konkrét emlékek nélkül is lehetett abúzus?

Kedves Anini Mara...

"Amikor az ember másokkal agresszív, mikor ellehetetleníti a kapcsolatait, akkor ugyanúgy csak magát bántja. Azzal, hogy másokat bántasz, igazából magadat bántod a legjobban. Ez az önkínzásnak egy nagyon fondorlatos módja."

Én ezt sokszor csinálom. És még úgy se bírom nem csinálni ezt, hogy közben teljesen tudatában vagyok, hogy mit csinálok és mi lesz az eredménye. Egy idő után mindenkit elmarok magam mellől, nagyon kevés van, aki ezen túllát és mellettem marad. És látom, h mit teszek és képtelen vagyok leállni, pedig nagyon szeretnék. Néha mintha egy démon lakna bennem, h elintézze az összes olyan baráti kapcsolatomat, amikor valaki túl közel kerül a szívemhez.

....és ehhez valószínűleg az is hozzátartozik, hogy nem céljuk hatékonyan alkalmazni a statisztikát arról, hogy mennyi a családon belüli, ismerős által elkövetett erőszak száma. A hal a fejétől bűzlik, az intelligens kampány, amire ti vártok, reméltek, hisztek ott kezdődik, kezdődne! Azoknál, akik elfordítják a fejüket. Az ovi ügyben sem érték el a polgármesternőt. Én a hal fejét pucolnám meg... Ha együttműködnek, akkor kérjenek bocsánatot. Nem tudok vádlóan tekinteni a ribisétára, ha űrhajós ruhában vagy meztelenül vonulnának is a parlament elé, akkor sem. Így tudtak reagálni, készült róla videó, sok hasznos dolog elhangzik, sokan látták, és némi ésszel felfogják, h nem ribik sétáltak. Sajnálom, hogy én nem tudtam a dühömet ott levezetni.
Engem támadtak meg utcán, alkoholos állapotban voltam, szülinapról utazam haza a város másik végéeből. Az elkövető már a buszon barátkozott, éreztem, hogy meg akar majd erőszakolni, olyan erősen, hogy tudtam, mit kell tennem...amikor leszálltam a buszról ő is. Azt kérdezte a buszon utoljára, h vane pasim és fogunk-e ma este szexelni...
Elővettem a telefonom és beszélgetést imitáltam a nem létező pasimmal jo hangosan, láttam, hogy eltűnt, elindultam haza, és a kapualjban, amíg a kódot ütöttem elkapott, de egy dolognak köszönhetem, hogy meg tudtam magam védeni, megijedt farkasszemet néztünk, majd annyit mondott, h úgy megb...lak! Megvártam amíg elmegy...

Anoni Mara írta: Eperke, ez nem így működik. Ha van róla emléked, mindenképpen beindul az önvád-mechanizmus. Nem csak a "mit csináltam" foglalkoztatja az embert, hanem a "miért nem szóltam", sőt, a legrosszabb: "most miért nem szólok, hiszen sosincs késő". A gyötrelem nem kisebb, hidd el. Kicsit más, az biztos, de ugyanúgy belénk maródik az örök lelkiismeret-furdalás. Ugyanúgy nyom minket a titok súlya, elszigetelődünk, másmilyenné leszünk, mint a kortársak.

Ha Durum gondolatát viszem tovább, igen, én is tehettem volna - ha nem is az abúzus ellen, de a további gyötrődések ellen: szólhattam volna, könnyíthettem volna a lelkemen. De nem tettem. Ezt hívom úgy: az abúzus csapdája. Hiszen elvileg annyi lehetőséged van a megmenekülésre, gyakorlatilag mégsincs.

Mara, félre értettél.
Van róla emlékem. Én már nagyobb voltam, mikor történt, 12 éves. Pontosan emlékszem mindenre és tudtam, hogy mi történik. Bőven volt önvád, kínlódás és minden más is. Kb. mint az elő lépés a szakad széléről…
Mégis, a sok vád mellett - később, már felnőtt fejjel! - ennél mindig ott volt az a gondolat is bennem, hogy de hát honnan tudhattam volna? Ma, ha látok egy 10-12 éves körüli gyereket, egyből az ugrik be, hogy jaj, milyen kicsi még, mennyire gyerek, és mégis hogy lehetnek/lehettek akkora elvárásaim a 12 éves önmagammal szemben?
A másodiknál ez már teljesem hiányzik, még ennyi felmentést sem tudok adni magamnak. Hiszen tudhattam volna, mert már nem naiv és tapasztalatlan gyerek voltam.
Ahogy írtam, nem úgy gondoltam egyáltalán, hogy a gyerekkorban történteknek nincs jelentősége, vagy hatása. Persze hogy van, méghozzá hatalmas!

eperke írta: Ahogy írtam, nem úgy gondoltam egyáltalán, hogy a gyerekkorban történteknek nincs jelentősége, vagy hatása. Persze hogy van, méghozzá hatalmas!

Tudom, hogy nem úgy értetted. De szerintem nincs olyan, hogy kicsi lelkiismeret-furdalás, meg nagy lelkiismeret-furdalás. Kicsi önvád, meg nagy önvád. Csak lelkiismeret-furdalás van és önvád. Nincs nekik mértékegységük, váltószámuk. Van, vagy nincs. És ha van, akkor mindenre berezonálnak, a legkisebb dologra is.
Engem sosem vádolt senki - nehéz is lett volna, hiszen senki nem tudott semmiről. Mégis, mikor a legnagyobb jóindulattal megkérezik tőlem, hogy "de miért nem szóltál", akkor a mai napig kiborulok. Mert pont ezt kérdeztem én is magamtól, annyi éven át. És ezért tudok azonosulni az akármilyen korú áldozattal, akinek azt mondják, "tehetsz róla".

kv írta: És még úgy se bírom nem csinálni ezt, hogy közben teljesen tudatában vagyok, hogy mit csinálok és mi lesz az eredménye.

Pont azért csinálod... Csak azért tudom ennyire értelmezni ezt, mert ismerős a képlet...
Mióta megjelent a könyvem, azt vettem észre, hogy azokkal már egyáltalán nem csinálom ezt, akik igazán ismernek. Valahol itt lehet a kutya elásva. Az ember elmar maga mellől mindenkit, mert azt gondolja, ha igazán ismernék, ha tudnák a múltját, maguktól távolodnának el. Így legalább megvan az illúzió, hogy mi martuk el őket. Nem gondolod?

Nem tudok vádlóan tekinteni a ribisétára, ha űrhajós ruhában vagy meztelenül vonulnának is a parlament elé, akkor sem.

Vádról szó sincs. Csak lehetne okosabban is csinálni. Például rengeteg a férfiellenes vonulat ezekben a szervezetekben - és most inkább nem említenék példát. Ez butaság. A múltkor pl. cirkulált egy üres képkeret a FB-on, " a férfiak, akik megértenek" vagy vmi hasonló aláírással. Nekem ez nem tetszik. Nagyon sok normális férfi van. Meg nagyon sok nemnormális.
Ha ribiként vonulunk, akkor csak megerősítjük a sztereotípiákat. Ha azt mondja egy áldozat: "igen, nem kellett volna innom, jó lett volna, ha okosabb vagyok, de attól még áldozat vagyok, sőt, ettől még inkább áldozat vagyok, saját magam áldozata is. Ne akarok a társadalom áldozata is lenni". Ez többet érne.

Igen ez jó szlogen lenne, de ez megint egy áldozatszerep. Persze, hogy lehetne okosabban csinálni! Ez az állam, a szakképzett, okos politikusaink feladata lenne. Nem az állampolgároké! Nem az amúgy is sérült áldozatoké! Én nem oltam részeg, nem kell részegnek lennie egy nőnek ahhoz, hogy egy nála erősebb meg tudja erőszakolni. Sem a lányoknak, sem a fiúknak nem szabad beszámíthatatlanra innia magát. De ezt esetleg egy abúzuson átesett embertől pl nem is lehetne elvárni, ez is egy tünet. Én nem bántanám a férfiakat, az elkövető hajlamú embereket neveljék és ijesztegessék!

Huhh. Vettem egy mély levegőt és hagyom az egészet. Többet nem „videózom”.
Nem tudom ki minek szánta, ki hogy értelmezni, de nálam felért egy lórúgással, valahogy nagyon betalált. Remélem, a kedves készítők felfogtak valamit a tiltakozás lényegéből és legközelebb ennél valami jobbal állnak elő.

A ribiséta:
Részben rossz, ha ribinek öltözve mennek, részben viszont jó. Ma sajnos igen magas az emberek ingerküszöbe. Ha nem „elég” véres egy gyilkosság, nincs „elég” halott egy balseben/természeti katasztrófában stb., még csak fel sem figyelünk a hírre.
Ha valakik meztelenül ülnek be egy előadásra, vagy ribancnak ölözve vonulnak, akkor már talán felnézünk a hírre az esti vacsiból.

index.hu/belfold/2014/12/06/szexualis_ja...tt_a_cserkeszvezeto/


Egyebkent Alaine fejen talalta a szoget. En csak az onfelelossegrol beszeltem es nekem a video a maga kisfilm kontextusaban ezt jelentette. Masreszt az, hogy egy kisgyerek tehet arrol, vagy felelhet azert amiert abuzaltak az egy ep emeber eszebe meg sem fordulhat! Az sem normalis, ha valaki a fenotte valt kisgyereket felelossegre vonja, hogy miert nem szolt?! En ugy gondolom, hogy vannak kivedheto es vannak nem kivedheto helyzetek es egy kiskoru az utobbi kategoriaba tartozik.

Sunny onvadaskodasa is komplex nem feher fekete. Ugyanis ahogyan ezt a sok helyzetbol lattuk nagyon sokat akiket gyerekkorukban abuzaltak az felnott korban is konnyebben valik aldozata, mintha a mult folyamatosan kisertene, ami egyfajta onvadaskodas mar onmagaban.

Anoni Mara a konyvedet, meg a hozzaszolasaidat olvasva bennem az merult fel, hogy valszeg a te helyzetedet meg az is bonyolitja,hogy az abuzalo maga is gyerek volt. Ugy tunik, hogy ezzel te sem tudsz igazan mit kezdeni, majdnem olyan mint amikor egy gyerek rosszat tesz, megdorgaljuk, de haragudni nem haragszunk ra, mert azert megis gyerek es csak tanulgatja, probalgatja a hatarait. DE mi van egy ilyen helyzetben, hiszen egy eletre nyomott hagyott benned es a gyerekbol felnott lett. Pl. engem volt egy gyerek aki sokat csufolt az elso 6 ev iskolai evemben, komoly nyomott hagyva akkor bennem, onbizalmamat tacsra teve evekig. 15 evvel kesobb felnottkent talakloztunk es orommel egymast atolelve beszeltunk es elmondtam neki, hogy mit ereztem amikor anno ezt csinalta velem. Bocsanatot kert es azota annak 10 eve meg sem fordul a fejemben. De mi van egy abuzus eseteben, amikor tobbrol van szo minht onbizalom tiprasrol?

Igen, az eszemmel én is tudom, és úgy gondolom, hogy egy gyerek - már csak gyerek mivoltából fakadóan sem - lehet hibás az ellene elkövetett erőszakban (de felnőtt sem). Csak sajnos hiába mondta eddig nekem bárki terapeuta, még mindig nem sikerült elhinnem. Mindig azt mondtam/mondom, hogy "tudom, mit kell mondani, de nem tudom így érezni". És ez az igazság, sajnos. Ez egy ördögi kör, mert az embernek hiába mondják, hiába fogja fel józan ésszel, hiába nézi "kivülről"...amint visszaváltok belső nézőpontba, jönnek az emlékek, az önvád, ahol hibáztam, az undorító-mocskos emlékek, az, hogy nem vettem észre, miért nem szóltam, mit tehettem volna másképp, mit tehetnék másképp... És sajnos a terapeuta sem nagyon tud ezzel mit kezdeni, mert hiába mondja el, hogy gyerek-felnőtt, hatalmi/bizalmi/függőségi viszony, stb...az eszemmel felfogom, amit mond, de érzelmileg nem tudok így érezni. HISZEN OTT VOLTAM, ÉS BENNE VOLTAM. Ki tudná ezek után felmenteni magát? Én sem tudom felmenteni magamat, hogy mégiscsak benne voltam/provokáltam/magamnak kerestem a bajt/undorító dolgokat tettem/nem vettem észre az utolsó pillanatig, utána meg nem szóltam, stb...Néha még abban is elkezdek ilyenkor kételkedni, amit a józan eszemmel tudok, meg a terapeutában is, hogy őszinte-e a "felmentése", hiszen meg sem érdemlem...
Nem tudom, hogyan lehet nem csak tudni, hanem elhinni, és ÉREZNI is, hogy nem tehettem (ha nem tehettem) róla... ???

Igen, nagyon bonyolítja a helyzetemet az, hogy az elkövető is gyerek volt. Amúgy is az abúzus sajátja, hogy nehezen érzi át az áldozat a haragot. Sokat dolgoztam azon, hogy belássam, hozzám, a hatéves kisgyerekhez képest ő nagyon nagy volt. Arról nem beszélve, hogy a felnőttként sem lett belőle jobb ember, mint amilyen gyereknek volt.
Ugyanakkor nem tudom, van-e ennek jelentősége. A baj már bekövetkezett, a károkon nem változtat az, ha az elkövető azóta példamutató életet él, szánja-bánja bűneit. Az elvesztett éveket, az elvesztett szűzességet, az elvesztett ártatlanságot ez nem adja vissza.
Talán felnőtt fejjel könnyebb lenne a cinkosság-érzetet kitörölni a fejemből, ha ő felnőtt lett volna. De még erről sem vagyok meggyőződve.

Amúgy - és erről már nyitottam egy másik topikot - szerintem az áldozathibáztatásnál sokkal nagyobb károkat okoz az áldozatönhibáztatás. Illetve a kettő sajátos összecsengése az, ami minket annyira kiborít. Én már az "áldozathibáztatás" szó hallatától is kikészülök, még mindig nem értem, pontosan miért. Talán mert sosem hibáztatott senki más, csak én magam.

Sunny írta: Igen, az eszemmel én is tudom, és úgy gondolom, hogy egy gyerek - már csak gyerek mivoltából fakadóan sem - lehet hibás az ellene elkövetett erőszakban (de felnőtt sem). Csak sajnos hiába mondta eddig nekem bárki terapeuta, még mindig nem sikerült elhinnem. Mindig azt mondtam/mondom, hogy "tudom, mit kell mondani, de nem tudom így érezni". És ez az igazság, sajnos. Ez egy ördögi kör, mert az embernek hiába mondják, hiába fogja fel józan ésszel, hiába nézi "kivülről"...amint visszaváltok belső nézőpontba, jönnek az emlékek, az önvád, ahol hibáztam, az undorító-mocskos emlékek, az, hogy nem vettem észre, miért nem szóltam, mit tehettem volna másképp, mit tehetnék másképp... És sajnos a terapeuta sem nagyon tud ezzel mit kezdeni, mert hiába mondja el, hogy gyerek-felnőtt, hatalmi/bizalmi/függőségi viszony, stb...az eszemmel felfogom, amit mond, de érzelmileg nem tudok így érezni. HISZEN OTT VOLTAM, ÉS BENNE VOLTAM. Ki tudná ezek után felmenteni magát? Én sem tudom felmenteni magamat, hogy mégiscsak benne voltam/provokáltam/magamnak kerestem a bajt/undorító dolgokat tettem/nem vettem észre az utolsó pillanatig, utána meg nem szóltam, stb...Néha még abban is elkezdek ilyenkor kételkedni, amit a józan eszemmel tudok, meg a terapeutában is, hogy őszinte-e a "felmentése", hiszen meg sem érdemlem...
Nem tudom, hogyan lehet nem csak tudni, hanem elhinni, és ÉREZNI is, hogy nem tehettem (ha nem tehettem) róla... ???

Sunny, hagyjál időt magadnak. Hány évig is éltél együtt ezzel egyedül? Hány évig is vádoltad magad? Hát ezeket az éveket nem tudod pikk-pakk kitörölni. De szép lassan enyhülni fog az érzés. És tudod mit mondok még? Annyi évig volt ez bennünk, hogy már-már ragaszkodunk hozzá. Megszoktuk, eggyé váltunk vele.

Anoni Mara írta: Sunny, hagyjál időt magadnak. Hány évig is éltél együtt ezzel egyedül? Hány évig is vádoltad magad? Hát ezeket az éveket nem tudod pikk-pakk kitörölni. De szép lassan enyhülni fog az érzés. És tudod mit mondok még? Annyi évig volt ez bennünk, hogy már-már ragaszkodunk hozzá. Megszoktuk, eggyé váltunk vele.

Mennyire igazad van! Ezt megjegyzem, és minden önhibáztatós „rohamomnál” elmondom majd magamnak, hátha használ.

Hát viszonylag sokáig, több, mint 10 évig...remélem igazad lesz Mara, hogy enyhülni fog ez idővel. Egyébként valamilyen szinten tényleg ragaszkodom hozzá, mert különben úgy érzem, hogy igazságtalanság történik...azt nem tudom, hogy miért. Amikor a terapeuta "felment" és éppen nem kételkedem benne, hogy őszintén így gondolja-e, vagy csak a tankönyvből tanulta, akkor jön a következő gondolat, hogy mert nem ismeri a részleteket, nem volt ott, nem tudja, milyen undorító dolgokat tettem...ha tudná, akkor biztos nem mentene fel ő sem. Ezért is egy végeláthatatlan ördögi kör ez. Mindig jön egy újabb gondolat. Egyébként engem sem hibáztatott soha senki (mármint az a néhány orvos/terapeuta, meg 1-2 betegtárs/sorstárs barátnő, aki egyáltalán tudja), amit sokszor nem is értek, hogy hogy lehet...talán, mert kivülről tényleg más, mint benne lenni, hiszen én sem gondoltam soha, hogy a barátnőm, aki sorstárs, hibás lett volna.