Anoni Mara írta:
Kísérteties volt tudni, hogy jópáran ott vagytok a nézőtéren, jó lett volna, ha megölelhetjük egymást, de én így is éreztem a sok jelenlétet.
Remélem, mindenki jól élte meg, senkinek nem okozott az est fájdalmat...
Május, azt hiszem, láttam a füled! 
Szép álmokat! :hold:
Én is éreztem! Főleg, hogy olyan groupba sikerült ülnöm, ahol szerintem mindenki egyedül érkezett.
Az volt az első gondolatom, hogy milyen bátrak. Aztán rájöttem, hogy dehát én is az vagyok. Indulás előtt nem tudtam eldönteni, hogy a nyugtató teámat, vagy a kávémat igyam meg. Az utóbbira szavaztam. Majd kiugrott a szívem, amíg odaértem, és végig sírtam.
Ilyenkor általában, amikor így érzem magam, nem merek bemenni az adott helyre, hanem inkább köröket teszek, vagy fogom magam és hazamegyek, de már így is egy órája sétáltam, direkt így csináltam. Bevitt a lábam, beléptem az ajtón! Biztos átéltéket ezt az érzést, tudtam, hogy benneteket is bevitt a lábatok. Ez adott erőt! A szívem dobogása a fülemben vert, nagyon hangosan. Tényleg életre keltetek a színpadon, és sokszor szorongtam, párszor a mellkasom a torkomban volt.
Aztán sejtettem már, de nem voltam benne biztos, hogy
Ő fogja felolvasni az én történetem. Nem hittem el, hogy ez én vagyok, és igazad volt Mara, részben elidegenedtem, saját magamtól. De ez egy darabig tartott csak, a színészi együttérzés miatt, ami az egész lényével átjött, egy ponton, a végén kirobbantotta belőlem a sírást, mert együtt tudtam magammal érezni. Erre nem számítottam. Az én felolvasóm úgy érzem beszélt hozzám, mikor már a színpadra lépett. Onnantól kezdve. Nem tudom más, hogy érezte önmagával kapcsolatban. De felém határozottan azt sugallta, hogy tudja, hogy ott ülök valahol. És nem szeretném túldimenzionálni, de azt is éreztem, hogy szeretettel van irányomba, mindezt a színpadra lépésétől kezdve.
Köszönöm! Mindenkinek!
S bár nem tudom másnak mennyire ment át az emlékeim okozta örlődés, hogy nem tudtam pontosan mi után, hogy és mi volt, de ő végig olyan erős volt. Sajnáltam viszont, hogy a történetem egyik részéhez a kiegészítést nem tudtam odaírni, már csak itt a fórumban módosítottam a történeteknél. Mert úgy éreztem, nem egyértelmű az egyik részlet, ahol, ami miatt én hibáztatom magam, ami abból adódott, hogy az én fejemben megfordult, hogy megadom magam. És az a rész az én emlékezetemben nagyon sokáig tart, és ezt a felolvasás közben is így éreztem, leállt velem az idő. Viszont tudom, az az emlékem befejezett, hogy nem történik meg. Ám, hogy úgy éreztem ez most úgy tűnik, hogy megtörténik, az én terápiatörténetem legnagyobb félelmét dolgoztatta meg velem. Először úgy éreztem, hogy ez most így hazugság önmagam előtt, és erről csak én tehetek, mert nem elég figyelmesen írtam meg a történetem, aztán teljesen belevitt ebbe a drámába, az az egy mondat! Na meg a megírás óta ugye még több dolog is előjött terápián, jó pár emlék. Hiszen vannak olyan képszakadásaim, amik borzalmasan félelemteliek, van egy sátras emlékem, ez az én fő drámám tavaly óta, hogy ugye nem! És ez ennek a színészi felolvasásnak is köszönhető, amire nem számítottam, hogy így lesz, hogy megélem a mi van, ha még az is megtörténik. Az volt az érzésem, hogy ugyanolyan mocskosnak éreztem volna magam, mint így, ahogy van, behatolás nélkül. Mert bemocskolta a lelkem. Nagyon megdolgoztatott.
Most jobban vagyok!
Mit is mondhatnék ennél többet: köszönöm!
Mielőtt eljöttem azt éreztem, mint Mara, hogy én most úgy megölelnélek benneteket. Most ezt már csak virtuálisan.
És köszönöm mindenkinek, aki elment! 