Mégis kell valaki!

Ági, hogy bírod? Még mennyi idő a következő órádig?

November elején tudunk beszélni, még konkrét időpont nincs.Az első sokkon, és a felén már túl vagyok. A héten felhívtam a régi pszichológusomat. Mondta is, hogy talán nem véletlen ez a hosszú szünet. Most olyan fázisban vagyok, hogy alig várom, hogy hazajöjjön, és tervezgetem mit fogok majd mondani. Próbálok nem belegondolni, hogy sokára lesz az még. A munkába meg könyvekbe temetkezem. Már azért nem olyan vészes.
Kedves tőled, hogy érdeklődsz.
Ja és pont mostanában voltam Bagdy Emőke előadásán, aminek ez volt a címe: Nehéz időszakban talpon maradni. Nagyon jó volt, és a párom is elkísért. Tetszett neki, is én mondta neki rögtön, hogy gondolja el, ha ilyen hatásos egy pszichológiai előadás, milyen lehet ez zárt ajtók mögött négyszemközt, terápiás keretek között.

Most, jelenleg semmi esélyt nem látok arra, hogy valaha jobb lesz. elegem van az egészből, a pszichológusokból a terápiából. Úgyis mindig egyedül maradsz a problémáddal, és lehetetlenségeket várnak el tőled. Fogadjam el, hogy szar gyerekkorom volt, hogy soha nem kaptam egy ölelést, egy puszit, egy jó szót. Akitől meg igen az jól kihasználta a helyzet, amitől alig tudok szabadulni. Bár sose jutott volna az eszembe. A mostani párom szeret meg tényleg rendes, de nem egy ölelős puszilós ő sem. most akkor mit fogadja el, hogy így kell leélnem az életemet, örök hiányérzettel? A volt pszichológusom mellett éreztem ugyan ezt a melegséget, de ő meg simán kidobott az életéből. Lehet soha többet nem látom, és soha többet nem beszélünk. Ezt alig lehet kibírni és elviselni. Hát ezt fogadjam el, vagy nézzem más szemszögből. Mégis hogyan? Hát nem megy, bárhogy is erőlködöm, sehogyan sem sikerül. Utálom már ezt az egészet, semminek semmi értelme. Nem akarok a hülyeségem miatt kilépni a kapcsolatomból, tehetetlen vagyok. Ez patt helyzet.

Ági40 írta: Most, jelenleg semmi esélyt nem látok arra, hogy valaha jobb lesz. elegem van az egészből, a pszichológusokból a terápiából. Úgyis mindig egyedül maradsz a problémáddal, és lehetetlenségeket várnak el tőled. Fogadjam el, hogy szar gyerekkorom volt, hogy soha nem kaptam egy ölelést, egy puszit, egy jó szót. Akitől meg igen az jól kihasználta a helyzet, amitől alig tudok szabadulni. Bár sose jutott volna az eszembe. A mostani párom szeret meg tényleg rendes, de nem egy ölelős puszilós ő sem. most akkor mit fogadja el, hogy így kell leélnem az életemet, örök hiányérzettel? A volt pszichológusom mellett éreztem ugyan ezt a melegséget, de ő meg simán kidobott az életéből. Lehet soha többet nem látom, és soha többet nem beszélünk. Ezt alig lehet kibírni és elviselni. Hát ezt fogadjam el, vagy nézzem más szemszögből. Mégis hogyan? Hát nem megy, bárhogy is erőlködöm, sehogyan sem sikerül. Utálom már ezt az egészet, semminek semmi értelme. Nem akarok a hülyeségem miatt kilépni a kapcsolatomból, tehetetlen vagyok. Ez patt helyzet.

Ági, amit érzel, az teljesen normális. Én pl. kb. hasonló lelkiállapotban vagyok jelenleg, mint te, le is írtam a másik topikban, csak én úgy fogalmaztam, hogy mizantrópnak érzem magam. És azt éreztem, ez normális-e. De valószínűleg normális. Olyan ez, mint a hullámvasút, megy, egyszer fent, egyszer lent, de talán az évek múlásával, ha jó szakemberhez kerülsz, akkor ezek a lefelé tartó részek egyre ritkábbak, és egyre kevésbé meredekek, egyre kevésbé visznek lejjebb, azaz egyre ritkábban és egyre kevesebb intenzitással érzed így magad. És egyre gyorsabban tudsz felállni a padlóról. Mert szerintem van élet az élet után...

Ági40 írta: Most, jelenleg semmi esélyt nem látok arra, hogy valaha jobb lesz. elegem van az egészből, a pszichológusokból a terápiából. Úgyis mindig egyedül maradsz a problémáddal, és lehetetlenségeket várnak el tőled. Fogadjam el, hogy szar gyerekkorom volt, hogy soha nem kaptam egy ölelést, egy puszit, egy jó szót. Akitől meg igen az jól kihasználta a helyzet, amitől alig tudok szabadulni. Bár sose jutott volna az eszembe. A mostani párom szeret meg tényleg rendes, de nem egy ölelős puszilós ő sem. most akkor mit fogadja el, hogy így kell leélnem az életemet, örök hiányérzettel? A volt pszichológusom mellett éreztem ugyan ezt a melegséget, de ő meg simán kidobott az életéből. Lehet soha többet nem látom, és soha többet nem beszélünk. Ezt alig lehet kibírni és elviselni. Hát ezt fogadjam el, vagy nézzem más szemszögből. Mégis hogyan? Hát nem megy, bárhogy is erőlködöm, sehogyan sem sikerül. Utálom már ezt az egészet, semminek semmi értelme. Nem akarok a hülyeségem miatt kilépni a kapcsolatomból, tehetetlen vagyok. Ez patt helyzet.

Igen, Ági, fogadd el. Ez az első lépés. Szar gyerekkorod volt, és nincs az a terápia, ami ezen változtatni tud: nem tudsz visszamenni a gyerekkorodba. És az, hogy ezt így leírtad, nem is hinnéd, mekkora lépés!
A düh, ami benned van, az máshonnan jön. Valami ellenállás - valószínűleg a közelgő terápiádnak szól. Vagy a terapeutának, mert itt hagyott. Majd szépen elmész, és megpróbálod ezt elmondani neki. Hogy milyen dühös vagy rá, meg az előzőre is, és hogy miért. Ebből szépen kihámozzátok, amit lehet, és megint lépsz egy nagyot előre. A "semminek semmi értelme" természetesen az előrehaladásnak szól, a gonosz erők próbálnának visszatartani. De szerencsére már nem lehet.

Kedves Ági. Nagyon sajnálom, hogy ilyen rossz tapasztalatod volt.
Az első terápiás kapcsolatom nekem is csúnyán végződött, bár nekem akkor még gyerekpszichiáterem volt, és gőzöm sem volt, mire való egy terápia. Nagyon szerettem, és haragudtam rá, amiért szembesített engem mindazzal, ami velem történt gyerekkoromban. Úgy éreztem, mintha támadná a szüleimet, és fájt. Akkoriban bennem is ellenállás volt, undokoskodtam vele, mert bántott, hogy így beszél az én szeretett szüleimről. Egyszer beszélt is velük, és utána anyukám mesélte el, hogy apukámat megríkatta a megbeszélésen. Legközelebb leüvöltöttem a fejét, hogy mit képzel magáról, és hogy fogalma sincsen, milyen gyerekkora volt apukámnak, nem viselkedhet így. De megértettem, hogy akármilyen szörnyű dolgokat kellett egy embernek átélnie, attól az még nem mentség, hogy valaki ugyanezeket elkövesse. Akkor nem értettem ezt meg, most már értem. Szüleimre nem haragszom, nem megy, túl nagy bennem az empátia, és túl sokat tudok a gyerekkorukról. A különbség, hogy ők nem tudták feldolgozni, ők is elkövetők lettek.
Az első terapeutám kötődött hozzám, megszeretett, és ezt ki is mutatta. Simogatott, ölelgetett, meg akarta tanítani, hogy ezek az emberi gesztusok örömet szereznek, és nem kell félni tőlük. Eleinte idegenkedtem, eltoltam magamtól, aztán jólesett. Nagyon sokszor voltam rá mérges, hogy miért csinálja ezt velem. Nem éreztem helyesnek, mert mindig rá gondoltam, pótolta azt, amire nekem lett volna sok éven át szükségem. Aztán nagyon csúnyán cserben hagyott. Megígérte, hogy végigkísér a terápián, én egy évet vártam rá, és mikor hazajött, közölte, hogy költözik. Nagyon fájt, nagyon haragudtam rá, visszaélt a bizalmammal, pedig előtte senkinek nem nyíltam meg ennyire.
Viszont később rájöttem, hogy gyerek voltam még, ő a feltétel nélküli elfogadást akarta biztosítani, de olyan élethelyzetbe került, amire nem számított. Nem az ő hibája volt. Hálás vagyok neki, és ezt ő is tudja. Bízni kell a szakemberekben, olyan rossz úgysem történhet, hisz ismeretlenek, nem tudnak visszaélni a múltammal. Ne add fel, addig keresd a megfelelő embert, amíg csak tudod. Megéri.

Kedves Mara!
Olvasva a soraidat, kicsit tovább bosszantottak a szavaid. Fogadjam el, meg nincs az a terápia ami ezt megváltoztatná.... stb. Egyáltalán nem tetszett amiket írtál. De aztán végig olvasta még párszor, és látom már benne az igazságot. A múlton nem tudok változtatni ez tény. Erre néha így néha meg úgy reagálok én is.
Már nagyon várom, hogy végre haza jöjjön a pszichológusom.

Ági40 írta: Kedves Mara!
Olvasva a soraidat, kicsit tovább bosszantottak a szavaid. Fogadjam el, meg nincs az a terápia ami ezt megváltoztatná.... stb. Egyáltalán nem tetszett amiket írtál. De aztán végig olvasta még párszor, és látom már benne az igazságot. A múlton nem tudok változtatni ez tény. Erre néha így néha meg úgy reagálok én is.
Már nagyon várom, hogy végre haza jöjjön a pszichológusom.

Ági, jó úton vagy. Az sem baj egyáltalán, hogy bosszantottak a szavaim, bár szerintem te is tudod, hogy igazából nem az bosszantott, hanem a szavak igaza. Hogy ezzel szembe kell nézni.
Mindjárt itt a pszichológusod, remélem, mindent el tudsz majd mondani neki, a dühtől a szomorúságon át mindent, amin átmentél az elmúlt időszakban. Mikor hívhatod?

Ő fog hívni november elején, ha jól emlékszem. Nem mondott konkrét időpontot. De bízom benne, és gondolom rögtön jelez ha már újra dolgozik. Ha nem így lesz akkor annyi ennek is. Készítek jegyzeteket, hogy mindenről be tudjak számolni. Most, hogy ezekről írok, kicsit megkönnyebbültem, hogy már hamarosan eljön ez az idő. Már alig várom. Köszi, hogy addig is itt vagytok nekem. Kedvelem ezt az oldalt
Amúgy kicsit az is bosszant, hogy azt mondta, hogy írhatok a fb oldalára. Meg is tettem, nem is vittem túlzásba, és el sem olvasta. Persze megértem, Indiából én is szarnék mindenre. Bocs a fogalmazásért. De akkor minek mondta. Magamra is dühös vagyok, minek írtam neki. Na mindegy, ezt is felírom a listára.

Mennyit kell még rá várnod, Ági? Én anno 10 hónapot vártam a gyerekterapeutámra, tiszta kín szenvedés volt. Nekem az akkor egy örökkévalóságnak tűnt, egy év felért egy élettel. De leveleztünk, és ez enyhített. Az utolsó hetek voltak a legrosszabbak... Átalakult a kapcsolatunk, nem olyan volt, mint régen. Lehet, én is változtam, meg ő is, de más volt. Mennyi időt volt távol? Izgulsz?

Én várakozás közben azt szoktam érezni, hogy ez ilyen életbe ntartó dolog. Főleg, amikor nincs változás, vagy amikor visszatérnek a félelmeim, a pánikok, akkor mégha sokat is kell várni, tudom, hogy ha addig kibírom, akkor majd jobb lesz, mert ettől remélem azt, amiről sokszor úgy gondolom, hogy feladom. És amikor meg kimondom ezt a szót, akkor elönt a félelem, kiborulok, hogy akkor hogyan tovább. Hát amikor meg arra gondolok, hogy végeznék magammal, attól is kikészülök, olyan gondolataim vannak időnként, hogy hogy tenném meg, hogy ne hibázzam el. Pl.: az ablakon nem ugranék ki, mert azzal nem mennék tutira. De most, hogy ezt írom, most is megijedek magamtól. És ilyenkor várom az időpontot, hogy akkor majd utána nem gondolok ilyesmire. De annyira nehéz tud ez lenni. Nekem ez ilyen távolról érkező infúzió.

Sajnos semmi konkrétumban nem egyeztünk meg. Több mint egy hónapos volt a szünet. De ha jól gondolom november első hetében fogok tudni menni hozzá. Hacsak nem világosodik meg Indiában annyira, hogy ő is befejezi a magán rendelését. Mert akkor világgá megyek az biztos.
Szóval elvileg csak másfél hét van hátra. Gondoltam elolvasom a könyvet amit ajánlott, de nem érkezett még meg (interneten rendeltem meg) Így mást olvasok, meg rakott fel képeket Indiáról, azokat nézegetem.
De a sajnos eléggé szégyellem ugyan, de ezen az oldalon talán lehetek őszinte ahogy te is az voltál Karácsony. Sokat gondolok az öngyilkosságra én is. Csak ezt is túlaggódom. De végig szoktam zongorázni, hogy ha kiugranék az ablakon, és nem halnék meg , csak a gerincem sérülne, és mozgásképtelelen lennék, az még rosszabb lenne. Vagy ha gyógyszert vennék be, félnék, hogy itt sem sikerülne, és maradandó károsodást szenvednék, vagy nem halnék meg de a rossz gyomrom miatt hánynék és nagyon rosszul lennék, aztán meg magyarázkodhatnék, hogy mi van velem. Vagy ha felvágnám az ereimet, és lassan elvéreznék. Az meg nagyon fájna és nem tudnám megtenni. Aztán meg arra gondolok, hogy a gyerekeimmel , hogy tehetek ilyet, ettől meg szörnyű lelkiismeret furdalásom lesz és elbőgőm magam.
Elnézés, hosszúra sikerült, de legalább kijött.

Hát egy hónap az semmi. Legalábbis az egy évhez képest... Teljesen más az időérzekem, mint 17-18 évesen volt. Sokkal jobban előrelátok, és egy hónap se tűnik olyan hosszúnak, mint régen.
Én is legközelebb csak november második felében találkozom a pszichológussal.
Tudjátok, nekem az fáj a legjobban, hogy én is segítő voltam. Másokon segítettem, magamon nem tudtam.. Milyen bosszantó! Én is azt hittem, nincs szükségm segítségre, no meg senkire. Megoldom magam, megkínlódom a harcomat, elfelejtem... de nem lehet, ezt fel kell dolgozni. Különben felemészt.

Sok ez a bő hónap. Már épp elhittem, hogy ezt akarom, erre elhúz. Á szar az egész. Beteg is vagyok, most minden bajom van már.
Tudom sokaknak rosszabb sors jutott, és nagyon nehéz volt nekik ilyen borzalmakon átmenni. Én meg itt hisztizek egy kis szünet miatt.
:vihar:

Szívesen beszélnék veled privátban! Kár, hogy ez itt nem lehetséges.
Ki fogsz tartani, ne aggódj. Pihenjél, kúráld magad, szedjél sok c vitamint. Engem ma a háziorvos beutalt gyomortüktrözésre, teljesen feleslegesnek tartom, tudom, hogy pszichés... Azóta kezdődött el fájni a gyomrom, mióta járok a tanácsadásra a szexuális abúzus miatt. Teljesen hazavág, még szerencse hogy csak két-három hetente járok, és nem tud egész hétre leszívni. Néha rámjön a sírhatnék, hát kisírom magam. Fogd fel másképp ezt a hónapot. Gondolj arra, van időd rendezni a gondolataidat, elképzelheted, miről beszélgessetek a következő ülésen... Eleinte azt hittem, jó az, ha minél gyakrabban találkozom a terappal, de észrevettem, hogy lefáradtam, és egész héten azt a napot vártam. Mindenről elvette a figyelmem. mert csak e körül forogtam a gondolataim. Nem jó, ezért nem is akarnék újra hetenként járni terápiára, nekem az túl intenzív.
Én most sokat rajzolok, meg loomband-ot csinálok, ez most nagy divat. Apró gumikból karkötőt készíteni. Keress valami elfoglaltságot, míg visszajön a pszichológus. Írd meg, hogy megy! Puszi!