Te hogyan gyógyulsz?

Ezt megértem. Én is szívesen jártam régen magánórákra angolból, és elkezdtem magamról mesélni. Sokat beszélgettünk, és nekem az a kis "anyáskodás" nagyon jólesett. Volt motivációm tanulni, jól éreztem magam, készültem a nyelvvizsgára, és ápolták a lelkem(na persze csak udvarias határok között). Oda-vissza. Szép volt, jó volt.

Teljesen egyetértek, idegen nyelven minden könnyebb. Csak azt nem tudom, el lehet-e érni ugyanazt a fokú őszinteséget, mint az anyanyelvünkön? Megyünk-e olyan mélységekig? Ha megyünk is, mi vagyunk-e azok igazán? És kiürítjük-e lelkünk bugyrait ugyanannyira, ha idegen nyelven beszélünk? Szerintem van annak egy elidegenítő oldala is, amellett, hogy könnyebb megnyílni. Azt is sokkal könnyebb idegen nyelven mondani, hogy szeretlek, mint magyarul.

Nyugodt, érdekelne, hogy amikor vége az órának, és a visszaváltásnál a tanítványok visszazárkóznak, te nem zárkózol-e vissza? Mert én ugyanezt tapasztalom, de főleg magamon érzem ezt... Szerencsére egyre kevésbé, de még mindig könnyebben kommunikálok idegen nyelven, mint magyarul. Van ennek egy álarc jellege.

Rotebeete, az előző posztom nem azt jelenti, hogy nem tartom hatalmas lépésnek azt, hogy elmentél ehhez az alapítványhoz. Egész biztos rengeteget fog ez segíteni, és lehet, hogy egy jó áthidaló lépés, hogy idegen nyelven nyílsz meg. Aztán egyszer csak könnyű lesz már magyarul is.
Én évekig beszélgettem egy idegen nyelvű fórumon. Akkor még magyarul nem bírtam volna, de az idegen nyelv nagy segítség volt. Kicsit én is voltam, meg nem is.

Nyugodt, meghallgattad a kerekasztal-beszélgetés felvételét? Én a helyedben meghallgatnám. Különös tekintettel az első részt.

Mara, értem mire gondolsz, és egyet is értek. Voltam már segítő, belelátok ezekbe a folyamatokba, és magamról is tudom, hogy mire lenne szükségem, de egyelőre ennek anyagi korlátai is vannak, és lelki is. Az első lépés az volt, hogy kiléptem a bántalmazó családi környezetből. Hirtelen döntés volt, egy hónap leforgása alatt hátrahagytam a régi életem, és újat kezdtem. Azt reméltem, itt elfelejthetek mindent, tiszta lappal kezdek, és nem kísért a múltam. De mióta egyedül élek fél éve - és azelőtt soha nem aludtam még egyedül se egy szobában - azóta rosszul alszom, félek egyedül, nem érzem magam biztonságban, pedig a családom igen mérgező volt, mégis a megszokott sokkal kényelmesebb.
Egyelőre ez a segítség elérhető számomra. Ha feldolgoztam a saját történetem, vissza szeretnék menni segítőnek, kiképzeni magam, és másoknak segíteni. Tudom, hogy jó lennék, hisz más szakember kollégák is bíztattak, hogy már én jobban csinálom a munkát, mint azok akik elvileg végzett szakemberek, pedig nekem előképzettségem sem volt. Bízom magamban, bízom abban, hogy a múltam meg fogja alapozni a jövőmet, és ha nem is feltétlenül emiatt, de azt gondolom, nagy részében ez határozza meg a magas empátiámat, és azt, hogy jól belelátok az emberi kapcsolatokba. A rossznak is van jó oldala! Meg kell keresni mi az, és hasznosítani.

rotebeete írta: Mara, értem mire gondolsz, és egyet is értek. Voltam már segítő, belelátok ezekbe a folyamatokba, és magamról is tudom, hogy mire lenne szükségem, de egyelőre ennek anyagi korlátai is vannak, és lelki is. Az első lépés az volt, hogy kiléptem a bántalmazó családi környezetből. Hirtelen döntés volt, egy hónap leforgása alatt hátrahagytam a régi életem, és újat kezdtem. Azt reméltem, itt elfelejthetek mindent, tiszta lappal kezdek, és nem kísért a múltam. De mióta egyedül élek fél éve - és azelőtt soha nem aludtam még egyedül se egy szobában - azóta rosszul alszom, félek egyedül, nem érzem magam biztonságban, pedig a családom igen mérgező volt, mégis a megszokott sokkal kényelmesebb.
Egyelőre ez a segítség elérhető számomra. Ha feldolgoztam a saját történetem, vissza szeretnék menni segítőnek, kiképzeni magam, és másoknak segíteni. Tudom, hogy jó lennék, hisz más szakember kollégák is bíztattak, hogy már én jobban csinálom a munkát, mint azok akik elvileg végzett szakemberek, pedig nekem előképzettségem sem volt. Bízom magamban, bízom abban, hogy a múltam meg fogja alapozni a jövőmet, és ha nem is feltétlenül emiatt, de azt gondolom, nagy részében ez határozza meg a magas empátiámat, és azt, hogy jól belelátok az emberi kapcsolatokba. A rossznak is van jó oldala! Meg kell keresni mi az, és hasznosítani.

Ezzel nagyon egyetértek. Úgy vélem én is, hogy az tud segítő lenni, aki a maga esetéből úgy tud építkezni, hogy annál empatikusabb legyen, és félszavakból is képes legyen megérteni a másikat.

Anoni Mara írta: Teljesen egyetértek, idegen nyelven minden könnyebb. Csak azt nem tudom, el lehet-e érni ugyanazt a fokú őszinteséget, mint az anyanyelvünkön? Megyünk-e olyan mélységekig? Ha megyünk is, mi vagyunk-e azok igazán? És kiürítjük-e lelkünk bugyrait ugyanannyira, ha idegen nyelven beszélünk? Szerintem van annak egy elidegenítő oldala is, amellett, hogy könnyebb megnyílni. Azt is sokkal könnyebb idegen nyelven mondani, hogy szeretlek, mint magyarul.

Nyugodt, érdekelne, hogy amikor vége az órának, és a visszaváltásnál a tanítványok visszazárkóznak, te nem zárkózol-e vissza? Mert én ugyanezt tapasztalom, de főleg magamon érzem ezt... Szerencsére egyre kevésbé, de még mindig könnyebben kommunikálok idegen nyelven, mint magyarul. Van ennek egy álarc jellege.

Kedves Mara, igazad van, az idegen nyelv olyan, mint egy védőpáncél - nem teljesen én vagyok. Ami engem illet, valahogy furán vagyok összerakva - kezdeményezni egyáltalán nem tudok semmiféle kapcsolatot vagy megnyílást, de ha a másik kezdeményez, én nem zárkózom el vagy vissza, bármit megosztok, magyarul is. Ha kérik. Magamtól hallgatok.
Ez társaságban is így van: például egy rendezvényen, én sosem megyek oda senkihez, némán mosolyogva jövök-megyek, de ha hozzám odajön valaki, és kérdez, akkor szívesen meghallgatom és bármit elmondok...én itt sérültem, valószínűleg, a kezdeményezésben. Mindig várom, hogy valaki bekapcsoljon, mint egy babát vagy egy kedves robotot

Meghallgattam a kerekasztal-beszélgetést, köszönet, hogy felraktad! nagyon köszönöm, elsírtam magam, miközben hallgattam az idézeteket, kívülről egész más. És nagyon felemelő volt hallani, hogy a résztvevő szakemberek is hogy megérintődtek, bevonódtak egy-egy szakember felszólalásától. Végre egy konferencia, ahol az érzelmeknek is jut hely! Sosem értettem, miért igyekszik a tudomány száműzni az érzéseket, mintha nem a legalapvetőbb emberi tulajdonságunk lenne, hanem valami "gyerekbetegség", amin túl kell jutni.
Itt voltak érzések, megértés, ettől is volt nagyon élő. Nagyon jó, hogy megszerveztétek!

Annyira sajnálom, hogy nem tudom meghallgatni...(technikai okokból kifolyólag)

Sziasztok!

Nagyon örülök, hogy találtam ezt a fórumot. Csak futólag olvastam bele a hozzászólásaitokba, de már ettől is megnyugodtam. Írtok bizalmatlanságról, arról, hogy nehéz megnyílni, hogy éveken át jártok pszichológushoz, pszichiáterhez. Ez sajnos velem is így van. Még nem teljes a gyógyulás, de már meg merem engedni magamnak, hogy fájjon.
Jó, hogy ajánlotok könyveket is. Könyvet már sokat olvastam. Szerintem nagyon jó a Sebzett szívek.
Van valaki, aki jár valamilyen csoportba, ahol sorstársakkal lehet beszélgetni? Esetleg tudtok valamilyen kiállítást, színdarabot, mozgásterápiát, ahol tudnak segíteni egy túlélőnek?
Nagyon köszönöm, hogy írtok!

Sept-ember írta: Sziasztok!

Nagyon örülök, hogy találtam ezt a fórumot. Csak futólag olvastam bele a hozzászólásaitokba, de már ettől is megnyugodtam. Írtok bizalmatlanságról, arról, hogy nehéz megnyílni, hogy éveken át jártok pszichológushoz, pszichiáterhez. Ez sajnos velem is így van. Még nem teljes a gyógyulás, de már meg merem engedni magamnak, hogy fájjon.
Jó, hogy ajánlotok könyveket is. Könyvet már sokat olvastam. Szerintem nagyon jó a Sebzett szívek.
Van valaki, aki jár valamilyen csoportba, ahol sorstársakkal lehet beszélgetni? Esetleg tudtok valamilyen kiállítást, színdarabot, mozgásterápiát, ahol tudnak segíteni egy túlélőnek?
Nagyon köszönöm, hogy írtok!

Kedves Sept-ember,
Itt beszélgetünk egyenlőre csak, de ez is szuper. Szomato táncterápiáról már hallottam. Színdarabot? Hát Bozsik Yvette dolgozik ebben a témában. És van egy gyalogló fiú, de ő nem magyar, aki csinált egy színdarabot, de arról nincs linkem. Biztos valahol el lehet érni. Én egyre többet gondolkozom egy film készítésén, ha már filmszakon végeztem, miért ne, de már egy normális színdarabon is...

Sziasztok! Én mindig vidám, pörgős zenét kezdek hallgatni, attól mindig felvidulok egy kicsit..

Az én sajátosságom a visszaesve gyógyulás , tényleg. Sokszor azt hiszem, hogy hoppá, megvan, túl vagyok, nagy mosollyal az arcomon indulok, hogy felvegyem a harcot az egész világgal (vagy keblemre öleljem a világot, mikor mire van szükség ), aztán a következő napon, vagy akár az első akadálynál érzem, hogy csak felfújtam magam, ugyanaz a kislány vacog még mindig ott. De talán, egy fél centit mégis előbbre jutottam, mert legalább el tudtam képzelni, hogy már nem a kislány vagyok. Nagyon gyanús a dolog, hogy erre még sok-sok idő rámegy. Mindegy, majd a nyugdíjas-otthonban már vérprofi leszek . A pszichológusom azt mondta, visszaesni "ér", sőt. Minden egyes visszaeséssel eggyel közelebb vagyok a nemvisszaeséshez ... kicsit olyan így a terápiám, mint egy abszurd dráma

Kedves nyugodt!
Szerintem ezzel sokan így vagyunk. Van, hogy azért esünk vissza,mert történik valami, vagy csak megijedünk, attól, hogy néha jól is érezhetjük magunkat.
Ez már az út része, amin rajta vagy, és ez a jó út. Egy másik topikban írtál, hogy fél éve jársz terápiára. Az még nem sok idő. A belénk égetett múlt feldolgozásához több idő kell. De azért ne add fel, hisz már jó kezekben vagy.

Köszönöm, Ági, a bátorítást. Nekem fél év is soknak tűnik, de mindenki írja, hogy fél év még csak épp hogy az eleje, úgyhogy hiszek nektek... és gyűjtöm a pénzt Meg nagyon szeretnék csoportterápiát, nekem az talán jobban működne. Ha lesz.

Nyugodt, engem is aggaszt a visszaesés, és picit türelmetlen vagyok magammal. Már másodszor kezdtem el szedni az antidepresszánst, és kb. 5 éve járok terápiára, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Szinte izzasztó egy terapeuta-páciens beszélgetés is már, de biztos vagyok benne, hogy egy csoport szerető jelenléte gyógyít. Ha ez az online fórum csoprtterápiává fejlődne, szóljatok!
Nemrégiben jelentkeztem egy pesti pszichológus srác csopi terápiájára a témában, ami nem indult, elegendő számú jelentkező hiányában. Én is vettem már részt családállításon, még mielőtt komolyabb szakemberek foglalkoztak velem, nagyon nehéz volt a csoportos szereplés.
Rólam annyit, hogy háromgyerekes anya vagyok. Szülés után lettem depressziós. Először nem is tudtam, hogy az vagyok, és pláne nem, hogy miért. Mostanra már egyre inkább tudatossá válik bennem a gyerekkori abúzus, nemi erőszak és bántalmazások emléke. Még nem tudok beszélni róla.
Sokat segített Anita 37 története! Ki ő? Hogyan lehet vele beszélgetni?

Sziasztok!

Nagyon el vagyok keseredve, és nem tudom, hogy más is szokott-e így lenni vele. Ma voltam terápián, és szóba került ez-az, főleg a szégyenről, és egyből elkezdtek beugrani a mocskosabbnál mocskosabb képek. Én pedig lebénultam és megkukultam. És most rohadtul bánt, hogy MEGINT (!!!!!!!!!!) nem tudtam kimondani, ami bánt, és ami egyszerűen felemészt belülről. Miközben megőrülök tőle és ordítani tudnék. Zokogós smiley nincs?? Hogy a részese voltam, hogy undorító dolgokat műveltem, hogy leszidott, hogy...ezt még leírni se tudom, de hallom a szavait, és ez rohadtul fáj!!!! Egyszerre szégyellem és undorodom magamtól, és egyszerre fájnak a szavai. Rohadtul! Mégse tudom kimondani... Csak büntetem, büntetem magam miatta, és ilyenkor duplán gyűlölöm és büntetem magam, hogy még kimondani sem tudom... és emiatt az öngyűlölet miatt ma olyan dologhoz folyamodtam, aminek tudom, nem örülne a pszichológusom, ha most tudná, de egyszerűen nem tudom elviselni ezeket...az emlékeket, az undort, a szégyent, a fájdalmat, és legfőképpen magamat, hogy olyan hülye vagyok, hogy még amikor alkalom lenne rá, se tudom kimondani. Akkora nyomorék vagyok...más is érezte már így?