Nyugodt: Értem amit írsz és át is éltem. Nem úgy mint te, mert még nem tudtam, hogy mi is a problémám, de a volt barátnőm nem tudott mit kezdeni azzal, hogy időről időre teljesen szétesek. Aztán mióta tudom, hogy miért, azóta azt is tudom, hogy egész eddigi életemben olyan lányokba voltam szerelmes, akikkel hasonló dolog történt. Az egyik első szerelmembe akkor lettem szerelmes, amikor kiderült, hogy az úszóedzőnknek viszonya van vele. 12 volt akkor. Én meg melléálltam, hogy megpróbálja megvédeni. hogy legyen mellette egy "férfi" akit szerethet. Minden volt barátnőmet meg akartam menteni. Mint a húgomat gyerekkoromban. Mivel ne a saját családomban nőttem fel (1 éve derült ki, hogy apám nem az édesapám volt.), ezért ő volt az egyetlen, akivel emberi kapcsolatom volt. És valószínűleg apánk, őt is bántotta. És gyermek fejjel úgy próbáltam megvédeni, hogy én is melléálltam, mint férfi. Azaz valószínűleg én is bántottam. 3 hipnózis kellett hozzá, hogy ezt összerakjam. Nem tudom, hogyan fogja bírni a családom mindezt, de egyelőre ott tartunk, hogy mindent elmondtam nekik őszintén. Meghallgatták, nem estek szét, holnap megyünk családterápia első alkalomra. Félek tőle, de nekem kell tartanom magam, mert különben sosem jutunk egyről a kettőre. Nekem az a tapasztalatom, hogy nem a világnak kell megerősödnie, hanem nekem, ahhoz, hogy fel merjem fogni, hogy tényleg ez történt velem és mivel tényleg én foglalkoztam egész életemben ezzel a dologgal, ezért elfogadjam, hogy az én életem feladata ennek az 1000 éves átoknak a feloldása. Ebben tudok segíteni a családomnak, önmagamnak. És közben folyton írom mi történik velem, bennem, körülöttem. ha a végére érünk a családdal a történetünknek (2-3 év), akkor meg tudom írni a világnak is, hogy igen, ilyen dolgok vannak mindenhol és nagyon komoly lelki hatása van annak, hogy miként bánunk egymással. Most én is a dühös időszakban vagyok. Napi szinten veszek össze emberekkel a facebookon és a valóságban. Ez egyrészt azért van nálam, mert a traumám elől olyan közösségekbe menekültem, amik a szebb / jobb / könnyebb világ képét / lehetőségét kínálták nekem és én hittem bennük. És most, hogy kezdek felébredni elképesztően bosszant, hogy mekkora iparág fejlődött ki az emberek nyomorára, a nélkül, hogy bárhol is szóba került volna, hogy mindennek a gyökere a család lenne. Azaz 10 évet eltöltöttem ebben a közegben és ha nem történik 1,5 éve valami, akkor lehet egész életemet a spiri / világmegváltó / hippi közegben töltöm, keresve szíiriuszt, meg a hasonló hülyeségeket. Ez szerintem nagyon veszélyes. A dühöm másik része meg onnan fakad, hogy most kezdem felfogni, hogy az egész életem (32) alatt, kb. egy 6 éves kisgyerek szintjén ragadtam meg és ha nem figyelek oda, akkor mindig visszazuhanok ebbe az állapotba. Mert ez a kényelmes, ezt szoktam meg. De közben már 32 éves felnőtt férfi vagyok. Csak épp a lelkem és a testem / szellemem teljesen különvált egymástól. Na ez is bosszant. Én elég sok embernek meséltem a történetemről és az a tapasztalatom, hogy az agy / tudat úgy működik, hogy mindig csak annyit enged be a valóságból, amire már fel van készülve a másik. Ettől függetlenül nekem is volt olyan tapasztalatom, hogy a 2-vel ezelőtti barátnőm 3 napig zokogott, miután elmondtam neki, hogy mit éltem meg vele kapcsolatban egy nadi utazás során. Ez egy hülye tecnika, ami kb. olyan mint a hipnózis, csak épp az a szemlélet, hogy az előző életeidbe utazol vissza. hülyeség. annyi értelme talán van, hogy ha előző élet, akkor nem fáj annyira a valósággal szembenézni. Mindegy. A lényeg, hogy a környezet sokszor ad ilyen fizikai visszajelzéseket is. Meg a saját testem is. És a családom is. Mióta 1,5 éve elkezdődött a családban a tisztulás, azóta a húgom végre tudott szakítani a párjával, aki levegőnek se nézte, a bátyám végre fel tudta mondani a pszichológus állását és idén végre pozitív pénzügyi mérleggel zár és anyám is nagy keservesen, de halad 60 évesen a felnövéssel. Szóval a tisztulás minden szinten jelentkezik és nekem ahhoz kell megerősödnöm, hogy kész legyek mindenre, amit ez hozhat és ne akarjak visszamenekülni oda, hogy én vagyok a 6 éves gyerek, akinek segítségre van szüksége és bírjam tartani, hogy 32 éves férfi vagyok, aki beleállt abba, hogy rendbe rakja a családja és a saját életét.
Anoni: igen, szerintem ezért tabu nemcsak az erőszak téma, hanem maga a család is. Mióta beleálltam a sajátomba, azóta se a filmek, se a könyvek nem érdekelnek, megvan a saját történetem. A ribivonulás szerintem sem megfelelő irány. hacsak nem akarunk tényleg ribik lenni mind. Igyekeztem is mondani azoknak akik részt vettek rajta és ismerem őket, hogy ezzel szerintem magunk alatt vágjuk a fát. Szerintem fontos, hogy ha már tudjuk mi a baj, akkor mondjuk. Mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát. És még Jézus is azt mondta (itt most nem csúsznék bele a vallás témába és, hogy az mennyire káros az emberekre nézve), hogy: "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel." szóval dobni / visszajelezni egymásnak létszükséglet. Különben egyikünknek sem lesz alkalma önmagára eszmélnie. Szerintem azért retteg mindenki az ilyen történetektől, mert a család mindenkinek az utolsó bástyája a szép és jó világba vetett hitében. Azaz oda tér vissza az ember a világ nyomora / igazságtalansága elől. Manapság szerintem mindenki a saját kitalált világában él, amit a traumáival való szembe nem nézésből épített fel magának. Történt valami, amivel nem tudott szembenézni, ezért készített belőle egy képet, ami még elfogadható volt számára és azóta azt a képet erősítgeti, támasztja alá a világ dolgaival. És amikor hall egy ilyen történetet, akkor akarva akaratlanul a bástya alapjait rezegtetjük meg. Mert ha a családban sem levet bízni, akkor mi marad a világgal szemben. Nem véletlen ám, hogy sehol nem hallani azt, hogy ha gondod van, hogy menjél haza és beszéld meg a szüleiddel, hogy mi lehet az oka. Sehol. Se vallás, se spiri, se politika, semmi. Mindenki csak a felszínen tologatja az életét, a termékek / siker / társadalmi megbecsülés skálán.
Szóval én most ahhoz edződöm a facebookon, a családommal, a mindennapi életben, hogy azt tudjam képviselni mindenkivel szemben, hogy az élet igenis ilyen nehéz és ilyen mélységei vannak. És nem csak az én éltemben, hanem mindenkiében. Mert ilyen következményei és hatásai vannak annak, hogy miként bánunk egymással. És ehhez nem kell erőszakot átélni. A legtöbb munkahelyen ugyanúgy megalázzák az embert, még ha nem is fizikálisan. Szóval szerintem nekünk igenis van felelősségünk, mert nálunk többet nem tud erről senki. Egyszerűen azért, mert ennyit senki nem foglalkozott ezzel a témával, mint mi, akiknek ez az életük. A mérnök a gépekhez ért, az író a könyvekhez, mi meg ehhez. A magam részéről azon dolgozom az életemben, hogy ha már ez az én életem és ilyen, akkor ezt meg tudjam mutatni az embereknek. Mert rengeteg ember szenved a mai világban. Úgy, hogy sokszor nem csak mi nem vesszük észre, hanem ő maga sem. Az elmúlt 1,5 évben 2 lány barátomról is kiderült, hogy hosszú évek óta öngyilkos akar lenni. Szép lassan jönnek vissza az életbe. Egy barátom 23 éve testi fogyatékossággal éli az életet. Nem így született, egy trauma után alakult ki 3 évvel. Ő is elkezdett végre beszélni a családjával és szép lassan jön ki belőle. Szóval szerintem minden emberben ott lappanganak a saját traumái, amit így vagy úgy, de igyekszik elfedni a felszínen. És az, hogy mivel igyekszik elfedni, azaz, hogy mit dolgozik / milyen dolgok érdeklik / mit és hogyan csinál az életben, mind jelek arra nézve, hogy milyen traumával küzd. hiszen az elől menekülve választotta ezt az utat. Nekem pl. sosem volt szabad őszintén beszélnem arról, ami bennem van. ezért kommunikációs szakember lettem. meg rendezvényszervező / közösségépítő. mert nem volt családom, akartam teremteni magamnak egyet. Kicsit hosszú lett, elnézést. De örülök, hogy van egy hely, ahol nem onnan kell kezdeni a beszélgetést, hogy milyen filmek mennek most a moziban, milyen az idő, vagy épp ki van a való villában. Köszönöm.
) Elmondtam a párkapcsolatomnak, a testvéremnek, és a legjobb barátnőmnek, aki lassan negyven éve barátnőm. A párom szerint rég tovább kellett volna lépjek, és túlérzékenykedem a dolgot, ami "évezredek óta megesik" - no, ezért sincs már mellettem. A bátyám nem tudta feldolgozni, elég rossz állapotba került az én emlékeimtől (meg talán a feltörekvő sajátjaitól), a szüleimet azóta ő is igyekszik kerülni.
Persze nem kívánok rosszat neki, már jól van. 
