konkrét emlékek nélkül is lehetett abúzus?

Sziasztok!
Elég hosszú a történetem, itt most nem írom le. A lényeg, hogy 1évvel ezelőtt kiderült, hogy az akit édesapámnak hittem és aki felnevelt, az nem az édesapám volt. Azóta meglett az édesapám, bár se ő, se édesanyám nem akarnak szembenézni ezzel az egésszel. Azaz velem. Csináltunk eddig két tesztet, ami bizonyítja a dolgot, de valahogy mégsem. Mindenesetre ezt a szálat már kézben tartom.
Viszont 1 éve az is felmerült bennem, hogy az apám, aki felnevelt, valószínűleg bántalmazott engem szexuálisan. Illetve valószínűleg a húgomat is és én is a húgomat. Voltam hipnózisban, jártam kineziológushoz és 3-szor használtam mdma-t azért, hogy megtaláljam mi a probléma az életemben, amiért mindig ugyanoda jutok. Párkapcsolatban, életérzésben, egész életemmel. 1 éve történt, hogy a barátnőm lefeküdt egy sráccal akit ismerek. Ez harmadszor történt meg velem életemben és úgy döntöttem, hogy addig nem állok meg, amíg meg nem értem miért is csinálom ezt az életemmel. Mert, ha háromszor előfordult, az már nem véletlen, azt én csinálom. Ezután jött minden.
A kineziológusnak ki mertem mondani, hogy mindig megkívánom szexuálisan a fiút, akivel megcsal a barátnőm.Innen indultunk. Szexualitás, a szeretett nő és a szeretett férfi. Tényleg nagyon hosszú a történet, de a lényeg, hogy az 1 év alatt nagyon sok mindenben magamra eszméltem. Pl. abban is, hogy egész életemben féltem és menekültem. Feldmár Andrásnak is voltam 1-2 csoportjában és az egyik videója, ami az erőszakról szól, az olyan mintha a lelkemről beszélne. Aztán itt is olvasgattam és sok, nagyon sok hasonlóság van a lelkiállapotom és a tiétek között. A gond számomra csak az, hogy mind úgy írtok a bajotokról, mintha egész életetekben emlékeztetek volna rá. Nekem nincsenek konkrét emlékeim és ez elbizonytalanít. Mert lehet, hogy a problémáim gyökere az, hogy nem az édesapám nevelt fel és ezért nincsenek emlékeim, de az is lehet, hogy azért nincsenek emlékeim, mert egyébként is annyira szarul voltam már, hogy az abúzust nem tudtam már ésszel felfogni, ezért inkább a felejtésbe menekültem. A családomat 1 év után sikerült most rávennem, hogy közösen menjünk el terápiába, mert úgy érzem e nélkül nem tudok rendet tenni magamban. Belementek. Egyedül a bátyám húzódozik a dolog elől. Pszichológus. Ő mondta meg 1 évvel ezelőtt, hogy ki az apám. Azt mondja kimatekozta. De ő is jön ha kell. De leginkább miatta nem tudom lerakni ezt a szálat. A mai napig félek tőle és a családom (édesanyám, húgom) is. Nem lehet vele őszintén beszélni, mert kb. egyből ideges lesz. Anyámra meg konkrétan annyit mond, hogy felbassza az agyát, ezért nem akar úgy találkozni, hogy közösen, mind a 4-en. Gyanús az egész. Még az is lehet, hogy ő volt, aki bántott minket. Rákérdeztem, hogy tud e valamit. 3-szor mondott nemet. Mondjuk a szemembe csak 20 másodpercig volt képes nézni. Meg az egész 1 évben az a legfurcsább, hogy a családom egyik tagja sem képes semmiféle érzelmet mutatni. Olyan, mintha ez az egész az én ügyem lenne, oldjam meg, ahogy tudom. Van pár emlékem egyébként, ami az abúzusra utal, de semmi konkrét.
Meg 5 évvel ezelőtt az akkori barátnőmnek mondtam, hogy apám sokszor bezárkózott a fürdőszobába a húgommal. Ezt idén mondta vissza nekem. Én már nem is emlékeztem rá. De az látszik, hogy már akkor is ezzel foglalkoztam. Meg 10-12 éven keresztül nem mertem hason aludni, csak háton. Féltem, hogy valami belemászik a seggembe. Ugyanez a wc-n. Húgomnak kellett sokszor odaülnie a wc-hez, hogy ne féljek. Meg felszereltem az ágyam mellé a falra egy baseball ütőt, hogy kéz ügyében legyen, ha bárki bejön. Meg egyszer apám részegen odaült az ágyam szélére és magyarázta, hogy Koppány ugye tudod mennyire szeretlek? Én leginkább kínosan éreztem talán magam. Meg egyszer elkapott önkielégítés közben a számítógép előtt és megkérdezte, hogy miért csinálom ezt? miért izgulok fel erre? Már persze, ha jól emlékszem. Nem tudom. Apám, aki felnevelt, már nem él. Anyám amnéziás kb. Húgom még inkább. Bátyám meg leginkább védekezik. Azt mondta inkább féligazságokkal akarja leélni az életét. Az én dilemmám meg az, hogy konkrét abúzus emlék híján, lehet, hogy a húgommal csak azért voltak szexuális álmaim (már ha álmok voltak), mert ő volt az egyetlen a családban aki szeretett és foglalkozott velem gyerekkoromban. Szóval lehet hogy ez csak a túlzott ragaszkodás kivetülése. Ahogy a többi emlékem is mind fakadhat abból, hogy nem ismerős közegben, nem a családomban nőttem fel, ezért féltem és meg voltam ijedve. Nem tudom. Persze az is lehet, hogy ha hosszú évtizedeken keresztül nem beszélhettem róla, akkor inkább elfelejtettem. De ezt meg azért nehéz elfogadnom, mert világ életemben önsajnáltató alkat voltam és nem szeretnék életem végégig abba a hibába esni, hogy magammal hitetek el valami olyat, ami nem is volt, csak hogy nehéz lehessen nekem és ettől különbnek érezzem magam másoktól és jogom lehessen végre szomorúnak lennem.
Remélem érthető kb. amit leírtam. Szóval röviden az a kérdésem, hogy lehetséges e, hogy nincsenek konkrét emlékeim, ha volt abúzus? Volt e már valakinek ilyen és ha igen, hogy jöttek vissza az emlékek? És biztosan kiderült e, hogy volt abúzus? Azaz van e aki visszaigazolta pl.?
Előre is köszönök minden észrevételt. Koppány

Kedves Koppány,

Biztos, hogy nehéz neked most, mert mindenféle dolog kavarog a fejedben. Nekem több fázisban jöttek elő emlékek, és vannak olyanok, amik csak félig vannak meg. Nem lehet úgy élni, hogy várjuk az emléket, persze jobb lenne, ha minden egyszerre megérkezne és pontot tehetnénk a végére. Én nem feszülök bele. Nálam problémás volt és mindig az a párkapcsolat kialakítása, én is belekeveredtem mindenféle esetbe. Ma már az érintés is okoz gondot. Több, mint egy éve robbantak be az emlékek, és még nyáron is jöttek elő. Vagy olyan szituációba kerültem vagy olvastam valamit, vagy valamiről egyszer csak beugrott egy emlékkép. Ezek szerintem egy olyan raktárban vannak, amik úgy tudnak onnan kiszabadulni, ha valamilyen esemény behívja őket. Egyáltalán nem kellemes. Nekem az egyiknél rendesen olyan érzésem volt, mintha kiszakadt volna valahonnan, fusztráló testérzettel jött.

Nem tudom, hogy az életedre mennyire nyomhatja rá a bélyegét az, hogy nem emlékszel és esetleg abúzus áldozata vagy. Ha jönni akarnak az emlékek jönni fognak, ha nem, nem fognak jönni. Úgy érzed, hogy vonzódsz az azonos nemedhez, és lehet, ezért is keresed az okát, hogy miért, hogy ez téves érzelem-e? Ha volt abúzus, akkor ezért, ha nem akkor miért. Feldmár pont beszél ezekről a dolgokról előadásaiban, onnan meríthetsz némi megnyugvást. A vágy mindig más kérdés.

Viszont, ha elszabadítod magadban ezt a félelmedet, akkor nehéz lesz kikeveredni belőle. Szóval én azt tanácsolnám, hogy állj le, adj magadnak időt, talán a családdal való közös terápia adni fog valami olyan pluszt, amire szükséged van. Jó, hogy írtál a drogról, mostanában nekem is megfordult a fejemben, de akkor ezek szerint nem adott olyan élményt, mint amit vártál tőle.

Szia, egyikünk írta nemrég, hogy akkor kezdett emlékezni az abúzusra, amikor a 80 éves apja 45 évesen félholtra verte. Utána jöttek az emlékbetörések.
Csak ez az egy eset alapján gondolom, h bármi megtörténhet. Én sem emlékszem a kezdetekre. Csak egy pár teljesen egyértelmű dologra, ami nem hagy kétséget.

Kedves Koppány, konkrétan apám szexuális abúzusa akkor bukott ki nálam, amikor megerőszakoltak. Előtte csak sok kérdőjel volt bennem, furcsaságok, meg nem értések... Pedig már előtte is jártam terápiára, de ott se jött elő. Najó, egy pár emlék igen, de nem foglalkoztam velük annyit. Őszintén szólva, örülök, hogy egy szakember se kérdezett rá, hogy abúzáltak-e, mert akkor magam kezdtem volna ezen pörögni, és lehet akkor úgy süppedtem volna bele ebbe, hogy nem lettem volna biztos... De mostmár emlékeim vannak, én mondtam ki, én jöttem rá. És ez így sokkal jobb.

Köszönöm szépen a válaszokat. Sokat segít, hogy visszaigazoljátok, hogy nektek sem voltak eleinte emlékeitek. Egyébként nagyon lassan kezdenek jönni, rémálmok és egyéb képek formájában. De egyelőre még nem konkrét, inkább csak az érzés van benne. Úgy látszik így szoktatom magam, hogy szép lassan képes legyek szembenézni vele. És a jó tanácsokat is köszönöm, bár megfogadni nem tudom őket. Válaszolva pár dologra: elég nagy hatással van az életemre, hogy nem emlékszem pontosan, de azt is csak most vettem észre, hogy nincsenek emlékeim és, hogy milyen módon / mechanizmusok által működök. ezeken most már el tudok kezdeni dolgozni a családommal. Igen, elég zaklatott vagyok mostanság, de egyáltalán nem bánom. Visszanézve kicsit olyan, mintha eddig halott lettem volna, szóval bármilyen furcsa és nehéz is néha, alapvetően szívesen erősödöm bele az életembe. Vagy ahogy te írtad karácsony: inkább elszabadítom magamban a félelmem és megpróbálok felnőni hozzá. Igen, ilyen kiszakadós élményem már volt, csak nem társult hozzá emlék. rotebeete: igen, nekem is ez van. hogy van 4-5 ráutaló emlékem, amiket mindig is tudtam, de sosem foglalkoztam velük. pedig csomót beszéltem róla, hogy az emlékek úgy működnek, hogy mindig az van a felszínen, amivel dolgod van és addig nem emlékszel a többire, amíg azokat fel nem nyitod. Szóval elméletben összeállt már a dolog.

Nagyon sok erőt kívánok hozzá Koppány! És nagyon jó látni, hogy van olyan család, ahol képesek egymás mellé állva megküzdeni a traumával. Engem ez komolyan meghat. Remélem sikerrel jártok.

Nekem is csak egy emlékem volt, ami mindig bennem keringett csak sose törődtem vele igazán. Aztán elkezdtem olvasni ezt az oldalt, el gondolkodtam rajta, hogy mi is történt. És elő jöttek a szorongások, félelem a férfiaktól, meg egyebek. De több emlékbetörésem nem volt. Nem is szeretnék, de nem is hiszem, hogy lenne több.

Koppány, nagyon sokunknak probléma az emlékhiány, illetve a foszlányos emlékek. Bár, ha megérkeznek, akkor meg az a rossz Az én életemben több abúzus is volt, a 13 éves korira emlékeztem, és azt gondoltam, hogy minden párkapcsolati gondom emiatt van... amíg most, egy párkapcsolatban, intim helyzetben, be nem törtek emlékek apámról...
Eléggé összeomlottam ettől, főleg azért, mert most hirtelen egyetlen nagy képben láttam, hogyan vezetett vakvágányra érzelmi téren az abúzus. A jelenlegi párkapcsolatom ráment az emlékezésre, persze fáj, de talán éppen ez volt a szerepe.
A szüleimmel a mai napig nem tudok mit kezdeni... élnek, éldegélnek idősen... én meg csak nézem őket, egyszerre sajnálom őket és borzadok tőlük. A frissen betört emlékfoszlányokkal dolgozom pszichológussal, és megosztottam három emberrel (meg itt a nagyvilággal, névtelenül ) Elmondtam a párkapcsolatomnak, a testvéremnek, és a legjobb barátnőmnek, aki lassan negyven éve barátnőm. A párom szerint rég tovább kellett volna lépjek, és túlérzékenykedem a dolgot, ami "évezredek óta megesik" - no, ezért sincs már mellettem. A bátyám nem tudta feldolgozni, elég rossz állapotba került az én emlékeimtől (meg talán a feltörekvő sajátjaitól), a szüleimet azóta ő is igyekszik kerülni.
A barátnőm felfogta (miután gyerekkori barátnőm, ismeri a szüleimet is), majd másnap olyan "vírus" tört rá, amitől három napig hányt egyfolytában, kórházba került. Nehezen emésztette meg... Persze nem kívánok rosszat neki, már jól van.
Azóta nagyon óvatos vagyok, kivel osztom meg a dolgaimat, leginkább senkivel. Úgy látszik, a külvilág számára még nehezebben feldolgozhatók, mint amilyennek én találom őket. NEm olyan edzettek, mint akik negyvenöt évet éltek együtt a szégyennel, azzal, hogy nem emberek, hanem használati tárgyak.
Úgyhogy most elsősorban dühös vagyok a külvilágra, hogy nem olyan edzett, mint én
Tessék csak edződni, mondanám mindenkinek. Másként sosem lesz vége az ilyen "évezredeknek", ha szépelgőn félrenéztek (mármint a külvilág). Nem nagyon kímélném a külvilágot ebben a témában - felesleges horrorfilmeket gyártani Hollywoodban, elég, ha elolvassák ezt az anonim oldalt.

Nem csodálom hogy párod nincs már melelted,ha így gondolkozik,én is hányszor kaptam meg,hogy egyszerűen felejtsem el hogy megerőszakoltak,de ez nem olyan amit ellehet.Amúgy ma éjjel volt egy nagyon érdekes álmom.Azt álmodtam hogy a háznak ahol felnőttem,volt egy picjée,valójába nem volt,de szóval egy romos pincét láttam,nagyon lepusztult és félelmetes volt,be se mertem menni csak kivülről néztem,és utána olvastam ,de sejtettem is hogy ez a múltamat illetve a tudatalattimat jelenti,ugyanakkor az egész sztori onnan kezdődött hogy egy wc-t akartam beépítettni,az pedig a megtisztulást jelenti.Szóval talán nem véletlen dolgozok ennyit magamon, és talán egy nap elfogom tuni engedni,és eljutok majd odáig amikor a szexualitás nem lesz már tabu,és nem a fájdalomról és az állandó gyulladásról fog szólni.

Nyugodt, döbbenetes, amit írsz. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lehet másra, amit az ember elmond magáról. Nem lehet, hogy a barátnőddel is történhetett valami, hogy ilyen hevesen reagált?

nyugodt írta: Azóta nagyon óvatos vagyok, kivel osztom meg a dolgaimat, leginkább senkivel. Úgy látszik, a külvilág számára még nehezebben feldolgozhatók, mint amilyennek én találom őket. NEm olyan edzettek, mint akik negyvenöt évet éltek együtt a szégyennel, azzal, hogy nem emberek, hanem használati tárgyak.
Úgyhogy most elsősorban dühös vagyok a külvilágra, hogy nem olyan edzett, mint én
Tessék csak edződni, mondanám mindenkinek. Másként sosem lesz vége az ilyen "évezredeknek", ha szépelgőn félrenéztek (mármint a külvilág). Nem nagyon kímélném a külvilágot ebben a témában - felesleges horrorfilmeket gyártani Hollywoodban, elég, ha elolvassák ezt az anonim oldalt.

A külvilágnak az a megrázkódtatás, hogy nincs tovább menekvés, nincs tovább tagadás: ha hisznek neked - márpedig a barátnőd hitt neked - akkor szembe kell vele nézni, hogy ilyen dolgok valóban megtörténnek.
Azt én is megkaptam a könyvem megjelenése után egy családtagtól, hogy "neked könnyű, te jártál pszichológushoz". És miközben értem én, mit akart az illető mondani, ki kell kérjem magamnak, hogy bármi is könnyű lenne nekem. És neked is ki kell ezt kérned Nyugodt, ezt az edzettséget. Nem vagy ezdettebb, mint más, csak neked nem hagyott az élet választási lehetőséget...

Anoni Mara írta:

nyugodt írta: Azóta nagyon óvatos vagyok, kivel osztom meg a dolgaimat, leginkább senkivel. Úgy látszik, a külvilág számára még nehezebben feldolgozhatók, mint amilyennek én találom őket. NEm olyan edzettek, mint akik negyvenöt évet éltek együtt a szégyennel, azzal, hogy nem emberek, hanem használati tárgyak.
Úgyhogy most elsősorban dühös vagyok a külvilágra, hogy nem olyan edzett, mint én
Tessék csak edződni, mondanám mindenkinek. Másként sosem lesz vége az ilyen "évezredeknek", ha szépelgőn félrenéztek (mármint a külvilág). Nem nagyon kímélném a külvilágot ebben a témában - felesleges horrorfilmeket gyártani Hollywoodban, elég, ha elolvassák ezt az anonim oldalt.

A külvilágnak az a megrázkódtatás, hogy nincs tovább menekvés, nincs tovább tagadás: ha hisznek neked - márpedig a barátnőd hitt neked - akkor szembe kell vele nézni, hogy ilyen dolgok valóban megtörténnek.
Azt én is megkaptam a könyvem megjelenése után egy családtagtól, hogy "neked könnyű, te jártál pszichológushoz". És miközben értem én, mit akart az illető mondani, ki kell kérjem magamnak, hogy bármi is könnyű lenne nekem. És neked is ki kell ezt kérned Nyugodt, ezt az edzettséget. Nem vagy ezdettebb, mint más, csak neked nem hagyott az élet választási lehetőséget...

Fura, nekem eddig még nem jutott eszembe, hogy akivel megosztom, arra ilyen hatással lehetne a dolog. Már ha ő maga is nem áldozat. De hát mindenkinek magának kell ezzel megbirkóznia, és az, hogy ezt hogy teszi meg, aki nem áldozat, legyen az ő gondja.
Hú, de flegma vagyok ma. Vagy nem is tudom, mi ez.

Ismered azt a viccet, "hú de laza"?

Nekem - nekünk, a csapattal - muszáj más fejjel gondolkodnunk. Ahhoz, hogy a harcunkban eredményesek legyünk, létfontosságú, hogy megértsük, miért ennyire tabu még mindig a szexuális abúzus, mi ez a rettegés, ami a témát övezi. Ha valaki nem érintett, miért retteg meghallgatni egy ilyen történetet?
És szerintem jó, hogy a megértéssel próbálunk közelíteni a társadalom felé, nem haraggal és daccal. Nem provokációval.

Pl. nem vagyok benne biztos, hogy ez a "Ribivonulás" egy jó út. Nem így fogják a problémát közel vinni az emberekhez. Pedig ez lenne a cél, nem?

Nyugodt: Értem amit írsz és át is éltem. Nem úgy mint te, mert még nem tudtam, hogy mi is a problémám, de a volt barátnőm nem tudott mit kezdeni azzal, hogy időről időre teljesen szétesek. Aztán mióta tudom, hogy miért, azóta azt is tudom, hogy egész eddigi életemben olyan lányokba voltam szerelmes, akikkel hasonló dolog történt. Az egyik első szerelmembe akkor lettem szerelmes, amikor kiderült, hogy az úszóedzőnknek viszonya van vele. 12 volt akkor. Én meg melléálltam, hogy megpróbálja megvédeni. hogy legyen mellette egy "férfi" akit szerethet. Minden volt barátnőmet meg akartam menteni. Mint a húgomat gyerekkoromban. Mivel ne a saját családomban nőttem fel (1 éve derült ki, hogy apám nem az édesapám volt.), ezért ő volt az egyetlen, akivel emberi kapcsolatom volt. És valószínűleg apánk, őt is bántotta. És gyermek fejjel úgy próbáltam megvédeni, hogy én is melléálltam, mint férfi. Azaz valószínűleg én is bántottam. 3 hipnózis kellett hozzá, hogy ezt összerakjam. Nem tudom, hogyan fogja bírni a családom mindezt, de egyelőre ott tartunk, hogy mindent elmondtam nekik őszintén. Meghallgatták, nem estek szét, holnap megyünk családterápia első alkalomra. Félek tőle, de nekem kell tartanom magam, mert különben sosem jutunk egyről a kettőre. Nekem az a tapasztalatom, hogy nem a világnak kell megerősödnie, hanem nekem, ahhoz, hogy fel merjem fogni, hogy tényleg ez történt velem és mivel tényleg én foglalkoztam egész életemben ezzel a dologgal, ezért elfogadjam, hogy az én életem feladata ennek az 1000 éves átoknak a feloldása. Ebben tudok segíteni a családomnak, önmagamnak. És közben folyton írom mi történik velem, bennem, körülöttem. ha a végére érünk a családdal a történetünknek (2-3 év), akkor meg tudom írni a világnak is, hogy igen, ilyen dolgok vannak mindenhol és nagyon komoly lelki hatása van annak, hogy miként bánunk egymással. Most én is a dühös időszakban vagyok. Napi szinten veszek össze emberekkel a facebookon és a valóságban. Ez egyrészt azért van nálam, mert a traumám elől olyan közösségekbe menekültem, amik a szebb / jobb / könnyebb világ képét / lehetőségét kínálták nekem és én hittem bennük. És most, hogy kezdek felébredni elképesztően bosszant, hogy mekkora iparág fejlődött ki az emberek nyomorára, a nélkül, hogy bárhol is szóba került volna, hogy mindennek a gyökere a család lenne. Azaz 10 évet eltöltöttem ebben a közegben és ha nem történik 1,5 éve valami, akkor lehet egész életemet a spiri / világmegváltó / hippi közegben töltöm, keresve szíiriuszt, meg a hasonló hülyeségeket. Ez szerintem nagyon veszélyes. A dühöm másik része meg onnan fakad, hogy most kezdem felfogni, hogy az egész életem (32) alatt, kb. egy 6 éves kisgyerek szintjén ragadtam meg és ha nem figyelek oda, akkor mindig visszazuhanok ebbe az állapotba. Mert ez a kényelmes, ezt szoktam meg. De közben már 32 éves felnőtt férfi vagyok. Csak épp a lelkem és a testem / szellemem teljesen különvált egymástól. Na ez is bosszant. Én elég sok embernek meséltem a történetemről és az a tapasztalatom, hogy az agy / tudat úgy működik, hogy mindig csak annyit enged be a valóságból, amire már fel van készülve a másik. Ettől függetlenül nekem is volt olyan tapasztalatom, hogy a 2-vel ezelőtti barátnőm 3 napig zokogott, miután elmondtam neki, hogy mit éltem meg vele kapcsolatban egy nadi utazás során. Ez egy hülye tecnika, ami kb. olyan mint a hipnózis, csak épp az a szemlélet, hogy az előző életeidbe utazol vissza. hülyeség. annyi értelme talán van, hogy ha előző élet, akkor nem fáj annyira a valósággal szembenézni. Mindegy. A lényeg, hogy a környezet sokszor ad ilyen fizikai visszajelzéseket is. Meg a saját testem is. És a családom is. Mióta 1,5 éve elkezdődött a családban a tisztulás, azóta a húgom végre tudott szakítani a párjával, aki levegőnek se nézte, a bátyám végre fel tudta mondani a pszichológus állását és idén végre pozitív pénzügyi mérleggel zár és anyám is nagy keservesen, de halad 60 évesen a felnövéssel. Szóval a tisztulás minden szinten jelentkezik és nekem ahhoz kell megerősödnöm, hogy kész legyek mindenre, amit ez hozhat és ne akarjak visszamenekülni oda, hogy én vagyok a 6 éves gyerek, akinek segítségre van szüksége és bírjam tartani, hogy 32 éves férfi vagyok, aki beleállt abba, hogy rendbe rakja a családja és a saját életét.
Anoni: igen, szerintem ezért tabu nemcsak az erőszak téma, hanem maga a család is. Mióta beleálltam a sajátomba, azóta se a filmek, se a könyvek nem érdekelnek, megvan a saját történetem. A ribivonulás szerintem sem megfelelő irány. hacsak nem akarunk tényleg ribik lenni mind. Igyekeztem is mondani azoknak akik részt vettek rajta és ismerem őket, hogy ezzel szerintem magunk alatt vágjuk a fát. Szerintem fontos, hogy ha már tudjuk mi a baj, akkor mondjuk. Mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát. És még Jézus is azt mondta (itt most nem csúsznék bele a vallás témába és, hogy az mennyire káros az emberekre nézve), hogy: "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel." szóval dobni / visszajelezni egymásnak létszükséglet. Különben egyikünknek sem lesz alkalma önmagára eszmélnie. Szerintem azért retteg mindenki az ilyen történetektől, mert a család mindenkinek az utolsó bástyája a szép és jó világba vetett hitében. Azaz oda tér vissza az ember a világ nyomora / igazságtalansága elől. Manapság szerintem mindenki a saját kitalált világában él, amit a traumáival való szembe nem nézésből épített fel magának. Történt valami, amivel nem tudott szembenézni, ezért készített belőle egy képet, ami még elfogadható volt számára és azóta azt a képet erősítgeti, támasztja alá a világ dolgaival. És amikor hall egy ilyen történetet, akkor akarva akaratlanul a bástya alapjait rezegtetjük meg. Mert ha a családban sem levet bízni, akkor mi marad a világgal szemben. Nem véletlen ám, hogy sehol nem hallani azt, hogy ha gondod van, hogy menjél haza és beszéld meg a szüleiddel, hogy mi lehet az oka. Sehol. Se vallás, se spiri, se politika, semmi. Mindenki csak a felszínen tologatja az életét, a termékek / siker / társadalmi megbecsülés skálán.
Szóval én most ahhoz edződöm a facebookon, a családommal, a mindennapi életben, hogy azt tudjam képviselni mindenkivel szemben, hogy az élet igenis ilyen nehéz és ilyen mélységei vannak. És nem csak az én éltemben, hanem mindenkiében. Mert ilyen következményei és hatásai vannak annak, hogy miként bánunk egymással. És ehhez nem kell erőszakot átélni. A legtöbb munkahelyen ugyanúgy megalázzák az embert, még ha nem is fizikálisan. Szóval szerintem nekünk igenis van felelősségünk, mert nálunk többet nem tud erről senki. Egyszerűen azért, mert ennyit senki nem foglalkozott ezzel a témával, mint mi, akiknek ez az életük. A mérnök a gépekhez ért, az író a könyvekhez, mi meg ehhez. A magam részéről azon dolgozom az életemben, hogy ha már ez az én életem és ilyen, akkor ezt meg tudjam mutatni az embereknek. Mert rengeteg ember szenved a mai világban. Úgy, hogy sokszor nem csak mi nem vesszük észre, hanem ő maga sem. Az elmúlt 1,5 évben 2 lány barátomról is kiderült, hogy hosszú évek óta öngyilkos akar lenni. Szép lassan jönnek vissza az életbe. Egy barátom 23 éve testi fogyatékossággal éli az életet. Nem így született, egy trauma után alakult ki 3 évvel. Ő is elkezdett végre beszélni a családjával és szép lassan jön ki belőle. Szóval szerintem minden emberben ott lappanganak a saját traumái, amit így vagy úgy, de igyekszik elfedni a felszínen. És az, hogy mivel igyekszik elfedni, azaz, hogy mit dolgozik / milyen dolgok érdeklik / mit és hogyan csinál az életben, mind jelek arra nézve, hogy milyen traumával küzd. hiszen az elől menekülve választotta ezt az utat. Nekem pl. sosem volt szabad őszintén beszélnem arról, ami bennem van. ezért kommunikációs szakember lettem. meg rendezvényszervező / közösségépítő. mert nem volt családom, akartam teremteni magamnak egyet. Kicsit hosszú lett, elnézést. De örülök, hogy van egy hely, ahol nem onnan kell kezdeni a beszélgetést, hogy milyen filmek mennek most a moziban, milyen az idő, vagy épp ki van a való villában. Köszönöm.

Az utolsó pár mondatod nagyon elgondolkodtatott Koppány, a családteremtéssel kapcsolatban...Hogy mit választ az ember hivatásul és vajon miért. ..
A ribisétán készült egy videó, ami nekem azért tetszik, mert sok fontos dolog elhangzik, és 31 ezren látták eddig. Én még soha nem vonultam fel semmiért sem, mert nem volt olyan bátorságom, mint Sunnynak vagy nem is tudtam elképzelni magam. A melegeket meg szoktam érteni, hogy nekik ez fontos, de a célt nem annyira. De ettől van bennük valami megnyugvás, hogy tesznek magukért és a közösségükért. A ribisétát egy fricskának érzem, amire csak felkapja már mindenki a fejét. Az indexes videó eléggé rendben van, 2:44-nél a srác lehet, hogy megfogalmazza az egésznek a lényegét, hogy mi ez a félelem, rettegés. Engem nagyon megfogott a gondolat, mert erre így tudatosan nem gondoltam még:

index.indavideo.hu/video/2014_1130_slutw...campaign=videoplayer