Te hogyan gyógyulsz?

Kedves Sunny, elég sokszor..mármint magamat.. De attól még, hogy úgy gondolsz magadra, hogy nyomorék, selejtes vagy, mert úgy érzed rosszul teljesítettél, nem lesz jobb. Ezt te is tudod. Nekem rengeteget segített az agykontroll, interneten is tudod hallgatni. Amikor így gondolkodsz önmagadról, jobb betenni egy másik lemezt. A 101 pozitív állítást volt, hogy hajnalig hallgattam oda-vissza. Vagy, ha jöttek a becsmérlő, ijesztő gondolataim. De a többi is jó, a szeretetfásat nem ajánlom, ha dühös vagy, mert abban bejön a megbocsátás rész, nekem mindig tönkrevágta az épp lehiggadt elmémet. Amúgy meg szerintem ehhez is erő kell, hogy így kitarts, ahogy most is. Írd fel vagy le, amit nem tudtál ott kimondani, és vidd el magaddal legközelebb. Próbáld lelassítani gondolataidat, amikor elkezdenének megrohanni. Kitartás!

Igen Sunny, én is. Azóta könnyebb, amióta beszélek a velem, velünk történtekről. Valahogy minden fájdalmam tompább jóval többnyire, bár kritikus pillanatokban, más területen extrán fájok, és elviselhetetlenül nyomoréknak, tehetetlennek érzem magam... Olyankor még lélegezni is fáj.... és nekem már nem a képek, hangok ugranak be, hanem az ahhoz kapcsolódó érzések... hogyan térdepelt fölöttem és tolta a számba Domi a "nyalókát"...érzem, ahogy oda vagyok "szögellve" a helyzetbe...

Sunny írta: Sziasztok!

Nagyon el vagyok keseredve, és nem tudom, hogy más is szokott-e így lenni vele. Ma voltam terápián, és szóba került ez-az, főleg a szégyenről, és egyből elkezdtek beugrani a mocskosabbnál mocskosabb képek. Én pedig lebénultam és megkukultam. És most rohadtul bánt, hogy MEGINT (!!!!!!!!!!) nem tudtam kimondani, ami bánt, és ami egyszerűen felemészt belülről. Miközben megőrülök tőle és ordítani tudnék. Zokogós smiley nincs?? Hogy a részese voltam, hogy undorító dolgokat műveltem, hogy leszidott, hogy...ezt még leírni se tudom, de hallom a szavait, és ez rohadtul fáj!!!! Egyszerre szégyellem és undorodom magamtól, és egyszerre fájnak a szavai. Rohadtul! Mégse tudom kimondani... Csak büntetem, büntetem magam miatta, és ilyenkor duplán gyűlölöm és büntetem magam, hogy még kimondani sem tudom... és emiatt az öngyűlölet miatt ma olyan dologhoz folyamodtam, aminek tudom, nem örülne a pszichológusom, ha most tudná, de egyszerűen nem tudom elviselni ezeket...az emlékeket, az undort, a szégyent, a fájdalmat, és legfőképpen magamat, hogy olyan hülye vagyok, hogy még amikor alkalom lenne rá, se tudom kimondani. Akkora nyomorék vagyok...más is érezte már így?

Sunny, mindaz, ami két terápiás óra között történik, az fontos része a terápiának. Talán fontosabb, mint maga az óra. Lebénultál, megkukultál, szerinted hány óra végződik így? Hányan járnak ugyanebben a cipőben? Olyan dolgokat kell kimondanod, megfogalmaznod, amelyeket évekig be sem vallottál magadnak. Próbáld meg ezt a dühöt konzerválni a következő óráig. Lehet, hogy akkor sem fogod tudni elmondani, de azt mindenképpen mondd el, hogy el akartál valamit mondani, csak nem sikerült. Aztán majd meglátjátok, a következő alkalommal mi sül ki ebből, lesz-e több erőd. Ilyen műfaj a terápia, apró lépésekkel lehet csak haladni. Nagyon jó, hogy érzed ezt a dühöt - gondolj bele, mennyivel előrébb vagy, mintha azt gondolnád: "na, milyen ügyes voltam, el tudtam megint titkolni, csak így tovább." Látod a különbséget, ugye? Ezt hívják haladásnak.
Persze tudom, hogy ettől még nagyon nehéz. De ki mondta, hogy a terápia könnyű? Sok kitartást neked.

Kedves Sunny!

Én évekig jártam úgy terápiába, hogy képtelen voltam elmondani azt, ami mindennek az okozója volt. Nagyon sokszor éreztem ugyanezt a dühöt és kétségbeesést, amit te is. Aztán amikor némi kihagyás után újra elkezdtem terápiára járni, akkor ott az a terapeutám nagyon rá tudott érezni a dolgokra, de hosszú ideig neki is képtelen voltam mondani bármit is. Sőt, igazából ezt az egészet nem is szóban meséltem el neki. Ő nagyon érzékeny volt rám és erre az egészre, ami velem történt régen és akkor is. Én végül is leírtam neki. Hónapokig csak írásban kommunikáltunk. Úgy értem, én írtam, ő szóban reagált rá. Soha nem tudtam szavakkal hangosan kimondani. Neki se. Senkinek se. De úgy érzem, hogy papíron elmondva, leírva, éppen olyan katartikus tud lenni, mintha elmondtam volna. Ő például sokszor azzal nyugtatott engem, hogy még ha nem is mondok semmit, ő tudja, vagy legalább is sejti, hogy min megyek keresztül, mert nem csak szavakkal és nem csak hanggal lehet kommunikálni, hanem a szemeddel, tekinteteddel, testbeszéddel.
Olyan is volt, hogy leírtam, és nem adtam oda neki rögtön, vagy van olyan, amit soha nem adtam neki oda. De mégis nagy megkönnyebbülés volt. Persze sokszor az is szörnyen reménytelennek tűnt, hogy egyáltalán elővegyem és odaadjam neki, amit írtam. Így egy idő után az volt a taktikám, hogy valahogy az óra elején kinyögtem, hogy írtam valamit. És akkor amikor megkérdezte, hogy szeretném-e, hogy elolvassa, és odaadom-e neki, akkor nagy nehezen sikerült a kezébe nyomnom. Ez valami olyasmi lehetett, mint amit Mara írt, hogy szólhatsz neki, hogy valamit akartál mondani, vagy valamit most akarsz mondani. Persze, tudom, ez is szörnyen nehéz tud lenni.
De hidd el, egészen biztosan fog sikerülni, mert már így is messze többet tettél magadért, mint sokan mások! És látszik és érződik, hogy küzdesz, és előbb-utóbb ki fog jönni, sikerülni fog!

Kedves Sunny!
Igen általában ilyen a terápia. Idővel eljön majd a megkönnyebbülés. Ezek az érzések azt jelentik, hogy megindult a folyamat, amely egyáltalán nem könnyű. De már jó úton vagy, ne add fel. Minden rendben lesz meglátod. Adj időt magadnak, Kitartást és sok erőt kívánok a terápiás munkádhoz.

Sziasztok!
Köszönöm, hogy megosztottátok velem a tapasztalataitokat, és hogy biztattok! Ugyanakkor ne haragudjatok a kirohanásomért, és a kicsit trágár szavakért, de NAGYON dühös voltam magamra, és nagyon kikészítettek az emlékek, amik feljöttek-de belém szorultak. Pont az történik mindig, amit Süni írt, hogy "okádnám" ki a szavakat szívem szerint, de valami mégis megbénít és némaságra ítél. És ezt a csendet nem tudom megtörni, hiába vágyom rá. Azt hiszem....legalábbis az esetek 90%-ban már vágyom rá, csak nem megy egyszerűen...ezért haragszom magamra, és büntetem magam. Hiszen minden adott lenne...megbízom a terapeutámban, már 1 éve ismerem, ez nagyon sok idő, de alig tudtam ezalatt bármit is kinyögni, pedig belül ezerrel tombol bennem. Rengeteget hárítottam már az életemben, sőt tudom azt is, hogy az evészavar is egy "hárítás", "amíg arról beszélünk, hogy mit ettem, és ebből mi maradt bent, nem kell mélyebb dolgokról". De ez sem volt sohasem jó, csak "kényelmes"...de megkönnyebbülést nem hozott soha. Úgy érzem, hogy csak akkor tudnék megkönnyebbülni, ha tényleg ki tudnám okádni magamból (ahogy az ételt és a feszültséget - elnézést a hasonlatért ) az érzéseimet, de egyszerűen nem megy...talán a szégyen miatt? Nem tudom...de így meg mindig csak a némaság marad, az önvád, az önbüntetés, és a feszültség, ami felőröl belülről.
Sára, a régi terapeutámmal én is írásban kommunikáltam (aki elment szülni), de mostmár valahogy többet várok magamtól. Persze az is nagy dolog, hogy le tudtad írni!!!
Tegnap én is olyan szinten kész voltam és haragudtam magamra, hogy majdnem egy az egyben becopyztam e-mailben a terapeutámnak, amit ide írtam...de aztán mégsem küldtem el, mert tudtam, hogy mára megbánnám. Felétek is sajnálom a kirohanásomat, ne haragudjatok.

Sunny, nem kell bocsánatod kérned, pontosan értjük, min mész keresztül. Próbáld meg egy kicsit konverzálni a mérged! Hetente jársz?

Igen, hetente. Várom is, de félek is tőle...attól is, hogy megint ez történik (kudarcot vallok), de érdekes módon picit az ellenkezőjétől is... Ez némaság már "ismerős terep", még ha bosszantó is, és nem tudom, mi történne, milyen érzés lenne, ha sikerülne kimondanom, ami bennem van...nincs róla sok tapasztalatom, csak elképzelésem (felszabadító??), de félek, hogy lehet, hogy még jobban elöntenek majd az emlékek a kimondott szavak miatt...nem tudom... De valami bizarr módon mostmár tényleg vágyom rá, ha lehet ezt így mondani.

Sunny még szerencse, hogy van egy ilyen oldal, egy kis sziget, ahová el lehet jönni, és meg lehet osztani, ami bennünk van. A te kirohanásaid, minket is megnyílásra ösztönöznek és jókat írsz, abban az értelemben, hogy közôs problémákkal kapcsolatban nyílsz meg. Mindez azt is mutatja, hogy képes vagy a gyógyulás útját végigjárni. Az okádás tényleg nagyon pontos megfogalmazás, én egy műszerre szoktam vágyni, ami kimutatja, hogy mi jár a fejemben, és akkor nem kellene beszélnem, mert láthatná egy monitoron a pszichológusom.

Sunny, sorstárs Annyira átérzem, min mész most keresztül a terápián. Amikor én küzdöttem evészavarral, és rohamosan csökkent a BMI-m, a terapeutám nagyon szigorúra vette a dolgot. Előtte füllentettem az evésemről, hogy mit ettem, és mennyit, szerintem ezt ő is észrevette, és akkor adott nekem egy füzetet, hogy minden egyes morzsát felírok, amit ettem, és őszintén. Nem csalva! Na, az megfogott. Emlékszem, amikor egyszer az egyik napomat olvasta:"Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy ennyire fáj a gyomrod. Ha egész nap én is csak két párolt répát és egy főtt tojást ennék, nem is tudnék koncentrálni munka közben, sőt, szerintem olyan éhes lennék, hogy még aludni sem tudnék!"
Hülyeséget csináltam, Sunny, mert magamnak okoztam bosszúságot. Drasztikus voltam, és megszenvedte a gyomrom és az emésztőrendszerem(valszeg ez is közrejátszik, hogy most is panaszaim vannak, pedig már évek óta rendesen eszem). 18 éves voltam, de a terapom szembesített azzal, hogy rendben van, nem eszek, de ennek én fogom meginni a levét is. Ez az én döntésem volt. És rájöttem, hogy igaza van. Ne tedd magad tönkre!
Nekem az vette el az eszem, hogy hirtelen dicsérni kezdtek, milyen szép vékony vagyok, és elszaladt velem a hév... Azt akartam, hogy mindenki irigy legyen rám, miközben büntetni is akartam magam... Ma már leszarom, minek látnak az emberek, sokkal inkabb magamnak akarok fontos lenni. LEGYÉL MAGADNAK IS FONTOS, SUNNY!!!!

Rotebeete, jó olvasni, hogy van kiút ebből az egészből, mármint az evészavarból (bocsánat az off-ért a többiektől)! Köszönöm, hogy megosztottad! Én is vezettem régebben étkezési naplót az akkori terapeutámmal, és nem füllentettem benne. Akkor nagyon elnézőek voltak velem (a két pszichiáterem - aki a terapeutám volt, és a Doktornő, aki a gyógyszereimet írja), és egy ideig én sem igazán akartam meggyógyulni, úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt, az életet, és halálra akartam büntetni magamat a szó legszorosabb értelmében. Majdnem sikerült...33 kg-san még csak a kardiológiára jártam, mert ödémásodtam, de legalább még jártam...a kórház előtti utolsó 2 hetet már az ágyamban fekve töltöttem pszichotikus állapotban, mert már felülni is alig bírtam, nemhogy járni. 31 kg-val (169 cm vagyok) kerültem kórházba az utolsó pillanatban, ahol megmentették az életemet. Már 1 hónappal korábban, a kardiológián megérintett a halál szele, de nem tudtam magamat "feloldozni"., pedig akkor már gyógyulni akartam. Amíg kórházba nem kerültem, addig nem volt, aki feloldozzon az önként vállalt "halálbüntetésem" alól, és megengedje nekem, hogy egyek, elhitesse velem, hogy EHETEK. Ott bent az orvosok feloldoztak, én pedig meg akartam felelni nekik.
Csak sajnos azóta eltelt 2 év, és a démonok újra visszaköltöztek a fejembe, "nem érdemled meg az ételt", "bűnhödnöd kell", "nem táplálhatod ezt a mocskot", stb.. De most idejében elkapott a Doktornőm, és nem enged egy bizonyos súlyhatár alá, mert azt mondta, hogy nem fog még egyszer mentővel a kardiológiára vitetni, és végignézni, ahogy meghalok. Sajnos most sem tudom magamnak megengedni az ételt, de a Doktornőmnek való megfelelési vágy motivál, mert nem akarom elveszíteni Őt + az, hogy annó, 2 éve teljesen tönkretettem magam körül mindenkit azzal, hogy a családomnak és a barátaimnak tehetetlenül végig kellett nézniük, ahogy majdnem meghalok. Ez borzasztóan bánt a mai napig, hogy ennek tettem ki őket, és nem akarom még egyszer... Őket is büntettem sajnos azáltal, hogy magamat büntettem. Sajnos az, amit a testemmel teszek, nem tud visszatartó erő lenni, pedig tisztában vagyok minden következményeivel (és rettegek is tőlük), de kell valaki, akiért/akikért érdemes...
Bárcsak el lehetne szublimálni úgy a világból, hogy az ember önmagán kivül nem büntet vele senkit...
(Elnézést az offolásért )

Lányok, ez annyira szomorú, hogy minket bántottak, és mi folytatjuk azt, amit az elkövetők elkezdtek. Ki így, ki úgy.

Jó érzés tud lenni, ha az emberrel törődnek, odafigyelnek rá, megnézik, mit eszik, iszik, ellenőrzik. Ebből is lehet érezni, hogy szereti valaki. De nem csak ezért lehet szeretni egy embert, mert szüksége van rá, hanem önmagáért is. Ahhoz, hogy ezt bárki felismerje, el kell kezdenie önmagát is szeretnie. Másként nehéz lesz nem függő viszonyban szeretve lenni. A féltékenységet van , aki ezért szokta szeretni, mert ebből érzi azt, hogy fontos, ez a szeretetnyelve. De az önbántalmazás minden formájából javarészt úgy lehet kikeveredni, ha elkezdjük magunkat szeretni. Talán a betegségekre is gyógyír lesz.

Sunny írta: Sziasztok!

Nagyon el vagyok keseredve, és nem tudom, hogy más is szokott-e így lenni vele. Ma voltam terápián, és szóba került ez-az, főleg a szégyenről, és egyből elkezdtek beugrani a mocskosabbnál mocskosabb képek. Én pedig lebénultam és megkukultam. És most rohadtul bánt, hogy MEGINT (!!!!!!!!!!) nem tudtam kimondani, ami bánt, és ami egyszerűen felemészt belülről. Miközben megőrülök tőle és ordítani tudnék. Zokogós smiley nincs?? Hogy a részese voltam, hogy undorító dolgokat műveltem, hogy leszidott, hogy...ezt még leírni se tudom, de hallom a szavait, és ez rohadtul fáj!!!! Egyszerre szégyellem és undorodom magamtól, és egyszerre fájnak a szavai. Rohadtul! Mégse tudom kimondani... Csak büntetem, büntetem magam miatta, és ilyenkor duplán gyűlölöm és büntetem magam, hogy még kimondani sem tudom... és emiatt az öngyűlölet miatt ma olyan dologhoz folyamodtam, aminek tudom, nem örülne a pszichológusom, ha most tudná, de egyszerűen nem tudom elviselni ezeket...az emlékeket, az undort, a szégyent, a fájdalmat, és legfőképpen magamat, hogy olyan hülye vagyok, hogy még amikor alkalom lenne rá, se tudom kimondani. Akkora nyomorék vagyok...más is érezte már így?

Ó, hogyne. Én pl. rendszeresen. Lassan 55 éve. Azaz nyilván nem annyi, mert nincsenek emlékeim csecsemőkoromból, de jó régóta. Aztán felállok (ahogy a másik topikban írtam, az nekem szokott segíteni), és akkor jobb. Te alighanem ügyesebb vagy nálam, mert én még csak el se jutottam pszichológushoz. Leszámítva azt az esetet, amikor a volt kezelőorvosom (ő volt az is, akibe szerelmes voltam) ajánlott nekem egy pszichológust. Ma már úgy vélem, eleve nem volt jó ötlet részéről, egyfelől mert én vele akartam megbeszélni a problémáimat, hiszen benne bíztam, másfelől pedig mert nem is értem, hogy gondolta, mi lesz, ha én elmondom a pszichológusnak, hogy ő (mármint a kezelőorvosom) a szeretőm. Aki az ő kollégája, nem mellesleg 2 gyerekes, családos ember.
No mindegy, amúgy se tudtam semmit mondani a pszichológusnak, nem is volt szimpatikus. Azt mondta nekem, látja, hogy nem tudok beszélni, akkor írjam le az életemet. Hazamentem, írtam 2-3 mondatot, majd összetéptem, és soha többé még csak közelébe se mentem pszichológusnak.

Szóval ne add fel! Nem állítom, hogy magamat gyógyultnak tudnám nyilvánítani, de azért egészen jól vagyok. Az én pszichiáterem, erről meg vagyok győződve, Isten; Jézus. Persze ezt csak úgy írom, nem akarok senkit rábeszélni hitre. Amúgy nem is lehet.

Sunny írta: Igen, hetente. Várom is, de félek is tőle...attól is, hogy megint ez történik (kudarcot vallok), de érdekes módon picit az ellenkezőjétől is... Ez némaság már "ismerős terep", még ha bosszantó is, és nem tudom, mi történne, milyen érzés lenne, ha sikerülne kimondanom, ami bennem van...nincs róla sok tapasztalatom, csak elképzelésem (felszabadító??), de félek, hogy lehet, hogy még jobban elöntenek majd az emlékek a kimondott szavak miatt...nem tudom... De valami bizarr módon mostmár tényleg vágyom rá, ha lehet ezt így mondani.

Azt nem tudom, kinek milyen kimondani, nekem eleinte úgy ment, hogy kimondtam, nagy megkönnyebbülés volt, meg felszabadultság, eufória, aztán szinte rögtön ezután elöntött a szégyen és a megbánás. Még az ide kitett írásomat is le akartam vetetni egy időben, mert megbántam, szégyelltem, hogy olyan részletesen írtam, és volt olyan, amikor magamról is nehezen írtam ide is. (Volt jó sok hozzászólásom, amit ki is töröltem utóbb.)

Írtam erről régebben egy novellaféleséget, nem tudom, ide be lehet-e azt másolni, ha igen, akkor szívesen megosztom veled, veletek, hátha segít.

Mostanra azonban egyre könnyebb beszélni róla, és egyre kevésbé jön utána a szégyen és a megbánás. Viszont egyre felszabadultabb vagyok. Nyilván nem beszélnék erről bárkivel, de aki szimpatikus, annak ma már egyre könnyebb elmondanom. Mondjuk tény, hogy részleteket nem nagyon mesélek másoknak, de már az is haladás, hogy egyáltalán van, akivel meg merem osztani, hogy abúzus túlélő vagyok.