Centrál Színház felolvasó marathon

Hope, teljesen átérzem, amit írsz. Én az indulás előtt pánikoltam be, majdnem nem is mentem el. Aztán erőt vettem magamon, úgy éreztem, ott kell lennem, még ha tudtam, nem is tudok végig maradni. Ott kell lennem, értünk, értetek, és azért a kislányért, aki voltam, és akinek derékba tört az élete, amikor 6 évesen elvették a gyerekkorát.
Amikor odaértem, nekem is nehéz volt, néztem az embereket, és próbáltam kitalálni, vajon melyikük lehet áldozat, és vajon ki az, akit innen "ismerek". Jó lett volna beszélgetni valakivel. El is határoztam, ha legközelebb elmegyek ilyen rendezvényre, elhívom a barátnőmet.

Viszont a történetek kapcsán nyugodt voltam, mert megnéztem a programot, és tudtam, hogy az én történetem nincs köztük. Viszont egy kommentem benne volt, ami váratlanul ért. Olyan érzés volt, mintha mellbevágtak volna. Aztán már jó volt, valahogy felszabadultam, mint amikor az ember végre megoszthat valakivel egy titkot, ami sokáig nyomta a lelkét.

Nagy kár, hogy nem lehettem ott. Én most még arra várok picit, hogy a saját történetemből halljak valamit. Nem azért mert fontosabb lenne bárki másénál, hanem hogy kívülről halljam önmagamat. Azt hiszem, ez sokat segítene.
Valahányszor előjön egy újabb felvétel, izgulva és gyomorideggel nézem, vajon köztük lesz-e az enyém is. Eddig még nem volt.
Akit kiállítottak a hidegbe a kesztyűje miatt... az melyik történet? Szeretném elolvasni az egészet, olyan gyönyörűen van megfogalmazva.

Nemcsak a beszéljrola honlapon szereplő történetek voltak, hanem már megjelent könyvekből is részletek, pl. Mara könyvéből is.
A kesztyűs történet Pap János színész (aki olvasta) saját története - egy könyvet írt a gyerekkoráról (A vándorszínész vallomásai, vagy valamilyen ilyen címmel), abból olvasott fel részleteket. Nagyon jól megírt könyv lehet, ezek alapján, megrázó történetekkel. Az utoljára, Cserna Antal által felolvasott A nyár utolsó napja is nagyon szívbe markoló volt.

Alaine írta: [
Megnéztem. A bejátszott részek a felolvasóból nagyon jól lettek válogatva és abszolút ütősek. Baló a szerepének megfelelően tűrhetően vezette a beszélgetést. Az, hogy a végén a "munkában megőszült" szakértőnek adta az utolsó szót "így hozta az Élet" címszóval, ez nem volt szerencsés, de mindegy is. Végülis mit hozott az Élet valójában konkrétan ebben a kis műsorban?
Azt, hogy a diskurzus immáron leállíthatatlan. Azt, hogy Gyurkó Szilvia minden tekintetben hiteles szakember és ember.
Kötelező önuralommal világos volt és egyértelmű. tetőtől talpig empátia. Vele szemben N. Zsolt önnön szakértőségébe burkolózva, az önmaga iránt érzett mély empátiát sugározta. nem vette észre, hogy a gyermekek iránti apai szeretetről fuvolázni ez esetben blaszfémia. nem csak az együttérzés, hanem a témában szakértés teljes hiánya.
Mondhatjuk "faszkalapságnak" is. A hagyományos és össznépi kavarások öntudatlan szócsöve.
Ha ez egy megrendezett színdarab lenne, én azt a címet adnám neki:Zsolt és Szilvia azaz az ősköd és a megvilágosodás.
Nem gondolom, hogy számít, hogy nő vagy férfi. Két jelentősen különböző ember.

Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Szerintem azért jó volt ez a műsor - jók voltak a felolvasás-bejátszások, még Baló kérdései is jók voltak... az, hogy egy volt rendőrtiszt nem állt a pszichológia magaslatán, ám láthatóan roppant elégedett magával, az nagyon sajnálatos, de engem nem lep meg. Lehet, hogy nem rendőrtisztet kellett volna hívni a műsorba, így első megszólalónak, hanem mondjuk egy gyerekpszichológust, aki arról tud beszélni, milyen sérüléseket okoz ez egy gyereknek. Erről a rendőrtiszt semmit nem tudhat, én nem is várom tőle, ők a bilincselés szakértői Az ősköd )
de szerintem jobb, hogy vannak ilyen műsorok, mintha nincsenek - ez egy kiindulás.

Hope írta: Kedden én is ott voltam a Centrálban, bevallom, kissé féltem odamenni, nem tudtam, hogyan reagálok majd, végül kezdéstől egészen a legvégéig maradtam.
Az elején féltem, feszengtem, hogy sok lesz ez nekem... az emberek, a történetek, hiszen teljesen más olvasni, mint élőszóban végighallgatni.
Amikot megérkeztem, zavartan álldogálltam az épület előtt, majd odabent tétován járkáltam a folyosón, láttam, a legtöbben nem egyedül érkeztek és ettől mégjobban elbizonytalanodtam. Aztán igyekeztem meggyőzni magam, hogy itt biztonságban leszek és valójában én sem vagyok olyan egyedül.
Aztán ahogy elkezdődött az első történet, bepánikoltam. Úgy éreztem, képtelen leszek végighallgatni főleg a saját történetem. A tudat, hogy talán ti is ott ültök a sorokban, kicsit enyhített a szorongásomon. Ahogy a történetembe belekezdtek, zavart lettem, majd lassan kezdtem elszakadni lelkileg a történetemtől.
Sokat adott nekem ez az este, hiszen nem csak a történetem került felolvasásra, hanem olyan válaszok is, amiket ti írtaton nekem a történetem kapcsán, ez nagyon mélyen érintett, meghatott.
11 körül már nagyon fáradt voltam, készültem indulni, mégsem tettem, mert úgy éreztem, maradnom kell magam miatt, miattatok és azokért is akik nem tudtak/nem mertek eljönni.
Innen nem ismertem fel senkit, legalábbis minden kétséget kizáróan nem, bár az elejétől kezdve volt egy nagyon erős megérzésem, hogy Mara... téged talán mégis...
Nekem is, ahogy mások is írták, jó lett volna megölelni valakit, aki tudja mit is jelent mindez.

Mara, szerettem volna csendesen megköszönni a végén, de mivel ott nem tettem/tehettem, megteszem itt.
Köszönöm, hogy megmutattad nekünk, hogy nem kell szégyenkeznünk, igenis lehet és kell is róla beszélni.
Letettem egy terhet, otthagytam egy súlyt, ami nyomta a vállamat, most jöhet valami új, valami szebb, valami jobb az életben.
Köszönöm!

kedves Hope, ugyanezt éltem át. Én is egyedül voltam ott, de belül tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert sokan ott ültök velem együtt a nézőtéren, és azért van olyan sűrű csend, mert fogjuk egymás kezét, és megadjuk történeteinknek a tiszteletet, az elismerést, a Hangot.
Én is úgy érzem, hogy egy súly letevődött, a történeteink már kint repülnek a világban, újságokban, tévékben szerepelnek, már senki sem fordíthatja el a fejét teljesen. A társadalom, végre, ha kéretlenül is, de osztozik a gyerekek vállára helyezett nyomasztó teherben. És ez már más, mint ami eddig volt.

Nyugodt: A nyár utolsó napjai az én szivemet is megmarkolta. Ott volt némi hányingerem is, vagy ilyen nem bírok befogadni többet érzésem. Amúgy én is emlékeztem a többiekére. A tiédet ismét képkockákban láttam magam előtt, és a vigasztalás résznél tök mély levegőket vettem. Annyira a bőrömön éreztem, hogy a szeretet visszaélésbe rejtette. Az undor fogott el. A vágy legalja. Tudják-e vajon a férfiak, az emberek, hogy hol a vágy határa? Tudják-e, hogy a vágy nem mindenkor követelhet magának utat? A vágyat mindig mindenkor felül kell vizsgálni. Két gyilkost ismerek: az egyik a kényelem, a másik a vágy.

Hú, karácsony, de szépen mondtad ezt és mennyire igaz! A kényelem és a vágy...ezeket kellene megtanulni kezelni, már gyerekkorunkban. De nemigen kapunk rá jó mintát. Az én működésemben, sajnos - legalábbis eddig - azóta is összekapcsolódott a fájdalom és a gyönyör... szerettem, ha kicsit bántanak. Ilyen fontos, hogyan huzalozzuk az agyunkat, amíg még képlékeny, vagyis gyerekkorunkban. De talán ezen is túljutok egyszer. Végül is a beidegződések is átírhatók, ha nem is könnyen és nem is rövid idő alatt, nagy önuralomra van szükség hozzá.
De most bevéstem a két gyilkost: a vágy és a kényelem....

Május, nekem te mindig egy félénk, riadt, szeretetre vágyó kisgyerek maradsz. Valahogy én így képzellek el. Akit szívesen az ölembe vennék, vigasztalnék, és megsimogatnám az arcod, miközben mondanám, hogy ne félj, kedves Május, itt vagyok és nem hagyom, hogy bárki bántson.
Mind erre vágyunk. Mindegyik gyermek önmagukban.

Május írta: Életem 39 évéből a legtöbbet úgy éltem le, hogy nem jöttem rá, hogy szexuálisan bántalmazott kisgyerek voltam. Arra se jöttem rá, hogy bántalmazott felnőtt is. De elkezdtem emlékezni. Aztán múlt héten átéltem valamit a Centrál Színházban, amin még nem vagyok túl. Ott jöttem rá egész biztosan a történetek hallgatása közben, hogy bármennyire nem akarom, hogy bármennyire tiltakozom, én is áldozat vagyok. Kicsit megtisztultam, mert tisztán látni jobb, mint nem látni az igazságot. De nagyon fáj, nagyon fáj, és most nem tudom, hogyan tovább, merre menjek az életemmel. Hogy most mi lesz velem...

A pszichológusom mindig azt mondta, hogy engedjem meg magamnak, hogy fájjon. Szerintem, amiket felsoroltál azok pont lépések, haladás az életedben. Célokat kell kitűzni. Anélkül baj van.

Én azt mondtam a szervzőknek, hogy majd arról lehet megismerni az áldozatokat, hogy ők lesznek azok, akik nem omlanak össze, és nem sírnak... Ez nagyon megy nekünk.

Körülöttem csak kikészült emberek ültek. Vki úgy sírt, h nem bírta abbahagyni és azt gondoltam magamban, hogy te jó ég mit élhetett át, és hogy nem kéne-e megvigasztalni. De aztán rájöttem, h hasonló helyzetben lennék én el akarnék süllyedni, ha még vki vigasztalni is akarna. eEgy lány ült be mögém, aki folyton kifejezte a véleményét hangosan. Nagyon bírtam. Azt hittem, h ő biztos Május, nem tudom miért. Meg végig azt hittem, h Angyalka mellett ülök. Amúgy vicces volt, ahogy meglesett a mellettem ülő lány. Aztán én is őt. Gondolom azt nézte áldozat vagyok e. Még szerencse h én elsírtam magam a sajátom végénél. Így senki sem hiszi, h az voltam. Én már túlélő vagyok!

Ez vicces. Nekem is ott ültetek, tele volt a színház Májusokkal, Alaine-ekkel, Karácsonyokkal, Nyugodtokkal stb.
Jó lett volna tudni, de ennek is volt valami végtelen bája.

Igen, így volt jó.

Anoni Mara írta: Én azt mondtam a szervzőknek, hogy majd arról lehet megismerni az áldozatokat, hogy ők lesznek azok, akik nem omlanak össze, és nem sírnak... Ez nagyon megy nekünk.

Az biztos.

karácsony írta: Igen, így volt jó.

Én nagyon magányosnak éreztem magam. Jó lett volna, ha nem vagyok egyedül.