Te hogyan gyógyulsz?

Anoni Mara írta:

karácsony írta: Szerintem a gyógyuláshoz nagyban hozzájárul, hogy az ember mennyire teszi ki magát a tudatlan környezete hatásának.
Arra gondolok, hogy nem elég, hogy szenvedünk a saját állapotainktól, de a környezetünkben létezők, akik nem értik/érzik meg/át, hogy mi zajlik le bennünk ránk pakolnak még egy olyan mondatot is, hogy mikor lépsz már ezen túl. Mikor ér véget a terápiád, nem igaz, hogy még mindig nem vagy jól. Mással is történt ilyen, mégis kiegyensúlyozottan él a családjával.
Egyrészt lekicsinylő, hogy azt éreztetik, nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ezen egyszerűen továbblépjünk, mert milyen régen történt. És azt hiszik, hogy ezekkel a mondatokkal segítenek, pedig észre sem veszik, mennyire nem látnak bele, mennyire nem értenek hozzá.
A hibáztatás ennek egy fokozata.
Szerintem a környezet legalább annyira meg tudja nehezíteni a gyógyulás folyamatát, mint amennyire segíteni tudná. De bírom, ahogy/amilyen egyszerűséggel tudják ezeket az eseteket kezelni. Mintha mi se történt volna. Feldmár azt mondja, hogy minden emberi gonoszság az összehasonlításból ered. És úgy érzem, hogy ez valahol gonoszság, mert azt akarják éreztetni, hogy te kevés vagy, hogy ezáltal majd több akarsz lenni, és ha több akarsz lenni, akkor egyszerűen továbblépsz.
Ez egy gonosz bánásmód.
Azért ide írtam, mert Nyugodttól a másik topicban elhangzott ez a mondat, de már bennem is megérett, hogy kiírjam magamból ezt, mert annyira nehéz még másoknak is magyarázni a felfoghatatlant.

Igen, a környezet reakciója nagyon sokat számít. De ugyanakkor egy idő után az ő értetlenségük kivált valami dacot, valamit konstruktív mérget, ami vihet akár előre is. De ehhez kell egy másik, támogató közeg, mondjuk egy társ, meg egy pszichológus. Egyedül erre az ember nem képes. Hogy vagy mostanság, Karácsony? Megkezdődött már a "szünet?"

Én csak pillanatnyi vagy épp napokig tartó dühöt szoktam érezni, bár most legutóbb eléggé kiadtam magamból a gondolataimat. Sokkal nyitottabban beszéltem (vagyis) írtam a dologról, úgy látszik nálunk nyaranta és telente előjön ez a téma és mindig haladunk egy lépést, aztán pedig vissza egyet. De most úgy érzem jól kiálltam magamért. Szóval köszönöm kérdésed Mara, jól vagyok. Az álmaim kb. 2 hónapja felerősödtek, nem tudom, min múlik. Csupa erőszak, vagy épp utazásba (nyaralásba) ágyazódva jelennek meg történések, amiket elviszek a terápiára is. Még szerintem ematt sem volt szünet, meg nem lesz olyan hosszú, mint tavaly, mert szeparációs szorongásom van tőle. Azt hiszem nincs gond, és amikor szembesülök vele, a hírrel, hogy jön a szünet, akkor sokkot kapok. Most is úgy vagyok vele, ki fogom bírni. Bár egy hete nem találkoztunk, és tegnap már éreztem, hogy nagyon hiányzik. Fogalmam sincs, hogy fogom lereagálni. Egy sor kihívást terveztem magam elé.
Írtad ezt a dac dolgot, hogy az előre visz. Én úgy szeretném, ha engem a szeretet vinne előre. Engem ezek az erők, a dac, az akkor is megmutatom, a mérgem nem tudom mennyire szokott lökni. Ezt nem figyeltem meg, lehet azért, mert annyira bennem van, hogy észre sem veszem. Viszont, amikor valaki szeretettel, támogatással van felém, akkor tudom, hogy az óriásit szokott rajtam dobni, hegyeket tudok megmozgatni olyankor.
Megint csak Feldmár jut eszembe, aki azt mondja, hogy csodálkozik, hogy az emberek azt hiszik, hogy a terápia végeztével meggyógyulnak, közben pedig végigszenvednek valamit, és utána sokkal jobban fogják bírni azt. Na nem pontosan idéztem, de az jött le nekem ebből, mint amikor kiképzésen van egy katona. Utána szakszerűen, önmagát vállalva tud küzdeni, harcba szállni az életéért.

sziasztok,

én egyéni pszichoterápiába járok. korábban főleg a szorongásos tüneteimen volt a hangsúly a terápiában, most az utóbbi 10 hónapban pedig kifejezetten a trauma feldolgozásra koncentrálunk.
nagyon nehéz a felépülés, különösen, mert sokszor érzem magam elszigeteltnek közben, még úgyis, h van egy nagyon jó barátom, aki maximálisan támogat ebben a folyamatban. már egy ideje megfogalmazódott bennem az igény, hogy nagyon szívesen részt vennék egy olyan csoportfoglalkozáson, ami túlélők számára van. szeretnék kicsit kilépni a magányomból és olyan közösségben lenni, ahol hasonló nehézségekkel küzdő emberek vannak. jó lenne sorstársakkal "élőben" beszélni, megnyílni, egymást segíteni.
nem tudom, ti hogy vagytok ezzel? sajnos azt látom, hogy Magyarországon jelenleg nem működik sok ilyen csoport, sőt... hosszas keresgélés után egyet találtam. bizonytalan vagyok, hogy meg szabad-e itt adni a csoport leírásához vezető linket, de remélem igen. hangsúlyozom, h én mint résztvevő megyek oda és nem az a célom, hogy az adott pszichológusnak reklámot csináljak. inkább az a szándékom, hogy ha valaki szeretne még hozzám hasonlóan közösségben gyógyulni, az halljon erről a lehetőségről.
pszichologusbudapest.com/szexualis_eroszak_csoport

Mindenkinek sok kitartást és erőt kívánok a saját útjához!

Na itt kezdődik, hogy pénzbe kerül. (Nekem ez gond.)

Nekem meg ott h férfi tartja. Meg nem mennék egy idegen helyre. Ki tudja...a pszichológusomban megbízom, ha ő ajánl vmit azt is félve fogadom...
de Rhytus én is hasonlóan érzek...

Sziasztok!
Nem tudom, hogy hisztek-e a lelki gondok által okozott testi tünetekben (betegségekben), de nekem az lenne a kérdésem, hogy emiatt ti testileg nem betegedtetek meg?

Szia Mancsi,

szerintem az ember bármibe képes testileg is belebetegedni, ha nem tud valamit lelki szinten kezelni, és fordítva, ha valami baja van, akkor azt lelki szinten is meg kell tanulni kezelni.
Hinni kell önmagában az embernek, mert csak így tud mind a két szinten küzdeni.
Sajnos csak azokat a dolgokat nem tanították meg nekünk az iskolában, amire ténylegesen szükségünk van az életben. Pl.: hogy hogyan kezeljünk egy krízis helyzetet, ami esetleg az egészségünkkel áll összefüggésben. Vagy, hogy hogyan birkózzunk meg az életünkben bekövetkező nehéz időszakokkal. Ezek mind hozzánk tartoznak, mint ahogy az is, hogy meg is lehet gyógyulni, és ami elromlik az megjavítható. Csak a mai fogyasztó társadalom pont nem e szerint él és cselekszik. Ami nem kell és nem jó azt eldobjuk. Az életünkkel és testünkkel ezt nem tehetjük meg.

Azért kérdeztem, mert nekem a jobb mellemben van egy csomó. Akkor alakult ki amikor megtörtént a dolog apámmal, utána minden kapcsolatomnál növekedett kicsit. Amíg nem volt senkim, nem nőtt semmit, pedig volt, hogy öt évig nem volt kapcsolatom. Másnál nincs ilyen probléma?

De. Nekem most van. Mammogràfiára megyek.

Remélem, hogy nincs komoly baj. Neked is a jobb melledben van?

És voltál már kivizsgáláson Mancsi?

Konkrét kivizsgáláson nem, nem merek. Majdnem gyerek voltam amikor kialakult, akkor eszembe sem jutott elmenni. Most pedig nem hiányzik, hogy veszekedjen velem az orvos, hogy miért nem mentem eddig.

Mancsi írta: Konkrét kivizsgáláson nem, nem merek. Majdnem gyerek voltam amikor kialakult, akkor eszembe sem jutott elmenni. Most pedig nem hiányzik, hogy veszekedjen velem az orvos, hogy miért nem mentem eddig.

Nem kell beavatnod, hogy miért nem mentél. Ez a te dolgod. Viszont egy kor után, amúgy is kötelező menni.

Sziasztok!

Én még új vagyok itt és ismerkedem az oldallal. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal és tudok róla kötetlenül beszélni másokkal, akik sajnos tudják, amit más nem. Számomra ez is gyógyulás része.
Jelenleg is pszichológushoz járok, aki mondta, hogy beszéljek minél többet a dologról, olvassak, ismerjem meg minél jobban, emlékezzek és elemezzem a dolgokat. Így találtam el ide is.
A munkámból kifolyólag néha részt kell vennem abúzusról szóló előadásokon, amik nagyon feszélyeznek. Volt rá példa, hogy elhangzott egy statisztika, miszerint minden tizedik embert ér abúzus... Tízen ültünk a szobában és mondtam magamban, hogy akkor az itt én vagyok. A Dokim szerint ezeknek az alkalmaknak a jó oldalát kell keresnem, mert jobban átláthatom a saját esetemet is.
Ami nagyon érdekelne és ebben a Ti segítségeteket is kérem... Hogy mennyit számít a kimondás a családnak? Segít, vagy ront a helyzeten? A Páromon kívül Édesapámnak mondtam el egy pár hete, aki elsőre a "miért nem szóltál?" szokásos kérdést tette fel, majd elmondta, hogy öregapám anyámmal is hasonlót csinált, mint velem... Ez sokkolt, mert csomó kérdést felvetett bennem... hogy akkor miért nem vigyáztak rám jobban? És több dolgot megértettem abból a számos pszichózisból, amit anyám magán hord és hordott... Amitől egész gyerekkoromban szenvedtem és ami megkoronázta az abúzust...
Kezdek rájönni, hogy az anyámmal való csapnivaló kapcsolatom részben csak álca volt, ami segített nem kimondani a komolyabb problémát. Persze ez is gond, de évekig csak anyámat szajkóztam a Dokimnak és valahol neki sem állt össze a kép. De egyre inkább látom, hogy anyám csak egy szelet a tortából.
Én valahol itt tartok most és tudom, hogy ez csak az eleje...

Szia, Mokka. Igen, az eleje, de jó úton jársz.

Szia Hajnalkám, érzem, hogy sok dolog van még előttem és sokszor elbizonytalanodom. De a fórumtól is sok segítséget kapok és megerősítést abban, hogy merre kell mennem.
Néha úgy érzem, hogy fáradt vagyok, mint ahogy a napokban is... A héten voltam a Dokinál, aznap egészen feldobott voltam. Aztán rá egy napra teljesen leengedtem, csak aludnék, kedvetlen vagyok stb... Talán ez természetes és remélem hamarosan megoldom...