Mégis kell valaki!

rotebeete írta: Nem tudtam, hogy így köszönt el tőled, ez mondjuk tényleg nem etikus! Amikor az én terapom elment hosszabb időre, megbeszéltük, hogy felhívhatom, vagy írjak smst, hogy mikor hívhatom fel, de így nem engedett el... Bár szerintem attól is függ, ki mennyire intenzíven éli meg ezt a terápiás kapcsolatot. Én most már örülök annak, hogy két-három hetente találkozom a pszichológussal, mert szétvetne az egész heti izgalom. Így is már elkezdtem parázni, amiért szerdán megyek hozzá.
Szimpatikus a pszichológusod. Belátta, hogy hibázott, és ez tök jó. Viszont miért van olyan érzésed, hogy elhagy? Van rá okod? Az ilyet nem szeretem, sajnos én ezt megszenvedtem a saját terapeutámmal anno, mert esküdözött és ígérgette, hogy nem hagy magamra, nem engedi el a kezem, aztán rá egy hónapra bevallotta, hogy 2000km-rel messzebb költözik. Mintha kést szúrtak volna belém, mert én mindig kérdezgettem, hogy ez biztos így lesz...hisz úgy megszoktam, hogy az emberek cserben hagynak, elhagynak...Francba. Miatta nem bírok megbízni teljesen egy szakemberben, mert attól félek, mikor lök ki.

Én meg úgy érzem, nem tudnék igazán őszintén megnyílni egy pszichológus előtt. Nem beszélve erről az így is meglévő örökös szorongástól, hogy elveszítem azt, akit szeretek. Sokszor álmodom azt, hogy a férjem eltűnik mellőlem, és nem tudom sehogy se elérni, telefonon sem. Legutóbb pl. azt álmodtam, hogy a telefonom hosszában kettétört, de teljesen, ami valójában képtelenség. Álmaimban ő se keres. Ébren is folyton attól félek, elveszítem. Nem is annyira, hogy elhagy, hanem betegség, baleset. Rossz belegondolni. Ha nem veszi fel a mobilját, a gyomrom egyből görcsbe ugrik.

Á, nehéz ez így...

Hajnalkám. Mindig nehéz a bizalom kialakítása. Az elején nem is érdemes rágörcsölni. Ha jó a szakember, valahogy jön magától, és a végén már mindent meg akarsz vele osztani. Szerintem.
Rotebeete Azért aggódom még mert arról is beszéltünk, hogy most fog szakvizsgázni, és ha nem sikerül újságíró lesz, ami 8 évesen fogalmazódott meg benne. Most kérdéseim lesznek felé, hogy úgy érzi nem jó irányban halad az élete, és nem ezzel kéne foglalkoznia? Ezt legközelebb lebeszélem vele mindenképpen. Bár nem is kéne ilyesmiről tudnom, de valahogy megint valamiféle gyenge pontra találtam, mint az előző pszichológussal.
A régivel az történt, hogy sokszor álmodtam, hogy megyek hozzá, és ő ott pakol, hogy felszámolja a praxisát. Aztán pár hónappal később tényleg ez történt. Teljesen kiborultam, és alig maradt időm a lezárásig, amiből egyet le is mondott, más szakember meg kilátásban sem volt,. Elhiheted, hogy ez a téma érzékenyen érint, és figyelek minden apró jelre. Az is eszembe jutott, míg Indiában volt, hogy nem megyek többet, megelőzve a dolgokat, nehogy az legyen, hogy elmegyek hozzá, és ő is közli velem, hogy nem akarja folytatni a magánkezeléseket.
Fú de bonyolult az élet

Ági40 írta: Azért aggódom még mert arról is beszéltünk, hogy most fog szakvizsgázni, és ha nem sikerül újságíró lesz, ami 8 évesen fogalmazódott meg benne. Most kérdéseim lesznek felé, hogy úgy érzi nem jó irányban halad az élete, és nem ezzel kéne foglalkoznia? Ezt legközelebb lebeszélem vele mindenképpen. Bár nem is kéne ilyesmiről tudnom, de valahogy megint valamiféle gyenge pontra találtam, mint az előző pszichológussal.

Nem járok pszichológushoz, nem is jártam soha… de azt olvastam valahol, hogy egyáltalán nem jó az, ha a pácienst beengedi a magánéltébe. Tényleg nem kellene tudnod a szakvizsgájáról…, és nem hiszem, hogy azt kellene megbeszélnetek a következő találkozáskor, hogy az ő élete merre halad. Persze nyilván azt tisztázni kell, hogy tudja-e folytatni a terápiádat, de a részletekbe nem hiszem, hogy bele kellene merülni. Inkább a te életedről kellene beszélni, hiszen te vagy a páciens és nem fordítva.

Tudod, eperke, szerintem egy szakembertől is nehéz elvárni, hogy ne beszéljen önmagáról semmilyen szinten, hisz ezek a beszélgetések mélyek, intenzívek... Én is sok mindent tudtam a terapomról, még azt is elmesélte nekem, hogy az ő anyukája hogyan kezelte a helyzetet, amikor neki jött meg az első menstruációja... Ha nem osztott volna meg velem bizonyos bensőséges dolgokat, szerintem én sem mertem volna. Kamasz voltam, rémült, féltem mindenkitől... És ő volt az egyetlen, aki kíváncsi volt rám, meghallgatott... És ez nekem új volt. Beleszerettem, és még most is szeretem. És szerintem soha nem is fogom elfelejteni. Emiatt is gondolom, hogy leszbikus hajlamaim vannak... Csak hát ez hívő keresztyénként nem összeegyeztethető.

Szerintem a nem biológiai értelemben másságot akaró ember, ha a másik nem felé fordul az egy kötődési zavar és egy menekülés, melyben nem tud kiteljesedni, mert nem tudja az evolúciós küldetését beteljesíteni, hiányérzete lesz, és kapcsolatról kapcsolatba vándorol, mert keres vmit, ami benne van elfojtva.
Eperke értem ,amit írsz, de segítség tud lenni, ha a pszcihomókus is megnyílik, embere válogatja. Ez nem amolyan eladó vevő kapcs., de amúgy sejtem, hogy mit látsz a dolog mögött. De se így se úgy nem jo. Az egyik az elválás miatt, a másik a bezárkózás miatt.

karácsony írta: Szerintem a nem biológiai értelemben másságot akaró ember, ha a másik nem felé fordul az egy kötődési zavar és egy menekülés, melyben nem tud kiteljesedni, mert nem tudja az evolúciós küldetését beteljesíteni, hiányérzete lesz, és kapcsolatról kapcsolatba vándorol, mert keres vmit, ami benne van elfojtva.
Eperke értem ,amit írsz, de segítség tud lenni, ha a pszcihomókus is megnyílik, embere válogatja. Ez nem amolyan eladó vevő kapcs., de amúgy sejtem, hogy mit látsz a dolog mögött. De se így se úgy nem jo. Az egyik az elválás miatt, a másik a bezárkózás miatt.

Teljesen Eperkével értek egyet. A pszichológus nem beszélhet magáról, ha nagyon úgy adódik, hogy muszáj, akkor a lehető legkevesebbet kell, hogy elmondjon. És ez csakis a páciens érdekeit szolgálja - aki részéről viszont teljesen természetes, hogy mindent tudni akar. Fontos, hogy a terapeutát a páciens kedvére "formálja", olyan személyet gyúrjon belőle, amilyet akar, amilyenre szüksége van a gyógyuláshoz. Ha túl sok mindent tud róla, ezt már nem tudja megtenni.

Az, hogy Ági a terapeutájáról akar beszélni, az két dolgot jelent. Egyrészt, mint ahogy azt írtam, normális, hogy mindent tudni akar róla, másrészt ez egy elkerülő hadművelet, hogy ne kelljen valamiről beszélnie. Ez a nagy kihívás, hogy ki kell találni, mi az a valami...

Nem is akarok én túl sok mindent tudni róla- De ha arról van szó mégis, hogy a pályamódosításon gondolkodik, csupán önző érdekből szeretnék képben lenni. Az, hogy válságban van-e az élete, azért érdekes, mert tudnom kell, tud-e és akar-e érdemben foglalkozni velem. Amúgy beszéltünk arról, hogy nekem ez a túlzott bevonódás gondot jelent. És bár mindent tudni akarok róla, mégsem akarok tudni semmit. Jelenleg ilyen köztes állapotban lavírozunk, ami nagyon aggaszt, és befolyásolja a hozzáállásomat a terápiához azt megbeszéljük. Nagyon jól bírja az ostromaimat egyébként mikor előjön belőlem a mindenkinek meg akarom oldani a problémáját szindrómám, magamat háttérbe szorítva.
Néha jó is ha látom, hogy ő is ember, és vannak problémái, de attól még nem áll meg az élet, hanem megoldja azokat. Néhány személyes példa kell, hogy érezzem, egyenrangú partnerek vagyunk. De egy jó szakember tudja a határt, és Ő AZ !!!!

Nehéz ez a terap-páciens kapcsolat, mert minden szakember máshogy dolgozik. Én sajnos már rengeteg szakembert felemésztettem, de nem tudatosan tettem. Egyenes embernek tartom magam, és amit gondolok, érzek, azt ki is mondom - ezt a segítő munkámnak köszönhetem. Ha valamit észreveszek, azt jelzem. Nem gondolnám, hogy okos ember lennék, hisz nem olvastam szakkönyveket, nem ismerek különböző módszereket, de jók a megérzéseim.
Egy kicsit manipulatív vagyok, azt hiszem. Akaratlanul, nem szándékosan. De manipulatív. És aki ezt nem ismeri fel, az félrecsúszik. És mivel én is áldozat vagyok, akit szánni és sajnálni, ill. vigasztalni kell, nehéz ezeket a manipulatív apróságokat észrevenni. Szerintem részben ezért is voltak sikertelenek a segítő kapcsolataim. Vezettem őket úgy, ahogy akartam. És erre csak később jöttem rá mindig, sajnos. Bosszankodom is miatta, hisz a manipuláció egy aljas dolog, és én nem szeretnék az lenni.

Mara, szerintem nem csak elkerülés miatt akarjuk megismerni a terapot. Tartozni akarunk hozzá, kötődni akarunk hozzá, de az csak úgy megy, ha belőle is kapunk egy részt. Nem egészet, csak valami picikét. És ha ezt megkapjuk, ebbe elkezdünk kapaszkodni, és megszeretni.

Anoni Mara írta:

karácsony írta: Szerintem a nem biológiai értelemben másságot akaró ember, ha a másik nem felé fordul az egy kötődési zavar és egy menekülés, melyben nem tud kiteljesedni, mert nem tudja az evolúciós küldetését beteljesíteni, hiányérzete lesz, és kapcsolatról kapcsolatba vándorol, mert keres vmit, ami benne van elfojtva.
Eperke értem ,amit írsz, de segítség tud lenni, ha a pszcihomókus is megnyílik, embere válogatja. Ez nem amolyan eladó vevő kapcs., de amúgy sejtem, hogy mit látsz a dolog mögött. De se így se úgy nem jo. Az egyik az elválás miatt, a másik a bezárkózás miatt.

Teljesen Eperkével értek egyet. A pszichológus nem beszélhet magáról, ha nagyon úgy adódik, hogy muszáj, akkor a lehető legkevesebbet kell, hogy elmondjon. És ez csakis a páciens érdekeit szolgálja - aki részéről viszont teljesen természetes, hogy mindent tudni akar. Fontos, hogy a terapeutát a páciens kedvére "formálja", olyan személyet gyúrjon belőle, amilyet akar, amilyenre szüksége van a gyógyuláshoz. Ha túl sok mindent tud róla, ezt már nem tudja megtenni.

Az, hogy Ági a terapeutájáról akar beszélni, az két dolgot jelent. Egyrészt, mint ahogy azt írtam, normális, hogy mindent tudni akar róla, másrészt ez egy elkerülő hadművelet, hogy ne kelljen valamiről beszélnie. Ez a nagy kihívás, hogy ki kell találni, mi az a valami...

Persze ez is igaz, én egy kicsit magamból indultam ki...de engem nem zavart, hogy egy kicsit megismerhetem azt, akinek beszélek, talán a bizalom miatt sem, meg nem vagyok egy megnyílós fajta, szóval nekem jól jött. A túlzott mérték biztos, nem jó, de ezt már nekik kell tudni, mert én nem tudnám, mi a határ. De az elválás az akkor is rossz mindenhogyan...

Én amúgy lehet h vmit rosszul csinálok, mert most azóta ezen agyalok Mara, hogy én nem gyúrtam a saját kedvem szerint a terap képét. Hogy nekem kell olyanná alakítanom, mint egy képzeletbeli vkit, akit aztán úgy szeretek, aki lehet, hogy nem is olyan, csak én képzeltem el? Hát ez elég trükkös.

Ez akkor helytálló szerintem, ha a terap tartja a kereteket, és nem önmagából mutat meg sokat. Mert ha személyes infókat oszt meg, akkor az ő személyéhez kezdesz el ragaszkodni. Viszont ha semmit nem tudsz róla igazából, akkor ahhoz kezdesz el kötődni, hogy ő meghallgat, együttérez veled, vigasztal... mint egy "anya". Ekkor csak a te érzéseidre reagál, és nem önmagát hozza be a terápiára.

Ezen most gondolkoznom kell, hogy mi a jobb. De én megszerettem, szóval akkor sztem mi jól működünk együtt.

Nem nehéz egy megszokott terapeuta után egy másikhoz menni? Nekem sokáig azzal volt problémám, hogy a gyerekpszichiáteremet kerestem a szakemberekben, és nem is mondtam neki semmit arról, hogy olyat keresnék, mint ő, de amikor utolsó alkalommal elváltunk, azt kérte, ne hozzá hasonlót keressek, próbáljak nyitni, és úgy elfogadni más segítőket, ahogy vannak... Akkor nem értettem, miért mondja ezt, később bizony hozzám vágták a szakemberek, hogy sajnálják, de nem tudnak ugyanolyanok lenni.
Jól látom, hogy sokan jártok szakemberhez?

De nehéz volt. Nem is akartam menni, és teljesen kiborultam mikor csak egy nő jöhetett számításba. Végül belenyugodtam. Szoktam én is összehasonlítani őket oda vissza egyaránt. De próbálom úgy csinálni, hogy ez ne befolyásolja a munkát.
Valószínű, hogy vannak elszólások a szakemberek részéről is, hiszen ők is emberek. Van, hogy rákattansz valami ilyesmire. mert a te életedben is jelen van, és van, hogy fel sem figyelsz rá. Szóval akár értékes jel is lehet a reakciód egy egy ilyen helyzetben.