Mégis kell valaki!

Ági40 írta: Valahogy kicsit nekem is csalódás volt, mikor elmondtam a páromnak, csak a lényeget, semmi részletet. Bár mondtam, hogy nem várom, hogy bármit is mondjon, csak szerettem volna ha nagyjából megérti miért járok pszichológushoz. Ne kelljen mindig kicsit füllenteni, hogy hol vagyok. Egy ölelés azért jól esett volna, és nem lett volna baj, ha legközelebb nem azt kérdezi, hogy meddig jársz még a nőhöz, hanem, hogy hogy ment? Vagy valami ilyesmit.

Kedves Ági!
Nem jártam soha pszichológushoz, így ehhez a észhez inkább nem szólok hozzá.
De ami a férjedet illeti: szerintem az, hogy nem reagált semmit, még a jobbik reakció.
A párom első nekifutásra olyanokat vágott a fejemhez, hogy levegőt venni is elfelejtettem hirtelen. Még csak meg sem tudtam cáfolni a marhaságait, teljesen lefagytam. Aztán pár nap csend után előállt egy saját maga által gyártott verzióval. Hogy az úgy nem is lehetséges, ahogy elmondtam, és biztosan úgy volt hogy… Szörnyű volt.
Ment az egész a szőnyeg alá, és vagy egy év múlva került elő újra. (Akkor is én hoztam fel, még véletlenül sem ő. Ő simán hagyta volna a szőnyeg alatt a következő ezer évre.) Nagyon lassan, csak a sokadik, mindkettőnk számára kínkeserves beszélgetés után kezdtek végre helyükre kerülni a dolgok. De még így is, még most is, nehéz téma ez, és biztos vagyok benne, hogy nagy részét sohasem fogja megérteni. Meg aztán neki sem könnyű, nem épp olyan családban nőtt fel, ahol szokás volt érzelmekről és hasonlókról beszélni….
Hagyj időt a férjednek ahhoz, hogy megrágja magában a dolgokat. Elég nagy sokk lehet, ha egy szerettünkről derül ki ilyesmi. Ha szeretnél beszélni vele a történtekről, próbáld meg inkább te újra felhozni a témát, mert könnyen előfordulhat, hogy ő soha nem fogja.

Kedves Eperke!
Sajnálattal olvastam, hogy nálad, hogyan történt ez a dolog. Ez nagyon nehéz lehetett így. Annyira én nem akarok erről beszélni, csak azért mondtam el a lényeget, hogy ne kellejen magyarázkodnom, hogy hová megyek. Ha kérdezne talán válaszolnék, de én nem fogok ez ügyben kezdeményezni beszélgetést. De ha nem kérdez az sem gond.

Ági, szerintem nem jó hozzáállás ez. Az emberek gyávák, és az ingoványos területeket el akarják kerülni. Sosem fog magától visszatérni a témához. Csakis rajtad múlik, hogy előjön-e még valaha. Neked kell felhoznod, és neked kell okosabbnak lenned. Olvastad a könyvem, tehát tudod, a férjem milyen fantasztikusan viselkedett, hogy kiállt mellettem, mennyire meg tudtam vele mindent beszélni. De nem az elején! Hallani sem akart róla, egyre csak azt ismételgette, hogy anyám miatt járok terápiába. Hiába mondtam neki, hogy van itt még más is, nem akarta meghallani. Aztán mikor kész voltam egy hosszabb beszélgetésre, egyfolytában kiszaladgált, pisilnie kellett, szomjas volt, stb. Borzalom, amit átéltünk, de nekik is nehéz meghallgatni, nehéz az is, hogy fogalmuk sincs, hogyan reagáljanak. Próbálkozz még!

Annyira fura, mert most, hogy egy darabig nem fogok tudni beszélni a pszichológussal, megint szinte beszédkényszer van rajtam. Mondom is magamnak, hogy talán itt az alkalom, hogy a párommal megosszam néhány érzést vele kapcsolatban. De aztán a végén minden mást csinálok csak ne kelljen beszélni, és nem , nem és nem. Képtelen vagyok vele az érzéseimről társalogni. Pedig néha annyira vágyom rá. Aztán meg félek, hogy rossz kezekbe kerül rólam az infó.
A minap véradáson voltunk. Ott álltunk pár ismerőssel, és ezt mondtam," milyen fura, hogy nullás a vércsoportom, és így bárkinek adhatok vért, én viszont csak a nullástól kaphatok. De ilyen az egész életem, mindenkinek adok mindent, de én senkitől nem kapok semmit". Ők meg csak néztek rám, hogy mi bajom van? Aztán a végén kiderült, hogy nem is adhatok vért, ezen meg elsírtam magam. Akik körülöttem voltak, teljesen nem értették a helyzet.

Erről a vércsoportos példáról, ami nagyon tetszik az jutott eszembe, hogy mennyire gazdag vagy, annak ellenére, hogy tudod, hogy nem fogsz kapni bárkitől, de te mégis mindenkinek tudsz adni.

A "beszédkényszerhez" és a gazdagsághoz.......
Én arra vágyom "kényszeresen", hogy egy olyan választ kapjak, amiket mondjuk lakásfelújításról, vagy hivatali ügyintézés megpróbáltatásairól szóló beszámolóknál könnyen adnak -Te jó ééég, hogy élted túl?-
Aztán addig mondom, amíg ki nem jön a főnyeremény......
Most én mondom: Te jó ég, hogy éltük túl? Hogy lehetünk ennyire gazdagok! (mármint lelkiekben persze).

Sziasztok!

Mióta írtam nem foglalkoztam a dologgal, azon kívül, hogy megmutattam egy hozzám igazán közel álló személynek. Rosszul éreztem magam.Rosszul éreztem magam, mert egy olyan terhet akasztottam ezzel a nyakába, amitől nem szeretném, hogy szenvedjen, ha meglát, vagy azt gondolja szenvedek. Néha eszembe jut, néha pityergek, de élem az életem teljesen normálisan, mint mások. Pszichológusnál se voltam sha, úgy érzem megbénulnék előtte, de azért furdal a kíváncsiság segítene-e, kiegyensúlyozottabb lennék.

Furcs az egész, elsőre megkönnyebbültem, hogy végre kiírtam magamból és majd idóvel megmutatom azoknak akik közel állnak hozzám, hogy igen ez történt, ez az az igazság, ez is én vagyok. De amikor elolvasom, annyira brutálisnak találom és olyan szégyenérzet tőr rám, hogy ezt senki kezébe nem tudnám adni, nem hogy pl.: a páromnak, hogy nézd ezt tudnod kell rólam. Úgy érzem akkor és ott véget érne a kapcsolatunk. Nem tudom, hogy nektek van-e ilyesféle érzésetek, vagy tudtok-e az igazán hozzátok közel alloknak erről beszélni. Én azt gondolom szerintem ez a "gyógyulásom" záloga hogy el tudjam mondani a családomnak, de nem megy.

Hogy fogalmazzam "örülök", hogy vagytok, persze átvitt értelemben, mert borzasztó dolgok ezek, amik eléggé kihatnak/kihathatnak életünk részleteire, de az érzés, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával...erőt ad!

"köszönöm", hogy vagytok:szív:

Kedves Bella, azért érzed szerintem mindezt, mert elindultál egy úton. Egy rögös, hosszú, de jó úton. Kihúztad a dugót a palackból, és most már ki akar jönni a szellem. Úgy érzem, épp abban a stádiumban vagy, hogy eltöprengesz azon, menjél-e pszichológushoz - még ha nem is vallod ezt be magadnak.
Persze, hogy jobb lenne, kell a segítség! Ez az oldal segít megtenni az első lépést, de önmagában nem terápia.

Kedves Bella, nem jó roskadozni a teher alatt, és azzal, hogy megírtad a történeted, ahogy Mara is mondta, megtetted az első lépést. Én mikor pszichológushoz mentem, előtte senkivel sem tudtam beszélni erről, és csak úgy kirobbant az egész belőlem, így visszaemlékezve nagyon nehéz volt, és úgy érzem, az utolsó pillanatban mentem el, a téboly határán álltam. A megbénuláson egy szakember nem fog csodálkozni, képes lesz arra, hogy átlendítsen ezen. Az is lehet, hogy pont az ellenkezője történne, végre lesz valaki, akivel átbeszélheted.
Én egy barátnőmnek mutattam meg a konkrétan leírt történetemet. Tudta, hogy volt problémám az apámmal, de a pontos okokat soha nem bírtam elmondani. Nagyon megkönnyítette a dolgom, hogy csak annyit mondtam neki, hogy van ez az oldal, és ott megtalál engem is. Én is aggódtam miatta, hogy esetleg leterhelem. Utána írt egy levelet, amiben megköszönte az összes mosolyt, amit valaha kapott tőlem. Majd felhívott egy jogászt, hogy megkérdezze, hogy elévültnek számít-e az ügyem. Aztán azóta akárhányszor beszélünk, mindig elmondja, hogy szeret . Szóval biztos, hogy lesokkoltam, de sokkal könnyebb így, mert tudja, hogy mitől vannak gondjaim. Nem mellesleg ő állt mellettem, amikor öngyilkossági gondolataim is támadtak már. Szóval a saját esetemben, nekem jobb, hogy a hozzám közelállók tisztában vannak azzal, hogy miért vannak nehézségeim, és időnként miért olyan szomorú a hangom. Szerintem emiatt, hogy elmondtad, ne érezd magad rosszul, elég teher az, ami történt veled. Fontos a megértő környezet.

Nekem elég fura olvasni ,hogy úgy kezditek a kapcsolatot, hogy elmondtok mindent. Eleve, nekem csak a 15 év házasság után jött elő az emlék, amire már egyáltalán nem emlékeztem. Így elég nehéz ezt megosztanom a párommal. Főleg, hogy mindig erős ember voltam, de azóta mintha elszakadt volna bennem valami.
De csatlakozom ahhoz a véleményhez, hogy nem szabad sokáig cipelni a terheket, mert azok negatívan befolyásolják az életünket. Talán az, hogy elszakadt valami, mégis azt jeleni, hogy most kezdem az igazi énemet megismerni, megrázó és gyötrelmes néha, de egyben felszabadító is.
A terápiás kapcsolat egy csodálatos, különleges viszony, amit csak javasolni tudok neked kedves Bella. Egy légkör, amiben elfogadnak, meghallgatnak, terelgetnek, és veled vannak az úton, Ezt neked is meg kell tenned magadért!

Alaine írta: A "beszédkényszerhez" és a gazdagsághoz.......
Én arra vágyom "kényszeresen", hogy egy olyan választ kapjak, amiket mondjuk lakásfelújításról, vagy hivatali ügyintézés megpróbáltatásairól szóló beszámolóknál könnyen adnak -Te jó ééég, hogy élted túl?-
Aztán addig mondom, amíg ki nem jön a főnyeremény......
.

Alaine, nagyon a szívemből szóltál. Én is mindig ezt a mondatot várom... mert ez a kérdő mondat az, ami kihozna bennünket a szégyenből és magányból az együttérzésbe és az elismerésbe, ami mindannyiunknak kijár, hogy igyekeztünk élhető életet keríteni magunknak. Még eddig - rajtatok kívül - senki sem kérdezte meg, általában zavartan hallgatnak, és lefelé néznek az emberek , mintha csúnya szavakat mondanék egymás után, bár ahhoz talán a tévéből már jobban hozzászoktak

Bella, ha elindulsz ezen az úton, sok nehézség vár rád, de vannak olyan pontok, ahol tudni fogod, hogy itt az ideje megtenni valamit, pl. elmondani a szeretteidnek, mi történt veled. És akkor majd el tudod mondani. Ne siettesd. Erre is vonatkozik a mondás: a hídon akkor kell átmenni, amikor odaértél.

Igen, Bella, én is akkor mondtam el, amikor jött a kényszerítő érzés, 40 év után törtek fel az emlékeim. Akkor már tudtam, hogy ez egyben egy szűrőrendszer is nekem, és inkább legyen kevesebb ember körülöttem, mint álszent emberek. Én sokkal-sokkal jobban érzem magam azóta, annak ellenére, hogy folyamatosan velem van a téma-hiszen már nem teher nekem folyamatosan, csak időnként...

Valóban nem könnyű az út, de a végeredmény szempontjából mindenképpen megéri. Csak bátran Bella, mi veled vagyunk, és tudjuk min mész keresztül.

Fura, hogy néha beszédkényszerem van, máskor meg nincs erőm hozzászólni dolgokhoz. Pedig minden nap olvasgatom a fórum témáit. Sokan vagyunk itt, néha követni is alig tudom, és félve nézem meg, hogy van- e új történet.