Te hogyan gyógyulsz?

Hajnalkám írta: Szerintetek hogy tudja az ember kivonni magát a környezet hatása alól? És mások rossz hatása alól? Nézem a 2 nappal ezelőtti vidám és optimista bejegyzésemet, és emlékszem az érzésre, milyen volt. És arra, hogy ülök a vonaton, és közben arra gondolok, hogy otthon van a gyerekem, elképzelem, ahogy megölelem, és egy tizedmásodpercig euforikus boldogságot érzek, ahogy ezt elképzelem. Úgy örültem annak a tizedmásodpercnek. A gyógyulás jeleként értelmeztem, mert éreztem. Érezni, valódi érzéseket, mást, mint az örökös szorongást, aggodalmat, fájdalmat, fantasztikus érzés. Felemelő és csodálatos. Főleg ha ez jó érzés. A valódi élet illata.
Most pedig itt ülök, és újra és újra a határtalan fájdalmat érzem, sírni kéne, ordítani. Tehetetlen dühöt érzek. Nem tudom, van-e ennek bármi köze is az abúzushoz, amit elszenvedtem, mert a történés, ami kiváltotta, egész más. De talán mégse. Mintha az ember egy örökös körforgásban élne, és próbál kiszállni, de nem megy. Próbálja megjavítani, ami elromlott, próbálja elmondani az elmondhatatlant.

most én kérem tőled,hogy sírjál és ordítsál és most te írd le a bánatodat Velem olyan sokat foglalkoztatok,most veled kell,mert te vagy rosszul.szeretlek Hajnalkám éés te olyan jó vagy Egy darabig többet nem írok,ha kéred,akkor sem.most veled kell foglalkozni sírok

Hajnalkám,
bejegyzést törölni/módosítani, nem tudom, hogyan kell, de név van benne

gyerekes írta: Hajnalkám,
bejegyzést törölni/módosítani, nem tudom, hogyan kell, de név van benne

A saját bejegyzéseidet tudod, a másokét csak a modik. A sajátodnál van egy lila szerkesztés gomb és egy lila törlés. De csak itt a fórumon lehet, ha a történetedet küldted be, ott szerintem szintén a modikhoz tudsz fordulni.

Hajnalkám írta: Hát, ma reggel nem vagyok valami jó bőrben. Olvasom Mara könyvét, és írja, hogy a terápia hatására eleinte rosszabbul lesz az ember. Meg amúgy is sokat ír a terápiáról, pl. hogy miket él át ott, milyen a viszonya a terapeutához, és én rájöttem, miért ez a hatalmas ellenállás bennem amiatt, hogy pszichológushoz forduljak. Úgy érzem, nem bírnék elviselni több fájdalmat, szenvedést. Na és hogy akkor meg kéne bíznom valakiben, és mi van, ha mégse jön be, és csalódni fogok benne? Meg a szégyen, ugye, az örökös szégyen...

Hajnalkám, teljesen természetesek a reakcióid. A lényeg, hogy mindezen félelmekről beszélj a terapeutádnak. Mert ez fog majd előre vinni. Honnan jön pl. a csalódástól való félelem? A szégyenérzet? Persze nyilván tudod (tudjuk) a választ, de fontos, hogy ezt együtt kielemezzétek. Szerintem a terápiában az a fantasztikus, hogy minden csak előre felé visz. (Ha jó a pszichológus, persze.) És hagynod kell időt magadnak, nem lehet egyik percről a másikra mindent elmondani, mindent megoldani. Vannak időszakok, amikor az ember úgy érzi, semmi sem változik. De a sok apró változás összeadódik, és meglátod, a végén látni fogod, mennyit haladtál előre. Kitartás!

Kedves Mara!

Segitsèget szeretnék kèrni töled.
Pár hónapja kezdtem el a terápiámat a mi Drága Annánkal itt Londonban .Engem is a gyerekkori abuzus vitt hozzá.Olyan 6-12 éves lehettem amig az abuzus tartott a szomszèd idösebb fiuval.Nem elmékeztem rá utána Soha többé...Majd 2 éve egy buliba beszivtam ès elkezdtem emlékezni a szörnyüsègekre.Azóta mindennapos társaim a szorongás,paranaoi,(hogy azt hiszik rolam az emberek hogy buzi vagyok)egyèbként teljesen hetero beálitottságu sràc vagyok.De a mèrhetetlen szégyen megmaradt,hogy meglettem rontva...Valamint az ambivalencia is szörnyü kètsègeket idéz fel bennem hiszen nem akartam de akaratlanul is volt benne valami izgató.Ez elèg aberált.Volt hasonló erzèsed?

bandibig5 írta: Kedves Mara!

Segitsèget szeretnék kèrni töled.
Pár hónapja kezdtem el a terápiámat a mi Drága Annánkal itt Londonban .Engem is a gyerekkori abuzus vitt hozzá.Olyan 6-12 éves lehettem amig az abuzus tartott a szomszèd idösebb fiuval.Nem elmékeztem rá utána Soha többé...Majd 2 éve egy buliba beszivtam ès elkezdtem emlékezni a szörnyüsègekre.Azóta mindennapos társaim a szorongás,paranaoi,(hogy azt hiszik rolam az emberek hogy buzi vagyok)egyèbként teljesen hetero beálitottságu sràc vagyok.De a mèrhetetlen szégyen megmaradt,hogy meglettem rontva...Valamint az ambivalencia is szörnyü kètsègeket idéz fel bennem hiszen nem akartam de akaratlanul is volt benne valami izgató.Ez elèg aberált.Volt hasonló erzèsed?

Persze, csak ilyen érzéseim voltak, mindannyian átmentünk ezen... Persze nem mind egyformán. Talán ez az "izgató " része az, ami az embert legjobban kikészíti, hogy az ember bírt benne jót is találni. És pont ezeket az ambivalens érzéseket érezhettük gyerekként is: akartuk is, meg nem is. Én sokszor mondom, hogy jobb lett volna, ha megerőszakolnak, ilyenkor mindig lelkiismeretfurdalásom támad (nahát!) , mert hogy lehet már ilyet mondani. De igazad van, ez nagyon nehéz. De hosszú terápiával, főleg, ha ilyen jó kezekben vagy , biztos javulni fogsz! Még akkor is így lesz, ha a terápia közben az az érzésed, hogy minden egyre rosszabb... Sok kitartást neked, örülök, hogy itt vagy!

Emlékszem a soraidra...A táblánál állsz èppen órát tartasz...kibbilensz az egyensulyodbol...
Elkezdtem segèd edzöskodni a clubbomnál ès gyerekeket kell edzenem...akik olyan áhitattal nèznek rám .Az èn fejem meg tele van beteg aberált gondolatokkal.Tudom hogy azok a gondolatok nem én vagyok nem is èn gondolok rájuk csak betornek a tudatomba.Szörnyü èrzés hogy mèg el is mosolyodom ezeknek a gondolatára söt akaratlanul is "izgat".Az örületbe kerget hogy nem tudom irányitani az èrzèseimet...Sokszor olyan megalázoan èrzem magamat ès mintha az emberek is látnák ezt rajtam.Folyamatosan fegyelmezni kell az arcomat ha jön az inger...Hogy lehet igy egy èleted èlni????


Az a hihetetlen hogy annyit pakolok a dologba amennyit csak tudok ès nagyon apró lèpèsekkel haladok.Tudom hogy lehetsèges a teljes recovery az èn esetemben.Ez add eröt minden nap ahoz hogy toljam magam elöre ès haladjak az èletemben.

Annyira sok választ kaptam itt a kèrdèseimre ami egy kis jó a rosszban hogy legalább tudom hogy mert tortèntek a dolgok...

Az „aberrált” gondolatokról:
Nekem olyasmik jutnak eszembe szex közben, hogy még név nélkül sem merem leírni őket. Ahogy írtad, nem te irányítod őket, csak úgy jönnek. Igencsak résen kell lennem, ha normális mederben akarom tartani a dolgokat. Muszáj, mert úgy érzem, hogy az az erőszakos valaki egyszerűen nem én vagyok. Ezzel az oldalammal sosem tudtam megbékélni. (És valószínűleg a párom sem tudna, ha tudna róla.) Így viszont pont az önfeledtség hiányzik az egészből, hiszen mindvégig tudatosan kell irányítani. Gyűlölöm ezt!

Most olvastam ki Mara könyvét, köszönet, hogy megírta.
Engem kicsit megrémített a gondolat, hogy ennyit kell "vacakoljak" magammal. Irigyeltem a könyvbéli gyógyulót kicsit azért, hogy úgy érezte, ki nem hagyna egy terápiás órát...én egyre jobban unom a saját dolgaimat hallgatni, így mondani sem szívesen mondom - nem történik velem semmi izgalmas egyik hétről a másikra.
Viszont megfigyeltem, hogy úgy gyógyulok, hogy alszom jóval többet, mint korábban. Kivonom magamat (legalábbis lélekben) a világból, örülök, ha nem jönnek újabb munkák, csak rutinfeladatok. Bambulok, belealszom - mintha százéves lennék. A gyerekeim problémái sem igazán kötnek le (mondjuk már nagyobbak), kötelességtudatból végighallgatom őket - de legszívesebben nem ezzel foglalkoznék. Hogy mivel? Legalább azt tudnám, mert ilyenkor nincs a fejemben semmi sem Fura helyzet, és már egy ideje tart. A nagy igazságszolgáltató lánglelkű lovag hová tűnt belőlem?

Nyugodt, szerintem ezek önvédelmi mechanizmusok, hogy unod az órát, hogy nincs a fejedben semmi. De ha ezt érzed, akkor ezt kell mondani a terápián. Hátha kiderül, mi van mögötte.
Ha jobban alszol, az egészen biztosan jó jel. Egyébként azt is érezheted unalomnak, hogy jobban vagy. Ez paradoxonnak tűnik, de nem az. Nehéz dolog betegnek lenni, de nem kevésbé nehéz a gyógyulás sem.

Sziasztok!
Az legutobbi órámról sirva jöttem ki a terápiáról .Nehèz hetem van. Sok munka,sok edzés.Hètvègèn pedig verseny Luxemburgba a lelkem meg darabokba.Kikèszit hogy minden fèrfire akire ránèzek az a sovárgó vágyakozás megy kinos mosolyal az arcom,gyülölöm hogy nem tudok ellene mit tenni.annyira idegesit hogy feltudnèk robbani...HOGYan tudom ezt a vágyat kiiktatni vagy elfogadni vagy a fenesetudja mit csinálni vele...Egy beteg állatnak érzem magam mikor semmi rosszat nem tettem csak èppen a szomszèd fiu megb***tt párszor meg leszopatott párszor úgy hogy èn mèg azt se tudtam hogy mi van....nem birja el a lelkem..minden nap álarcot huzni mintha nirmális lennèk...jah valoban azt se tudom milyen az .... Jó èjt

Bandibig, az az óra, amiről ilyen állapotban jössz ki, az egy jó óra. Ha sírsz utána, az egy jó jel. Tudom, hogy fáj, tudom, hogy nehéz, de ez visz előre. Hagyd, hogy felszakadjanak a sebek, hagyd, hogy fájjon. Sokáig nyomtad el ezt a fájdalmat. Jó kezekben vagy, szépen lassan fogsz egyre előrébb jutni. Sajnos ehhez nagyon sok idő kell...

Megkérlek, hogy ne említsd a fórumon a pszichológusod nevét. És próbálj meg úgy fogalmazni, hogy eltűrje a nyomdafestéket. Sok kitartást neked. Mi itt vagyunk, mi is próbálunk neked segíteni.

bandibig5 írta: Sziasztok!
Az legutobbi órámról sirva jöttem ki a terápiáról .Nehèz hetem van. Sok munka,sok edzés.Hètvègèn pedig verseny Luxemburgba a lelkem meg darabokba.Kikèszit hogy minden fèrfire akire ránèzek az a sovárgó vágyakozás megy kinos mosolyal az arcom,gyülölöm hogy nem tudok ellene mit tenni.annyira idegesit hogy feltudnèk robbani...HOGYan tudom ezt a vágyat kiiktatni vagy elfogadni vagy a fenesetudja mit csinálni vele...Egy beteg állatnak érzem magam mikor semmi rosszat nem tettem csak èppen a szomszèd fiu megb***tt párszor meg leszopatott párszor úgy hogy èn mèg azt se tudtam hogy mi van....nem birja el a lelkem..minden nap álarcot huzni mintha nirmális lennèk...jah valoban azt se tudom milyen az .... Jó èjt

Kedves Bandibig, ha ez egy nagyon fontos verseny, akkor próbálj meg maximálisan a sporttevékenységre koncentrálni, és ne a körülötted lévő emberekre. Ne foglalkozz senkivel, csak azzal, hogy a maximumot ki tudd hozni magadból. A verseny egy kiváló alkalmat tud teremteni arra, hogy egy másik dimenzióba kerülj át, aminek a start pillanatában meg kell történnie. A felkészülés most már gondolom takarékon megy, hogy harapni tudj a hétvégén. Minden negatívumot, ami most megjelenik benned egy erő-elemként fogj fel, hogy bele tudd vinni a teljesítményedbe. A dühödet éld ki ott, szerintem hatalmas lökést tud adni, hogy ha a versenyformád jó, és mindent beleadsz ott az adott pillanatban. Könnyebb lesz. Ne is az eredményre koncentrálj hanem, hogy belőled kijöjjenek az energiák. Ne az álarcaiddal legyél most elfoglalva. Most más feladatod van. Szurkolok!

Nagyon büszke vagyok magamra.
Fél éve élek külföldön - elmenekültem szüleimtől, mert még mindig tartott... És így kezdő felnőttként nem bírtam elviselni ezt a helyzetet már.
Rengeteg rémálmom van, zombikról, szörnyekről, és attól félek, belém harapnak, megesznek. Nagyon szégyellem, hisz tudom, ezek a lények nem léteznek, én mégis tartok tőlük. Reszketek a félelmtől, mint egy kisgyerek! Sokszor sírva alszom el!
Múlt héten elmentem egy anonim szexuális abúzussal foglalkozó alapítványhoz. Gyerekekkel és fiatal lányokkal foglalkoznak. Tudjátok, én előtte három napig annyira szenvedtem a hasfájástól, hogy már sírtam. Pszichés volt, tudom, hisz már alulről felülről meg vagyok tükrözve, vizsgálva a sok panaszom miatt. Féltem az első időponttól. Gyerekként is sokszor volt hasfájásom, minden évben kórházba kerültem, de sose tudták a dokik az okát!
Én Magyarországon is belekezdtem már terápiákba, de nem ment. Megakadtam mindig. Most itt sokkal könnyebben megy. Már első alkalommal mertem magamról és a családomról beszélni. Meg is lepődtem magamon. Aztán rájöttem, hogy szerintem az idegen nyelv miatt van. Segít az, hogy nem az anyanyelvemen kell beszéljek, nem azzal a nyelvvel, amivel a családommal is kommunikálok. Van valakinek hasonló tapasztalata? Érdekelne!

rotebeete írta: Én Magyarországon is belekezdtem már terápiákba, de nem ment. Megakadtam mindig. Most itt sokkal könnyebben megy. Már első alkalommal mertem magamról és a családomról beszélni. Meg is lepődtem magamon. Aztán rájöttem, hogy szerintem az idegen nyelv miatt van. Segít az, hogy nem az anyanyelvemen kell beszéljek, nem azzal a nyelvvel, amivel a családommal is kommunikálok. Van valakinek hasonló tapasztalata? Érdekelne!

Nekem az eredeti szakmám nyelvtanár, és rengeteg tanítványom volt/van, főleg fiatal felnőttek. Mivel mindig is érdekelt az önismereti munka és a pszichológia, szívesen beszélgetek a tanítványokkal általuk választott témákról, ha már jobban tudnak. Azt figyeltem meg, hogy sokan évekig használják a "nyelvórák" álcáját arra, hogy beszéljenek a saját problémáikról - bármilyen témát, akár "nyelvvizsgatémát" is vetünk fel, előbb-utóbb megnyílnak, és magukról mesélnek mindenfélét, amikor már több év alatt kiépült a bizalom. Sokszor javasoltam, hogy keressenek fel szakembert, de valahogy mindig olyanok jönnek, akik pszichológushoz nem szívesen mennek, mert "nem betegek" , viszont nagy szükségük van arra, hogy valakivel tudjanak beszélni - bármiről, munkahelyről, párkapcsolatról, szülőkről... és ezt sokkal nyíltabban teszik attól, hogy "valójában nyelvóra". Én főleg hallgatok, javítgatom a nyelvtani hibákat Mikor vége van az órának, és visszaváltunk magyarra, rögtön visszazárkóznak. Úgyhogy igen, az idegen nyelv sokat segít! Kívülről láthatja az ember magát is, a problémát is...
Nagyon jó, hogy elmentél terápiába! Légy büszke magadra!