Anoni Mara írta:
karácsony írta: Szerintem a gyógyuláshoz nagyban hozzájárul, hogy az ember mennyire teszi ki magát a tudatlan környezete hatásának.
Arra gondolok, hogy nem elég, hogy szenvedünk a saját állapotainktól, de a környezetünkben létezők, akik nem értik/érzik meg/át, hogy mi zajlik le bennünk ránk pakolnak még egy olyan mondatot is, hogy mikor lépsz már ezen túl. Mikor ér véget a terápiád, nem igaz, hogy még mindig nem vagy jól. Mással is történt ilyen, mégis kiegyensúlyozottan él a családjával.
Egyrészt lekicsinylő, hogy azt éreztetik, nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ezen egyszerűen továbblépjünk, mert milyen régen történt. És azt hiszik, hogy ezekkel a mondatokkal segítenek, pedig észre sem veszik, mennyire nem látnak bele, mennyire nem értenek hozzá.
A hibáztatás ennek egy fokozata.
Szerintem a környezet legalább annyira meg tudja nehezíteni a gyógyulás folyamatát, mint amennyire segíteni tudná. De bírom, ahogy/amilyen egyszerűséggel tudják ezeket az eseteket kezelni. Mintha mi se történt volna. Feldmár azt mondja, hogy minden emberi gonoszság az összehasonlításból ered. És úgy érzem, hogy ez valahol gonoszság, mert azt akarják éreztetni, hogy te kevés vagy, hogy ezáltal majd több akarsz lenni, és ha több akarsz lenni, akkor egyszerűen továbblépsz.
Ez egy gonosz bánásmód.
Azért ide írtam, mert Nyugodttól a másik topicban elhangzott ez a mondat, de már bennem is megérett, hogy kiírjam magamból ezt, mert annyira nehéz még másoknak is magyarázni a felfoghatatlant.
Igen, a környezet reakciója nagyon sokat számít. De ugyanakkor egy idő után az ő értetlenségük kivált valami dacot, valamit konstruktív mérget, ami vihet akár előre is. De ehhez kell egy másik, támogató közeg, mondjuk egy társ, meg egy pszichológus. Egyedül erre az ember nem képes. Hogy vagy mostanság, Karácsony? Megkezdődött már a "szünet?"
Én csak pillanatnyi vagy épp napokig tartó dühöt szoktam érezni, bár most legutóbb eléggé kiadtam magamból a gondolataimat. Sokkal nyitottabban beszéltem (vagyis) írtam a dologról, úgy látszik nálunk nyaranta és telente előjön ez a téma és mindig haladunk egy lépést, aztán pedig vissza egyet. De most úgy érzem jól kiálltam magamért. Szóval köszönöm kérdésed Mara, jól vagyok. Az álmaim kb. 2 hónapja felerősödtek, nem tudom, min múlik. Csupa erőszak, vagy épp utazásba (nyaralásba) ágyazódva jelennek meg történések, amiket elviszek a terápiára is. Még szerintem ematt sem volt szünet, meg nem lesz olyan hosszú, mint tavaly, mert szeparációs szorongásom van tőle. Azt hiszem nincs gond, és amikor szembesülök vele, a hírrel, hogy jön a szünet, akkor sokkot kapok. Most is úgy vagyok vele, ki fogom bírni. Bár egy hete nem találkoztunk, és tegnap már éreztem, hogy nagyon hiányzik. Fogalmam sincs, hogy fogom lereagálni. Egy sor kihívást terveztem magam elé.
Írtad ezt a dac dolgot, hogy az előre visz. Én úgy szeretném, ha engem a szeretet vinne előre. Engem ezek az erők, a dac, az akkor is megmutatom, a mérgem nem tudom mennyire szokott lökni. Ezt nem figyeltem meg, lehet azért, mert annyira bennem van, hogy észre sem veszem. Viszont, amikor valaki szeretettel, támogatással van felém, akkor tudom, hogy az óriásit szokott rajtam dobni, hegyeket tudok megmozgatni olyankor.
Megint csak Feldmár jut eszembe, aki azt mondja, hogy csodálkozik, hogy az emberek azt hiszik, hogy a terápia végeztével meggyógyulnak, közben pedig végigszenvednek valamit, és utána sokkal jobban fogják bírni azt. Na nem pontosan idéztem, de az jött le nekem ebből, mint amikor kiképzésen van egy katona. Utána szakszerűen, önmagát vállalva tud küzdeni, harcba szállni az életéért.
A Dokim szerint ezeknek az alkalmaknak a jó oldalát kell keresnem, mert jobban átláthatom a saját esetemet is.
