Beszélgetés - újságcikk

Igen, ez így van. Nagyon jól megfogtátok a lényeget. A felnőttről valahogy azt gondolják, hogy megvannak a megküzdési képességei, vagy hogy megvan a szabad választása arra, hogy tartjae a kapcsolatot az elkövetővel. Pedig ez utóbbihoz is rengeteg támogatásra lenne szüksége a felnőttnek is, hiszen nem tudom hány családban okoz gondot pl.az hogy erőltetik a kapcsolattartást vagy csupán figyelmen kívül hagyják az áldozat érzéseit...hiszen akkor csak gyerek volt. Hol van az már. Ugyanezt gondolják a párkapcsoli problémák esetén. Igazán senki sem érti meg, hogy a felnőtt ugyan már nem gyerek, de ettől még nincsenek megküzdési képességei. Nem terem a fán csak úgy.

Anoni Mara írta: ugyan mi felnőttekkel "foglalkozunk", pikk-pakk átterelődik a szó a kisgyerekekre, a családvédelmi hálóra, a kisgyerekek terápiás lehetőségeire. Logikusan azt gondolná az ember, hogy nincs annál borzalmasabb, mint egy kisgyereket abúzusos szituációban elképzelni. De azt hiszem, még riasztóbb a gondolat, hogy ugyanaz a kisgyerek 40 év múlva is szenved, hogy nincs olyan, hogy "lapozzunk", meg "lépjünk tovább", és főleg az riasztó, hogy milyen sokan vagyunk. Valahogy felnőttekről nem szeretnek beszélni.

Pontosan ezt érzem én is. Nagyon jól megfogalmaztad!!
Szerintem azért nem szeretnek a felnőttekről beszélni, mert az túl messzire vezetne. Könnyebb borzongani, és azt mondani, hogy rémesek ezek a pedofilok (akik valóban rémesek), mint hogy szembe kellene néznie a társadalomnak azzal, hogy a társadalom egytizede vagy még nagyobb hányada azért működik úgy, ahogy, mert még most is befolyásolja őt az, ami gyerekkorában, nem pedofil családtagjával történt. És akkor szembe kell nézni azzal is, hogy ez itt van, mindannyiunk életében, minden család pszichéjében, több ezer éve, vagy így, vagy úgy. Hogy nem egyes különálló klinikai esetekről van szó, hanem mondhatni bevett társadalmi gyakorlatról - hiszen a tíz százalék már bőven kisebbség!. A többezer évnyi tagadást, félrenézést, eltussolást, nembeszélünkrólát nehéz igazán megemészteni, mert ez minden családot érint ...De éppen ezért fontos, hogy ez változzon. Hogy legalább azok megérthessék, felnőttkorukban, hogy mi a valós helyzet, akik érintettek - és akik mindeddig sosem kötötték össze felnőttkori kudarcaikat a gyerekkorukkal. A tudatosítás nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. A megküzdési képességhez is...hiszen ahhoz, hogy áthangoljuk a félreállítódott antennánkat, rendszerint segítséggel, először tudni kell, hogy elállítódott. Sok dolga lenne itt még a pszichológiatudománynak is, tanulmányok ezrei kellene szülessenek az antenna-elállítódás témájában...

Ez a gondolat, hogy a gyermekkorban elszenvedett abúzus felnőttkori hatásaival alaposabban kellene foglalkozni, ez nagyon jó gondolat. Hiszen ez a honlap is a felnőttkori hatások miatt jött létre, ez mozgatja, e miatt van. Nagyon nagy baj, ami gyermekkorunkban történt velünk, de a hatásai, amit nagyrészt felnőttként élünk meg, talán még nagyobb bajok. Hiszen, ha ezt az egészet kihevertük volna, most nem lenne semmi bajunk. De van...
Én úgy érzem, szerencsés vagyok, mert kb. 2 év alatt sikerült helyretennem magamban a dolgot. Nem felejtettem el, nem múlt el nyomtalanul, de már nem „halok bele”. A 2 év alatt sok dologra megtaláltam a magyarázatot, sok mindent sikerült tisztáznom önmagammal. Már tudok beszélni, és tudok nem beszélni róla. Jelenleg azt kell mondanom, velem van ez az egész, bennem van, sok mindenben meghatároz engem, de már együtt tudok vele élni. Nem e körül forog az életem, már nem köti le minden gondolatomat, nem ez a legfontosabb az életemben. Nem tudom, ezt egy pszichológus megfelelő állapotnak tartaná-e, és azt sem, hogy ez tényleg gyógyulásnak minősül-e. Pszichológusnál ugyanis nem jártam. Csak egyetlen egyszer a legelején, hogy megkérdezzem tőle, van-e egyáltalán ilyen állapot, amibe kerültem, mi ez, teljesen megőrültem-e, lehetek-e valaha még újra olyan, mint régen... Mert nehéz út vezetett idáig. Majd' egy éve még tőletek kértem segítséget. Folyamatosan figyeltem a túlélési technikáitokat, próbáltam a bevált módszereitekből és a hibáitokból is tanulni. Azt kell mondanom, jó tanárok vagytok! Nem tudom, ha ez a honlap nem lenne, mi lenne most velem. Kevés helyen van segítség, főleg az olyan gyáva kukacoknak, mint én, akik nem mernek szemtől szembe segítséget kérni.
Szóval, maradandó nyomokkal, de gyógyultnak nyilvánítottam magam. De gyógyultan is tisztában vagyok azokkal a dolgokkal, amiket nem így csinálnék, nem így gondolnék, ha ez az egész nem történik velem. Sosem felejtem el azt a szenvedést, amit gyermekként átéltem, és azt sem, amit felnőttként az emlékbetörésemkor. Nem tudom, melyik volt a rosszabb. És nem felejtem el az emlékbetöréstől a gyógyulásomig tartó két évből az első másfelet, ami szintén maga volt a pokol. Azt mondom, hegekkel, örök nyomokkal, de felépültem. De még mindig rendszeresen olvasom a honlapot. Nem hagy nyugodni a téma. Már nem a gyógyulásomat, nem a fogózkodókat, nem a megnyugvást keresem. Azt figyelem, kivel mi van. Jobban van, mi történt vele...? Együtt érzek a jelenleg szenvedőkkel. Segítenék, ha tudnám hogyan. Mert tudom milyen szörnyű ez a szenvedés. És a legtöbben nem úszták meg két év haldoklással. Ez fontos téma. Ez nem egy gyerekkori esemény, ez egy egész életre szóló „program”.

;( köszönöm Akác. Remélem én is eljuthatok ide ;( veletek

Akác írta: Ez a gondolat, hogy a gyermekkorban elszenvedett abúzus felnőttkori hatásaival alaposabban kellene foglalkozni, ez nagyon jó gondolat. Hiszen ez a honlap is a felnőttkori hatások miatt jött létre, ez mozgatja, e miatt van. Nagyon nagy baj, ami gyermekkorunkban történt velünk, de a hatásai, amit nagyrészt felnőttként élünk meg, talán még nagyobb bajok. Hiszen, ha ezt az egészet kihevertük volna, most nem lenne semmi bajunk. De van...
Én úgy érzem, szerencsés vagyok, mert kb. 2 év alatt sikerült helyretennem magamban a dolgot. Nem felejtettem el, nem múlt el nyomtalanul, de már nem „halok bele”. A 2 év alatt sok dologra megtaláltam a magyarázatot, sok mindent sikerült tisztáznom önmagammal. Már tudok beszélni, és tudok nem beszélni róla. Jelenleg azt kell mondanom, velem van ez az egész, bennem van, sok mindenben meghatároz engem, de már együtt tudok vele élni. Nem e körül forog az életem, már nem köti le minden gondolatomat, nem ez a legfontosabb az életemben. Nem tudom, ezt egy pszichológus megfelelő állapotnak tartaná-e, és azt sem, hogy ez tényleg gyógyulásnak minősül-e. Pszichológusnál ugyanis nem jártam. Csak egyetlen egyszer a legelején, hogy megkérdezzem tőle, van-e egyáltalán ilyen állapot, amibe kerültem, mi ez, teljesen megőrültem-e, lehetek-e valaha még újra olyan, mint régen... Mert nehéz út vezetett idáig. Majd' egy éve még tőletek kértem segítséget. Folyamatosan figyeltem a túlélési technikáitokat, próbáltam a bevált módszereitekből és a hibáitokból is tanulni. Azt kell mondanom, jó tanárok vagytok! Nem tudom, ha ez a honlap nem lenne, mi lenne most velem. Kevés helyen van segítség, főleg az olyan gyáva kukacoknak, mint én, akik nem mernek szemtől szembe segítséget kérni.
Szóval, maradandó nyomokkal, de gyógyultnak nyilvánítottam magam. De gyógyultan is tisztában vagyok azokkal a dolgokkal, amiket nem így csinálnék, nem így gondolnék, ha ez az egész nem történik velem. Sosem felejtem el azt a szenvedést, amit gyermekként átéltem, és azt sem, amit felnőttként az emlékbetörésemkor. Nem tudom, melyik volt a rosszabb. És nem felejtem el az emlékbetöréstől a gyógyulásomig tartó két évből az első másfelet, ami szintén maga volt a pokol. Azt mondom, hegekkel, örök nyomokkal, de felépültem. De még mindig rendszeresen olvasom a honlapot. Nem hagy nyugodni a téma. Már nem a gyógyulásomat, nem a fogózkodókat, nem a megnyugvást keresem. Azt figyelem, kivel mi van. Jobban van, mi történt vele...? Együtt érzek a jelenleg szenvedőkkel. Segítenék, ha tudnám hogyan. Mert tudom milyen szörnyű ez a szenvedés. És a legtöbben nem úszták meg két év haldoklással. Ez fontos téma. Ez nem egy gyerekkori esemény, ez egy egész életre szóló „program”.

Sikerült nyélbe ütni a rádiós interjút. Viszont, amire én nem gondoltam, limitálják a résztvevők számát, mert a stúdió mérete adott. Mivel hétközben, esti órában van a felvétel, Kiscsillag, gondolom neked nem jó a távolság miatt, de szólj, ha nem gond. Angyalka, Akác, szabad a vásár! Nem szeretném én eldönteni, ki jöjjön. Írjatok e-mailt, hogy ne nyilvánosan beszéljük meg. Összesen négy ember lehet bent a stúdióban egyszerre (rajtam kívül) három emberrel már egyeztettem.

Megvolt tegnap a rádiós felvétel, a vártnál is jobban sikerült. Annyira büszke voltam rátok lányok, olyan jó érzés volt ott az üveg mögött hallgatni titeket, látni, hogy mennyit léptetek előre, úgy éreztem magam, mint egy büszke anyuka, mikor hallgattam azt a nagyon sok okos gondolatot. Remélem, a zaklatottság is múlik, úgy éreztem Ági, hogy az a sírás egy gyógyító sírás volt. Sikerült beszélned a férjeddel? Nem félj ettől, büszke lesz rád, és legyél te is büszke magadra. Kiscsillag, gondolom, te mondtad a férjednek, hova jössz, Nyugodt, neked tudta valaki, hogy erre készülsz?
Sajnálom, hogy nem tudott mindenki eljönni, aki szeretett volna, így is nagyon szűkös volt a stúdió. De lesz még ilyen, ígérem. Vasárnap már adásba is kerül, Klubrádió, 15-18 óra között valamikor, többet még én sem tudok. Valószínű két részletben megy le, nem tudom, hogy lesz megvágva.
Utánatok még mi is egy órát maradtunk a stúdióban, végre nekem is sikerült a nyilvános coming out, régen vágytam már erre.

Köszönöm szépen Mara, hogy részt vehettem a tegnapi beszélgetésben. A téma ellenére mondhatom, hogy jól éreztem magamat.
A családom, a barátnőim és még néhány ismerősöm voltak azok, akik tudták, hogy hova megyek. Jólesett részükről, hogy teljesen természetesen fogadták, hogy megyek, nem féltettek, nem akartak lebeszélni. Hazafelé jövet találkoztam az idősebb fiamékkal és fesztelenül tudtunk beszélgetni az interjún történtekről. A férjem és a barátnőim érdeklődése sem zajlott másként, mint amikor egy sakkversenyről vagy valamilyen általam szervezett rendezvényről tartok máskor beszámolót. A lányok egymástól függetlenül azon azért megdöbbentek, miért tett fel a műsorvezető a gyerekkorban történtek részleteire utaló konkrét kérdéseket és hogy lehetett egyáltalán ilyenekre válaszolni? Hát majd meglátjuk, illetve meghallhatjuk hogyan, és talán azt is mire volt ez jó, ha adásban leszünk! Ági és Nyugodt nagyon jó volt hallgatni Benneteket, minden olyat kimondtatok, ami bennem is él, de nekem nincsenek rá szavaim.
Az én egyéni célom, az interjúval az volt, hogy látni szerettem volna hol tartok. Mondhatom, hogy hosszú volt az út, sok fájdalommal és kemény munkával járt, de megérte az erőfeszítést, hogy eddig eljuthattam. A közösségi cél megvalósulását illetően nem tudom, hogy én mennyit tudtam hozzátenni a hangommal, de azaz őszinteség és lelki emelkedettség, ahogy Ági és Nyugodt hangot adott a sorsközösségünk üzenetének az mindenképpen példaértékű!
Mara, kíváncsian várom már, hogy Benneteket is hallhassalak!

Kiscsillag írta: A közösségi cél megvalósulását illetően nem tudom, hogy én mennyit tudtam hozzátenni a hangommal, de azaz őszinteség és lelki emelkedettség, ahogy Ági és Nyugodt hangot adott a sorsközösségünk üzenetének az mindenképpen példaértékű!

Rengeteget adtál hozzá! És ez egy ilyen kétlövetű dolog valóban: segítettél az ügynek, és tapasztalhattad, mennyit léptél előre! Ami a riportert illeti, szerintem nagyon bátor volt, hogy feltette azokat a kérdéseket, és nem tágított. Profi munka volt, biztos a vágás is az lesz.

Mara, kíváncsian várom már, hogy Benneteket is hallhassalak!

Marát nem fogod hallani, tudod. Viszont akit fogsz, az coming outolt névvel, úgyhogy ő is lépett egy nagyot.
De ez lehet, hogy csak egy későbbi adásban lesz.

Köszönöm én is, hogy ott lehettem, nagyon fontos lépések ezek nekem. Beszélgettünk a férjemmel, gyorsan megemlítettem, hogy az apám volt a fő zaklatóm, és most ezen dolgozunk a pszichológussal. Meglepődött, de nem undorodott meg tőlem, igazán kedves volt, kényeztetett, oda figyelt rám. Annyira jól esett, ilyenkor mindig megerősödnek iránta az érzéseim, pedig ezen a téren is rettenetesen bizonytalan voltam sokáig. De végre kezdem elhinni, hogy tényleg szeret, mert engem is lehet szeretni, és most már tudom, hogy sosem bántana.
Ezek az alkalmak arra is jók nekem, hogy sok szervezést igényel részemről, és muszály őt bevonnom, mert egyedül nem tudnám megoldani. Ebben is segítenek, és tényleg büszke rám.
Nekem is jó volt látni, hogy ott ülsz az üveg mögött, főleg, hogy először megijedtem attól, hogy nem leszel bent. De mikor kinéztem, és rám mosolyogtál, az igazán bátorító volt. Rettenetesen szorongtam végig. Köszönöm, hogy vigasztaltatok a végén, tényleg gyógyító ez, főleg, hogy ez előtt mindig vissza folytattam a sírást, meg minden mást, és egy ilyen kiborulás után mindig könnyebbnek érzem magam.
Jól esik, hogy te is büszke vagy ránk, és örülök, hogy ismét találkoztunk lányok! Ügyesek voltatok.
Remélem tényleg jól, és érthetően beszéltem, mert rettenetesen nehezen ment, annyira szorongtam. Hátha nem vágják ki az én részemet

Lehet majd online is meghallgatni más időpontban, lesz valami elérhetőség?

Ági, örülök, hogy jól vagy, drukkoltam! És látod, milyen nagyszerűen viselkedett a férjed is!
Lesz majd online elérhetőség, fel is rakjuk a honlapra.

Lányok, minden elismerésem!
Hatalmas lépés ez, nagyon bátrak vagytok!

Köszönjük !
Mara a te előre lépésed is nagyon nagyszerű!

Tényleg köszönjük, Mara, a lehetőséget. Nagyon érdekes, mondhatni megrázó élmény volt ez a rádiós-mikrofonos coming out....
Nekem azért eltartott egy darabig, amíg lenyugodtam. (Pedig Nyugodt vagyok ) Igaz, ennek valószínűleg az is oka, hogy én senkinek nem mondtam, hová megyek kedden este, így megbeszélni sem tudtam, nem voltak támogatóim később. Lévén a gyerekeim még nem tudják a történetemet (egyszerűen nem tudom nekik elmondani, amíg élnek a nagyszüleik, és ilyen-olyan ünnepen találkoznak), más hozzám közeli ember, akit ez érdekelne, nincs - persze rajtatok kívül, amiért nagyon hálás vagyok!!! .
Jó volt, hogy utána még kicsit beszélgettünk ... de még így is nagyon felkavaródtam és még testi tüneteim is voltak, még ma reggel is. De aztán szépen elmúltak. Igazából én egyáltalán nem számítottam arra, hogy a történeteket direktben, érzésekkel együtt el kell újra mesélni - talán nem is nagyon értek egyet ezzel, mert megint az "elborzasztó horrorsztori" irányába képes eltolni az egészet, mint az újságcikk, meg általában a médiamegjelenések (kevés kivételtől eltekintve). De Sugár Ági elég nyitottan és értőn kérdezett, úgyhogy remélem, jó lesz.

Szerintem mindenki fantasztikus volt. Kiscsillag, a bátorságod, a nyíltságod és a kedvességed mindenkinek erőt adott - én, amikor beültünk, azt hittem, meg sem fogok szólalni. Csak azalatt tudtam kicsit nyílni, hogy hallgattalak Téged.

Ági egyszerűen gyönyörűen fogalmaztál meg mindent. Olyan voltál ott, mint a gyógyulás angyala. Őszinte, közvetlen, összeszedett - ilyenkor látszik csak igazán, hogy ami valójában borzalom, a feldolgozás után/közben mennyire képes őszintévé, játszmáktól mentessé tenni valakit! És ez mennyit hozzá tud tenni, mennyit képes emelni az általános gondolkodásmódon!

Csak azt sajnálom, Mara, hogy nem hallottuk (még ) a coming outodat ilyenformán. Sajnos én háttal ültem, és nem láttalak, de éreztem a jelenlétet - hiszen nélküled, a támogatásod, a gondolataid, a fantasztikus szervezőkészséged nélkül nem jutottunk volna idáig. Én állítom, hogy engem ez a honlap, a fórum, és a ti gondolataitok gyógyítottak leginkább.
Jó volt érezni, hogy a mély veremből el lehet idáig jutni.
A közösségi cél már ezzel is "valósult megfele", szerintem nagy lépés - nekem biztosan az. Köszönet érte mindenkinek, aki leírta a történetét!

nyugodt írta: Tényleg köszönjük, Mara, a lehetőséget. Nagyon érdekes, mondhatni megrázó élmény volt ez a rádiós-mikrofonos coming out....
Nekem azért eltartott egy darabig, amíg lenyugodtam. (Pedig Nyugodt vagyok ) Igaz, ennek valószínűleg az is oka, hogy én senkinek nem mondtam, hová megyek kedden este, így megbeszélni sem tudtam, nem voltak támogatóim később. Lévén a gyerekeim még nem tudják a történetemet (egyszerűen nem tudom nekik elmondani, amíg élnek a nagyszüleik, és ilyen-olyan ünnepen találkoznak), más hozzám közeli ember, akit ez érdekelne, nincs - persze rajtatok kívül, amiért nagyon hálás vagyok!!! .
Jó volt, hogy utána még kicsit beszélgettünk ... de még így is nagyon felkavaródtam és még testi tüneteim is voltak, még ma reggel is. De aztán szépen elmúltak. Igazából én egyáltalán nem számítottam arra, hogy a történeteket direktben, érzésekkel együtt el kell újra mesélni - talán nem is nagyon értek egyet ezzel, mert megint az "elborzasztó horrorsztori" irányába képes eltolni az egészet, mint az újságcikk, meg általában a médiamegjelenések (kevés kivételtől eltekintve). De Sugár Ági elég nyitottan és értőn kérdezett, úgyhogy remélem, jó lesz.

Szerintem mindenki fantasztikus volt. Kiscsillag, a bátorságod, a nyíltságod és a kedvességed mindenkinek erőt adott - én, amikor beültünk, azt hittem, meg sem fogok szólalni. Csak azalatt tudtam kicsit nyílni, hogy hallgattalak Téged.

Ági egyszerűen gyönyörűen fogalmaztál meg mindent. Olyan voltál ott, mint a gyógyulás angyala. Őszinte, közvetlen, összeszedett - ilyenkor látszik csak igazán, hogy ami valójában borzalom, a feldolgozás után/közben mennyire képes őszintévé, játszmáktól mentessé tenni valakit! És ez mennyit hozzá tud tenni, mennyit képes emelni az általános gondolkodásmódon!

Csak azt sajnálom, Mara, hogy nem hallottuk (még ) a coming outodat ilyenformán. Sajnos én háttal ültem, és nem láttalak, de éreztem a jelenlétet - hiszen nélküled, a támogatásod, a gondolataid, a fantasztikus szervezőkészséged nélkül nem jutottunk volna idáig. Én állítom, hogy engem ez a honlap, a fórum, és a ti gondolataitok gyógyítottak leginkább.
Jó volt érezni, hogy a mély veremből el lehet idáig jutni.
A közösségi cél már ezzel is "valósult megfele", szerintem nagy lépés - nekem biztosan az. Köszönet érte mindenkinek, aki leírta a történetét!

Együtt gyógyulunk.

Az adás most vasárnap (0319) 15 órától 16 óráig, vagyis a műsor első órájában hangzik el a beszélgetés Kiscsillaggal, Nyugodttal és Ágival. Ismétlés 22 órától. Folytatás két hét múlva, ápr. 02.-n.