen kívüli élményetek volt, álarcot húztatok, öngyilkossági gondolatokkal küzdöttetek már gyerekként, eszembe jutnak a saját emlékeim.
Ahogy akkor is felkavarodtam, amikor fogászati élményt idéztetek fel. Azt érzem, ebből a sok apró szilánkból egy kicsit összerakható vagyok én is, ahogy talán itt mindenki más is.
Az út, amin végigmentem a rádióműsor ideje alatt a saját utam a ti emlékeitek mentén. Eleinte tárgyilagosan fogadtam a témát, észrevettem hasonlóságokat, visszajöttek emlékek, érzések, de kissé nehezen nyíltam meg önmagam előtt is.
Ági hozta el végül az áttörést, ahogy megszólalt. Akkor éreztem meg, hogy rá tudok és rá merek nyitni a témára, akkor ért el a szívemig…
Most is potyognak a könnyeim, de nem baj, ezek jó könnyek! A hála és a gyógyulás könnyei…
Nagyon fontos üzenetet kaptam tőletek az emlékekről, küzdelmekről, és a feldolgozásról!
Arról, milyen fontos és nagy lépés, ha az ember már akar beszélni arról, ami történt vele, valamint, hogy meg kell gyógyítanunk a bennünk élő kisgyermeket. El kellene fogadnunk, szeretnünk kellene és meggyőznünk arról, hogy már jó helyen van!
Ha röviden kellene összefoglalni, miről is szólt nekem, azt mondanám, hogy a „KIVEZETŐ ÚTRÓL!”

Köszönöm!
Hope

Hope, részemről a hála!

Ági40 írta: Annyira szerettem volna, ha a pszichológusom is hallja a riportot, és ír nekem, hogy Milyen volt. De biztos elfelejtette, mert neki ez nem fontos . Most várom, hátha mégis ír.
Tudom, hogy hülyeség, de ez megint olyan dolog amitől ki fogok borulni.

Semmi sincs veszve, meg tudja hallgatni az archívumból.
www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170319-145855.mp3 9.37-től kezdődik

és itt a folytatás:
www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170319-152854.mp3
és itt még egy perc:
www.klubradio.hu/klubmp3/klub20170319-155854.mp3

Ági, megmagyarázom, mit érzel, és lehet, hogy a többiek is érzik. Nagyon vártad ezt az interjút, izgultál és vártad egyszerre. Nagyon nagy pillanatokat éltél meg, most ennek vége. Ezt nehéz megélni. Ez kavar most fel. Tudom, mert sokszor átéltem már.

Nyugodt???

Hope írta: Most is potyognak a könnyeim, de nem baj, ezek jó könnyek! A hála és a gyógyulás könnyei…
Nagyon fontos üzenetet kaptam tőletek az emlékekről, küzdelmekről, és a feldolgozásról!
Arról, milyen fontos és nagy lépés, ha az ember már akar beszélni arról, ami történt vele, valamint, hogy meg kell gyógyítanunk a bennünk élő kisgyermeket. El kellene fogadnunk, szeretnünk kellene és meggyőznünk arról, hogy már jó helyen van!
Ha röviden kellene összefoglalni, miről is szólt nekem, azt mondanám, hogy a „KIVEZETŐ ÚTRÓL!”

Köszönöm!
Hope

Én is így gondolom. Kell az a sírás, nem szabad félni tőle. Mikor Ági kijött a stúdióból, ő is zokogott a vállunkon. De pont ezt éreztem, amit te mondasz, Hope: a gyógyulás könnyei ezek. Szerintem van abban sok pozitív, hogy ahelyett, hogy fóbiákba, szorongásokba, fejfájásokba fojtjuk a traumánkat, elsiratjuk az elsiratnivalónkat.

.

Nagyon jól sikerült a megvágott interjú, kerek egész lett belőle. Köszönet érte mindenkinek, Sugár Áginak is, neked is, Mara, hogy megszervezted!
Szerintem mindannyian meglepően összeszedettek voltunk így visszahallgatva, belülről nem így tűnt... valahogy a szavakból az látszott, mind a hármunknál, hogy tudatosan, és régen készültünk már erre, hogy ezeket a gondolatokat elmondjuk, kimondjuk. Megtartottuk akadémiai székfoglalónkat
Én csak tegnap este tudtam meghallgatni, mert vasárnap egész nap nem értem rá.
Egy ismerősöm felhívott telefonon utána, hogy hallotta, és felismerte a hangomat, és hogy szörnyű.
Nem tudom, hányan hallották még.... ezen kicsit izgultam vasárnap, de mostanra elmúlt. Talán most léptem túl rajta? Nem tudom. Legyen, ahogy lennie kell, derüljön ki, aminek ki kell derülnie.
Hope írását olvasva, megkönnyebbültem! Hogy tényleg van értelme elmondani, ki, hogyan lépeget előre! Mert segít.
Ahogy nekem is rengeteget segített. Már alig várom, hogy Marát is halljam....
Köszönöm nektek, őszintén!

Nyugodt, nagyon örülök, hogy végre jelentkeztél! Megnyugtató

Nyugodt, de jó, hogy te is így látod! És milyen volt, mikor azzal az ismerőssel beszéltél? Nekem is volt már ilyen. De kicsit azt hiszem, hogy az ember direkt játszik a tűzzel, mert annyira várja már, hogy lelepleződjék. Én legalábbis így működöm.

Sugári Ági is írt, hogy rengetegen gratuláltak neki a műsorhoz! Kérte, adjam át nektek, hogy mindent köszön.

Alicia, nem reagáltunk, de nem jelenti azt, hogy nem olvastunk, és nem örültünk a jelentkezésednek. Kár, hogy törölted...

.