Te hogyan gyógyulsz?

Milyen módszerrel gyógyítod magadat/gyógyítanak? Esetleg gyógyszert szedsz? Milyen terápiára jársz? Milyen szakemberekkel találkoztál eddig?

Láttál egy jelenetet, filmet,színdarabot, hallottál valamit, lett egy felismerésed, ami sokat segített,abban,hogy jobban legyél,kicsit összeszedd magadat?

Mindenféle lelki táplálékot elfogadunk gyógyulásunk érdekében!

Én pszichiáter és pszichológus segítségével gyógyulok. 4 éve járok pszichiáterhez, és nagyon kedvelem őt, nagyon rendes velem, mindent meg lehet vele beszélni, mindig segít, mindig szán rám időt, és mindig hívhatom, ha baj van (mindezt úgy, hogy TB-s, nem magán!!!!), volt, hogy pszichotikus állapotban hívtam, akkor is segített, befektetett. 6-szor voltam pszichiátrián, és én valahogy mindig csak rendes, segítőkész orvosokkal (és nővérekkel!!!) találkoztam bent. Az már más kérdés, hogy hiába kedves, türelmes, segítőkész a másik fél, ha én nem nyílok meg... Általában ez volt mindig. De most már a legutóbbi bentfekvés és az Eszter Ambulancia óta úgy érzem, hogy nyitottabb vagyok picit ebben a témában.
De most voltak, vannak rosszabb napjaim (öngyilkossági gondolatok), megosztottam a pszichiáterrel, és megemelte kicsit a gyógyszereimet. Szóval tényleg nagyon rendes, én féltem erről beszélni, mert a köztudatban az van, hogy akinek öngyilkossági gondolatai vannak, azt bezáratják, és én nem akartam volna ott maradni, de ő nagyon rendes, és mindig figyelembe veszi az én akaratomat. Volt, hogy ott szeretett volna tartani a kórházban, de én akkor sem szerettem volna és elengedett. Szóval tényleg nagyon rendes. Egyébként gyógyszereket szedek (antipszichotikum, antidepresszáns, nyugtató), és most, hogy megemelte az antipszichotikumot, már volt 2 jobb éjszakám.

Kelda írta: bár én mindig úgy érzem, hogy a velem történtek egyszerűen semmik ahhoz képest, amiket itt olvasok.

Kelda, a traumát nem kilóra mérik. Mindenkinek a sajátja a legnagyobb...

Ami nagyon sokat segített nekem. Kiírni magamból a problémákat. Minden nap 20! percen keresztül kötelezed magad arra,hogy most írnod kell a dologról,és addig nem állhatsz fel az asztaltól.Írsz levelet az elkövetőnek! azoknak akiket ebben az egészben cinkosnak érzel,és eleve kiírod magadból a gondolataidat. Majd elégeted a papírt.

+ pozitívum napló írása minden nap: leírni mi volt a jó a napban, pl csak ennyi, hogy ma új virág illatú tisztítószert vettem, aminek nagyon tetszik az illata

Igyekszem folyamatként kezelni a gyógyulást. Nem tudom melyik része nehezebb: az, hogy én 42 év után szembesültem a sajátommal, vagy az, hogy mindkét gyermekem is megélte azért, mert bennem totálisan el volt fojtva... és a tény, hogy folytatólagos volt és évekig tartott mindkét gyermekem esetében, nem segít... 15 éve gyógyulgatok, csak eleinte nem tudtam pontosan miből Azt hittem csak a tény a gond, hogy anyámat megerőszakolták és én úgy születtem és ezért nem szeret... Nálam az intenzív pszichoterápia, kineziológia+családállítás+SVT terápia kombo vált be, a titok kiderítéséig. Azóta csak a HIT segít, meg az a felismerés, hogy nem vagyok hülye, életem 45 éve alatt minden érzésemnek volt létjogosultsága, csak nem tudtam a pontos okát

Szia!
Érdekelne engem a pszhicholgus, akihez jársz. Szükségem lenne egy TB-s orvosra sűrgősen....

Jegyezzétek fel az álmaitokat! Egy hét után már láttok benne összefüggést, válaszokat! Segít mélyebb lelki rétegekhez eljutni, mindent felszínre hozni,megérteni. Eljuthatunk végre önmagunkhoz!

Kedvenc idézeteim, nem is számít, honnan vannak, de sokat segítenek ebben a témában:

Kimondom, megoldom!

Gyulladj be, fakadj ki, nyíljál meg!

Isten nem csak terhet adott, hanem vállat is hozzá!

Minden egyes esetben, ahogy eszetekbe jut mondjátok magatoknak: Boldogságra születtem vagy valami más hasonló pozitív töltetű mondatot, ezt be kell ültetni a tudatalattiba!

Jobbulást Hölgyek!

Ez nagyon jó! Csak arra törekedjünk,hogy ezekben a pozitív mondatokban ne legyen "ne/nem" szó!

A családállítás is tuti módszer!

Nagyon nehéz leírni, hogy én fiatal lány koromban elhatároztam, hogy bosszút állok a férfiakon. Rájöttem, hogy ami sebeket én elszenvedtem, azt másokon ejtettem. Most már tudom, de akkor nem volt szabad erről beszélni, és magamba fordultam.

Nekem sokat segített a jóga. Amikor a legmélyebb volt a sötétség körülöttem, akkor találtam meg azt az oktatót teljesen véletlenül (léteznek véletlenek?), akivel pár évvel korábban néhányszor már találkoztam. Rengeteget segített, nem hagyta, hogy megfulladjak. Ma már nem járok rendszeresen (pár hónapja új városba költöztem), de amikor érzem, hogy jobban kibillenek érzelmileg, mindig nagyon jót tesz a lelkemnek, s a testemnek.

Nagyon nagy szerencsémre nagyjából 3 éve első próbálkozásra megtaláltam azt a pszichológust, akivel megmentettük az életemet. Ma már 250 km-re lakom tőle, de amikor csak lehet, elmegyek hozzá, s akkor "bepótoljuk" az elmaradt alkalmakat.

A depressziómból úgy, hogy célokat tűztem ki magamnak, pl. újra felelevenítem a nyelvet, amiből nyelvvizsgám van, hogy korrepetálhassak gyerekeket. Aztán tudatosan keresem, aminek örülhetek: Napfény, séta, zöld lombok, virágillatok, virágok, fotózás, bohókás kutyám, gyönyörű gyerekeim, (már nagyok, és nem túl szoros a kapcsolat, de jó), gyerekeim eredményei, ambíciói, gyógyulásai, barátnőim, ez az oldal most, megnyugtató zene, stb. Tudatosan keresem, örülök ezeknek.
Aztán távolságtartás a családomtól, akik csak ítélkezni tudnak felettem, és bizalmatlanság feléjük mindenek előtt!

És, igen, az álmok fontosak! TELLTHETRUTH! Néhány napja megálmodtam, hogy a családom semmit sem akar tenni, amikor engem valaki meg akar ölni..
Azt is álmodtam 3 éves koromban, hogy anyu boszorkánnyá változott. És a történetemből meg lehet tudni, hogy miért kaptam ezt a figyelmeztetést, amit kb. 30-40 éven át nem értettem.

Sziasztok!

Az én történetem az 51-ik Erzsike néven. A gyógyulgatásom akkor kezdődött amikor elváltam 5 éve.Először is rengeteget sírtam,ordítottam hónapszámra,mert igazából akkor "fakadt" ki a lelki sebem.
A következő hogy elmentem egy Jóshoz,aki azt mondta hogy írjak egy levelet az akkori gyereknek,és ezt olvassam fel más naponta hangosan,mindaddig amíg érzelmeket vált ki belőlem.
Aztán egy asztrológusnál megcsináltam a Belső gyermek tanfolyamot,itt is nagyon sokat tanultam,Ő azt mondta hogy ezt a sérült gyereket nem fogadom, be mint kívülállóra tekintek.Meditációban szépen magamhoz öleltem,szeretgettem,elfogadtam.Magyarán egyesültem ezzel a sérült,gyerek énemmel.3 hónapos tanfolyam volt.Rengeteg sérült gyerek akart ott gyógyulni,12-en voltunk abban a csoportban.
A következő a Prána nadi tanfolyam, kezelések voltak.Még ekkor is a rettegés,a félelem,a sírás előjöttek a kezeléseknél.
Tovább léptem,ismertem egy prána nadis pszichiáternőt aki nálam a Belső Utazást megcsinálta.Ez a bennünk levő pozitív érzelmeket hozza felszínre.akik legbelül vagyunk.2 órás munkával ez sikerült is,elfogadtam magam és a helyzetemet és tovább tudtam lépni pozitív irányban.
Most pedig a napi pozitív gondolatokkal gyógyítgatom magam tovább, és szentül hiszek az angyalokban és magamban és abban HISZEM HOGY MINDEN EMBER VISSZAKAPJA AZT A SOK ROSSZAT AMIT ADOTT! HA NEM MOST AKKOR A KÖVETKEZŐ ÉLETÉBEN,mert a bűnök nem maradhatnak büntetés nélkül.

Hajnalkám, én is úgy éreztem, mint Te (az én esetemben volt behatolás) :" Nem olyan szörnyű" "Vannak, akik rosszabb helyzetben vannak, rosszabbat éltek át, s mégis élnek, s élni próbálnak, akkor én ugyan milyen jogon sajnálom magam?" De végül arra jutottam, a pszichológusom is ezt mondta, mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, s Mara írta korábban:

Anoni Mara írta: Szerintem az abúzus által okozott traumában sokkal nagyobb szerepe van a lelki történéseknek, mint a fizikaiaknak. A fizikai fájdalom - tapasztalataim szerint - gyorsabban felejtődik, mint a lelki. Nem a fizikai fájdalommal éltük le a gyerekkorunkat, hanem az állandó bűnösség érzésével, a mocsokkal, a titokkal, a rettegéssel, hogy kiderül (vagy hogy nem derül ki, kinek mi, ugye...) Így aztán nem gondolom, hogy az, hogy történt behatolás-e vagy sem, annyit változtatna a trauma súlyosságán.

Nagyon igaza van.

Sokat gondolkodtam, mielőtt megírtam volna ide a történetemet. Én is abba a "hibába" estem, hogy másokkal sokkal durvább dolgok történtek, az enyém annyira nem is gáz. DE tudom, hogy mindaz ami velem történt nekem nem volt jó, tehát bizony ide tartozik a storym. Bácsikám éveken át - akár a család többi tagja előtt is - ölelgetett, taperolt, és én nem tudtam senkivel sem beszélni, hogy ez nekem nem jó. Ő visszaélt azzal, hogy idősebb családtag, én pedig úgy éreztem, hogy a családom cserbenhagyott, mert nem veszik észre, hogy ami velem történik nekem nem jó, és nem segítenek. Tömörítve ennyi...
Nekem az segített, hogy találtam egy olyan barátnőt, akivel mindezt őszintén meg tudom beszélni. Ő egy nagyon nyitott személyiség, és támogat + próbál segíteni, hogy tudjak kicsit nyíltabb lenni. Jártam régebben több pszichológushoz is, de egyiküknek sem tudtam erről a témáról beszélni.
A nagy probléma számomra az, hogy nem bíznom az emberekben, nem tudok/nem merek nyitott lenni. Amikor rosszabb napom van, nem tudom elhinni, hogy aki közeledik felém, az nem kihasználni akar, hanem tényleg érdekelhetem. Próbálok ezen is változtatni, próbálom tudatosan mantrázni, hogy szerethető lény vagyok, biztosan lesz majd, aki őszintén szeret, és hogy nem akar mindenki visszaélni a bizalmammal, de ez néha nagyon nehéz. Nektek hogy sikerült a bizalmatlanságon túllépni? Lehetséges egyáltalán?

a kék vonal segít nagyon sokat