konkrét emlékek nélkül is lehetett abúzus?

Oké
Igen, vhogy így értettem én is...ez az egész többnyire a hal fejének szól inkább és elég szomorú, hogy erre egyáltalán szükség van a tragikus sorsú emberek segítségével együtt. Nekünk kell őket megtanítani beszélni a mi pénzünkből, és mellé ez a magatartás...háth. félre ne értsen senki, nem politizálok, nem kenyerem, csak a világot érzem úgy, hogy érdekesen ítélkezik. Azt sem értem, ha egy politikus autóval közlekedik minek neki rendőri kíséret, minek zárják le a fél várost, én meg nem tudok átmenni a zebrán, mert ezek szirénázva jönnek. pff..hova ne szaladjak.

Édesek, a pasinál.

Hajnalkám írta: Én se gondolom, hogy ne lenne szükség erre az oldalra, ahogy azt se, hogy ne lehetne hosszútávon eredménye. Csak nekem már nincs arra időm, hogy évtizedeket várjak. De a mai abuzált gyerekeknek és megerőszakolt nőknek se. tehát szerintem erre is szükség van, és amazt se vetném el. A népnevelés az sokkal lassabb dolog, mint egy tiltakozás.

Én azt gondolom, hogy elég jó eredményeket értünk el ez alatt a szűk 8 hónap alatt. Nézd meg az oldal médiamegjelenéseit. Soha ennyit nem beszéltek Magyarországon gyermekkori szexuális abúzusról.

Az biztos, hogy egy áttörés történt a beszéljróla projekttel, az eddigi eredmények is szépek és reméljük, még több lesz. Nekem sokat segített, sok erőt adott, és szerintem mindenkinek!

Hajnalkám elolvastam Sunnynak írtakat, és egy pár napja pont ezen gondolkozom, hogy miért nem tudom elengedni a traumáim kezét. Mert írsz az elengedésről. Ha én már nem akarom, minek jön újra és újra vissza. Én el akarom engedni, és úgy érzem, hogy a dühöm akadályoz, mert nem tudom levezetni, akin kellene. Ördögi körben keringek.

karácsony írta: Édesek, a pasinál.

Na, erről beszélek. A nőnél természetes a gyerek. A pasi meg édes és cuki a babával. Pedig elvileg nem kéne így gondolnunk. Illetve gyakorlatilag mindkét kép cuki, és mindkettőnél el kéne, hogy érzékenyüljünk. Egyformán. Vagy nem. De azt is egyformán.

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Én se gondolom, hogy ne lenne szükség erre az oldalra, ahogy azt se, hogy ne lehetne hosszútávon eredménye. Csak nekem már nincs arra időm, hogy évtizedeket várjak. De a mai abuzált gyerekeknek és megerőszakolt nőknek se. tehát szerintem erre is szükség van, és amazt se vetném el. A népnevelés az sokkal lassabb dolog, mint egy tiltakozás.

Én azt gondolom, hogy elég jó eredményeket értünk el ez alatt a szűk 8 hónap alatt. Nézd meg az oldal médiamegjelenéseit. Soha ennyit nem beszéltek Magyarországon gyermekkori szexuális abúzusról.

Én ezt nem kétlem, Mara. Eszemben sincs lekicsinyleni (így írják?) az eredményeket. Csak az van, hogy vajon a közvéleményhez ez mikor jut el? Mennyi idő, amíg igazán meghozza az áttörést? A népnevelés lassú folyamat, önmagában is. Én pedig, mint írtam is, türelmetlen vagyok. Ugyanakkor persze, nagyon örülök ennek, ami van. De szerintem egy ilyen felvonulásnak (csak az elnevezésén kéne változtatni) szintén megvan a maga helye és szerepe. Előkészíti a talajt. Egy parlagon álló földet is fel kell törni, ekével, csákánnyal, hogy utána meg lehessen művelni, és magokat vetni bele, amelyek aztán szépen kikelnek, és termést hoznak.

karácsony írta: Az biztos, hogy egy áttörés történt a beszéljróla projekttel, az eddigi eredmények is szépek és reméljük, még több lesz. Nekem sokat segített, sok erőt adott, és szerintem mindenkinek!

Hajnalkám elolvastam Sunnynak írtakat, és egy pár napja pont ezen gondolkozom, hogy miért nem tudom elengedni a traumáim kezét. Mert írsz az elengedésről. Ha én már nem akarom, minek jön újra és újra vissza. Én el akarom engedni, és úgy érzem, hogy a dühöm akadályoz, mert nem tudom levezetni, akin kellene. Ördögi körben keringek.

Szerintem ennek is van oka, legfeljebb még nem jöttél rá, miért nem tudod elengedni. Ne sürgesd magad, majd meglesz az. Mindent a maga idejében. Önmagunkkal nem kell türelmetlennek lenni. Nyilván persze másokkal se kéne, de a gyógyulásunk múlhat ezen, szerintem. Tudod, a hagyma. Biztos vannak még lehántandó rétegek.

Hajnalkám írta:

karácsony írta: Édesek, a pasinál.

Na, erről beszélek. A nőnél természetes a gyerek. A pasi meg édes és cuki a babával. Pedig elvileg nem kéne így gondolnunk. Illetve gyakorlatilag mindkét kép cuki, és mindkettőnél el kéne, hogy érzékenyüljünk. Egyformán. Vagy nem. De azt is egyformán.

Akkor azért annyira nem vagyok reménytelen. De valóban. A pasi látvány talán a ritkább, nekem legalábbis biztosan.

Hajnalkám írta:

karácsony írta: Az biztos, hogy egy áttörés történt a beszéljróla projekttel, az eddigi eredmények is szépek és reméljük, még több lesz. Nekem sokat segített, sok erőt adott, és szerintem mindenkinek!

Hajnalkám elolvastam Sunnynak írtakat, és egy pár napja pont ezen gondolkozom, hogy miért nem tudom elengedni a traumáim kezét. Mert írsz az elengedésről. Ha én már nem akarom, minek jön újra és újra vissza. Én el akarom engedni, és úgy érzem, hogy a dühöm akadályoz, mert nem tudom levezetni, akin kellene. Ördögi körben keringek.

Szerintem ennek is van oka, legfeljebb még nem jöttél rá, miért nem tudod elengedni. Ne sürgesd magad, majd meglesz az. Mindent a maga idejében. Önmagunkkal nem kell türelmetlennek lenni. Nyilván persze másokkal se kéne, de a gyógyulásunk múlhat ezen, szerintem. Tudod, a hagyma. Biztos vannak még lehántandó rétegek.

Ebben az a vicc, hogy szoktam használni, mostanában nagy ritkán a Müller P. Jóskönyvét, még kb. 12 évvel ezelőtt kezdtem használni, akkor még a tojáshéj is rajtam volt, és ezzel a könyvvel verekedtem ki magam a pánikrohamokból, de akkor még nem tudtam, hogy minden mindennel összefügg. Na és pont elővettem, erre mit tanácsol: hitet és türelmet. Persze részletesebben.
Én is mindenkinek ezt mondom, de amikor magamnak mondom, akkor az életemről gondolkozom, hogy hol tartok, akkor meddig legyek türelmes. De hiába lázadozom, azzal sem oldok meg semmit...Hagyma

karácsony írta: Ebben az a vicc, hogy szoktam használni, mostanában nagy ritkán a Müller P. Jóskönyvét, még kb. 12 évvel ezelőtt kezdtem használni, akkor még a tojáshéj is rajtam volt, és ezzel a könyvvel verekedtem ki magam a pánikrohamokból, de akkor még nem tudtam, hogy minden mindennel összefügg. Na és pont elővettem, erre mit tanácsol: hitet és türelmet. Persze részletesebben.
Én is mindenkinek ezt mondom, de amikor magamnak mondom, akkor az életemről gondolkozom, hogy hol tartok, akkor meddig legyek türelmes. De hiába lázadozom, azzal sem oldok meg semmit...Hagyma

Persze, nem könnyű türelmesnek lenni. Ahogy az idő megy, egyre kevésbé. De azért elgondolkoztató, hogy vajon a türelmetlenségünk belülről fakad-e vagy másoknak akarunk ezzel is megfelelni. Mert hogy nem igaz, hogy x év eltelt, és te még mindig itt tartasz.

Hát ez az, hogy az életemben nincs változás. Azzal, hogy mi miatt csak több, mint egy éve szembesültem igazán, amikor jöttek az emlékek, rémálmok, stb... Ha 21 évesen valaki elrugdosott volna egy pszichológushoz, lehet, nem itt tartanék. Az első pánikrohamnál először a háziorvost kerestem fel, aki felírt sanaxot. Jól megoldotta a gondomat. Azt nem akartam szedni, elmentem írisz diagnosztikára, ott pedig érdekes nézett a doki, tele aggodalommal. Végül nyugtató teakeveréket állított nekem össze. És mellé volt a könyv. Összeszedtem magam, aztán kezdődött a mókuskerék....És most megint. Pedig sokat foglalkoztam önismerettel, és igyekszem soha sem hazudni magamnak, vagy ha valaki mond valamit, akkor azt átrágom. A könyv amúgy azt írja, hogy az ember összes problémája egy gyökérproblémára vezethető vissza, amit egy szóval le lehet írni. Pl. hiúság.
Hát én pont egy szóval tudom leírni: a gyökér, a problémám.

És mi van, ha a nehézségek onnan fakadnak, hogy mindenáron túl akarunk az abúzuson lépni? Mi van, ha elfogadjuk, hogy nem lehet ezen túllépni, ez már a részünk, ez (is) formált minket azzá, amik vagyunk. Egy csomó energiát lehet azzal nyerni, ha ezt a feleslegesnek tűnő harcot feladjuk.
Mikor megírtam a könyvem, azt gondoltam, na, most pontot teszek az ügy végére. De nem tettem, továbbra is foglalkoztat a téma. És azt vettem észre, hogy amikor ezzel foglalkozom, jobban vagyok, sokkal jobban. Én ezt a megoldást találtam. Nem tudom, jó-e, nem tudom, mindenkinek jó-e ez az út, de nekem - egyelőre - bevált. Ez nem azt jelenti, hogy főállású abuzált vagyok. De amikor ezzel akarok foglalkozni, engedek a vágynak.

Hogy érzitek magatokat itt, a fórumon? Szerintem örömmel jöttök, legalábbis azt remélem. És ez talán azért van, mert itt nem próbáljátok leküzdeni a leküzdhetetlent. És van ebben valami megnyugvás. De nem akarok senkibe semmit belemagyarázni, leginkább a saját tapasztalataimat szerettem volna megosztani veletek.

Én lehet, hogy főállású abuzált vagyok.
Viccet félretéve. Ide azért jövök szívesen, mert tudom, hogy ha leírok valamit, már ha értelmesen sikerül begépelnem, akkor sokkal jobban remélem, hogy megértenek itt, mint kerek e világon bárhol...
Az abúzuson való túllépésről akkor lemondtam, mikor rájöttem, hogy nem fogok tudni megbocsátani, max. megbékélni. Az elengedés nekem abban az értelemben lenne fontos, hogy amit Ti megértetek, azt mondjuk egy férfi is megértse. És ez lehetetlen! Ez egy önáltatás. Ha arra gondolok, hogy kinek kell egy pánikrohamokkal, rémálmokkal küzdő, szexualitásra alkalmatlan valaki, akkor ott van az önvád magammal szemben, hogy miért nem tudok fejlődni, és nem érzem hibásnak egyik fiút sem, aki ezt nem tudja elfogadni, hogy nekem ez idő. Még ha én magammal szemben türelmes is próbálok lenni, most legutóbb is megkaptam a kérdést, hogy és meddig kell várni. Hát ez az, én sem tudom.
Ez vagyok én az abúzusommal együtt, és próbálom elfogadni, hogy ebben én vagyok a hibás, mert el kellene tudnom engednem a sérelmeimet. Ez az akadálya annak, hogy nem tudok előrébb jutni. És ezt leginkább az érzi át, aki ebben nem tud tovább lépni. Évek óta ismételek, mint egy bukott diák. Rengeteget küzdöttem, olyan dolgokat is tettem, amik a korlátomon túliak, de nem az volt a megoldás. Amikor hajnalig tartó pánikrohamom van, nincs biztonságérzetem, mindentől félek, akkor arra még rátesz egy lapáttal, hogy még emellett egyedül is vagyok, és nincs gyerekem. Ünnepek előtt mindig otthontalannak érzem magam, és ez amiatt is van, mert nincs aki úgy szeretne, ahogy én vagyok. Én ebben szeretnék továbblépni. De nem tudok egy cetlivel a fejemen közlekedni. Ide viszont tényleg szívesen jövök.

Ha arra gondolok, hogy kinek kell egy pánikrohamokkal, rémálmokkal küzdő, szexualitásra alkalmatlan valaki, akkor ott van az önvád magammal szemben, hogy miért nem tudok fejlődni

Látod, te vádolsz csak. Elsősorban te kell, hogy megértsd magad, és akkor mások is jobban megértenek majd. Ha vállalod, hogy igen, ilyen vagyok, ez van, ezt kell szeretni, mindjárt más lesz a helyzet, hidd el.

Ez vagyok én az abúzusommal együtt, és próbálom elfogadni, hogy ebben én vagyok a hibás, mert el kellene tudnom engednem a sérelmeimet.

Mert ha nem így, hát úgy vagy hibás, igaz? Mindenképpen ragaszkodsz az önostorozáshoz, látod? Vigyázz, átlátok a szitán, hiszen egy szitában járunk!

Igyekszem ..úgy néz ki.