Mégis kell valaki!

Végső ötletként nyitom ezt a topikot. Teljesen ki vagyok!!! Megint fáj a fejem reggelenként, meg hányingerem van, és csak sírnék állandóan. Alig tudom rávenni magamat, hogy elkezdjem a napot.
Az történt, hogy már azt korábban írtam, volt egy kényszer lezárásom az előző pszichológussal. Nagy nehezen és hosszú idő után újra kezdtem a terápiát egy másik szakemberrel. Jól is mentek a dolgok, de a legutóbbi alkalom végén bejelentette, hogy Indiába utazik. Igaz, azt is mondta, hogy novemberben visszajön és felhív az új időpont miatt. Ennek ellenére, hiába mondogatom magamnak, hogy nem hagy itt magamra csak úgy, és vissza jön, nem nagyon sikerül meggyőznöm magamat. Nem tudom mi lesz velem addig, jelenleg semmi nem érdekel, az sem ha meghalok, legalább nem kell folyton szenvednem valami miatt. Ez a sok új történet is teljesen kiborított.
Megértem ha ez nem érdekel bennetek, de jelenleg szörnyen egyedül érzem magam.

Ági, ez nagyon nehéz lehet... Emlékszem, mikor egy- egy órát lemondott a pszichológusom, mennyire nehéz volt. Úgyhogy teljesen megértelek. Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy mindig túléltem az elmaradt órákat, sőt, a nyári szünetet is kibírtam. Mindjárt október van, november már nincs olyan messze.
Nemrég bizonytalankodtál, akarod-e folytatni a terápiát, van-e rá szükséged, most legalább bizonyosságot szereztél: kell neked ez a terápia.
Esetleg megkérdezhetnéd a pszichológust, hogy ha nagy baj van (nem lesz), kihez forduljál.

Kitartás Ági,hamar eltelik, nekünk írhatsz bármikor,itt meghallgatunk.Nekem is sokat jelent hogy Ti vagytok.

Köszi a válaszokat. Túléltem a mai napot. Igaz, hogy egész nap ágyban voltam. Annyira fura, hogy most sok dolog eszembe jutott, amit el fogok majd mondani legközelebb, csak jelenleg nem tudok mit kezdeni velük.
Jobban örültem volna ha az ülés elején jelenti be a dolgot, és felkészít a túlélésre, mint így a végén löki oda a dolgot. Majdnem el is felejtette. Azt gondoltam, fontos az ügyem, és érdekli mi van velem. Tudom én, hogy ez nem a világ vége, csak valahogy nem ezt érzem.

Sőt, lehet szemétség tőlem ilyet gondolni róla, de már az is eszembe jutott, hogy csak rutinból szövegelt, hogy fontos vagyok, amúgy meg annyi gondja van, hogy tulajdonképpen nem is érdekli ez az egész, és csak teher vagyok neki.

Ági, teljesen normálisak a reakcióid, a düh, a kétkedés, ebből is látszik, hogy jól működik a terápiád. Sokkal jobb, hogy így éled meg - még akkor is, ha pillanatnyilag nehezebb - mintha azt mondanád: de jó, most egy csomó ideig nem kell mennem.
Biztos vagyok benne, hogy neki is nehéz volt ezt bejelenteni, egy valamirevaló pszichológus tisztában van van azzal, hogy mekkora fájdalom ez a páciensnek. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy ilyen lehetőséget az ember nem hagyhat ki... Azt mondta, miért utazik el?

Az is jó, hogy most egy csomó minden eszedbe jut, hogy mit kéne elmondani. Ez is egy pozitív hozadéka ennek a kényszerszünetnek. Biztos fogsz egy csomó hasznosat álmodni is. Mindent írjál fel!

Nem mondta, mert csak az utcán szól mikor már elköszöntünk egymástól. Majdnem el is felejtette.
Szóval azt mondod ezek természetes érzések? Az is, hogy most (dacból talán) arra gondoltam nem is érdekel ez az egész, többet nem megyek?

Ági40 írta: Nem mondta, mert csak az utcán szól mikor már elköszöntünk egymástól. Majdnem el is felejtette.
Szóval azt mondod ezek természetes érzések? Az is, hogy most (dacból talán) arra gondoltam nem is érdekel ez az egész, többet nem megyek?

Én teljesen értem, miért gondolod ezt. De szerintem írd fel ezt is, és ha lesz még jelentősége, amikor visszajön, beszéld meg vele. Mert valójában ez az érzés, hogy nem is vagy neki fontos, sőt, hogy teher vagy neki, szintén az abúzus miatt van.

Amikor először mentem terápiára, egy fiatal nőhöz jártam, nagyon aranyos és szimpatikus volt. De a negyedik alkalom után ő elköltözött 200km-re. Nem akartam máshoz menni. Úgy két év múlva a segítségemet kérte egy szakdolgozatához és leutazott hozzám. Akkor azt mondta, h nagyon szívesen ajánl valakit, de az férfi. Hallani sem akartam róla. Pont egy férfi??? Nincs bajom alapjáraton a férfiakkal, de pont egy férfinak tárjam fel??? De a beszélgetés után olyan remegés jött rám, hogy végül két hét múlva mentem is a férfihoz. Úgy egy bő évig vagy talán tovább is jártam hozzá, nem emlékszem pontosan. Szomorú voltam, amikor abbahagytuk, de éreztem, hogy nem haladtunk már tovább, úgymond "nem volt értelme", mert eljutottam vele egy max szintig és nem volt feljebb.
De ha előbb hagyjuk abba, vagy egy nagyobb szünet... én is "árulásnak" éreztem volna, de tudtam volna, h mások cserbenhagyását vetítettem volna rá. Néha nehéz higgadtnak maradni. Megértem az érzéseidet, de nem ő a "rossz". Muszáj ezt tudatosítani magadban/magunkban.

Én férfival kezdem, csak akkor még nem jött elő az emlékem. Csak később, de szerencsére akkor már ezen túl voltam, hogy miként fogok erről vele beszélni. Akkor ez csak úgy kifakadt belőlem, nem is jutott eszembe, hogy talán nem egy férfival kéne ezt megbeszélnem.
Ez az új nő is rendes, érzem. De még ott tartok, hogy attól is kiborulok, hogy az időpont egyeztetés után azt mondja vár engem, meg, hogy kíváncsi rám. Nem értem, hogy lehet, hogy egy viszonylag idegen ember kíváncsi rám, és vár engem. Ehhez nem vagyok hozzá szokva. Meg mikor mondja, hogy értékes vagyok én is. Hát mindig összeszorul a torkom. Talán nem 40 éves fejjel kéne ilyeneket hallanom először, és akkor könnyebben tudnék mit kezdeni a dicsérettel.

Kedves Ági
itt nagyon sokan vagyunk, akik pontosan tudjuk, milyen a helyzeted, és támogatjuk egymást a hullámhegyeken-hullámvölgyeken. Én legalábbis így érzem, és köszönöm nektek!
A terápiával kapcsolatban nekem mindig nagyon vegyes érzéseim vannak. Kevésnek tűnik az idő, amikor ott vagyok, alig várom a következő ülést, aztán, amikor indulnom kell, inkább nem is mennék.... nincs kedvem hozzá, húzom az időt, volt, hogy el is késtem, és így még kevesebb volt az idő... Nem tudom, miért van ez.
Sokszor még a szakemberekkel kapcsolatban is úgy érzem, hogy "á, úgy se érti, úgy se tud segíteni", miközben azért érzem, hogy történnek változások.
Most nekem is van egy csalódásom: beszélgettem a bátyámmal, először csak nagy vonalakban, a gyerekkorunkról.... és nagyon támogatónak mutatkozott, azóta gyakrabban hív. Erre felbátorodtam és megosztottam vele a történetemet, illetve elolvasta itt az oldalon. Félve vártam, hogy mit reagál, napokig semmit, vissza se írt, hogy elolvasta... Aztán találkoztunk, de egy szót se szólt magához a történtekhez, és a terápiában is ugyanez az érzésem... nem mintha azt várnám, hogy sajnáljanak (bár picit lehet, hogy igen), de valami reakció, hogy "tényleg, én is emlékszem ilyesmire" vagy, hogy "mégis, mesélj még, hogyan bírtad ki" stb... semmi kérdés, mintha inkább várta volna, hogy már ne erről beszéljünk, és hozzáfűzte, hogy "azért jó lenne, ha nem ragadnál ebbe bele, és nem vinne ez le a gödörbe végleg", - mintha ez csak az én "józan" döntésemen múlna, valami ilyesmit mondott, nem is emlékszem pontosan a szavakra, de ez volt a lényeg. Csak ültek ott a feleségével, akivel rögtön megosztotta az írást (igaz, nem mondtam, hogy nem mondhatja el senkinek, és alapvetően nem bánom, de így ők ketten voltak, én meg egyedül), és szomorúan-komolyan néztek rám, és nem volt semmi más... megint visszamentem gyerekbe, zavartan beszéltem sokat és értelmetlenül. Persze nem tudom, mit vártam. Az egész csalódás volt, mégis. Lehet, hogy még emésztenie kell az egészet, de mégis, csalódtam, kicsit bánom, hogy megosztottam vele, miközben a múlt héten még olyan büszke voltam erre .
Szóval nekem is nagy szükségem van rátok, egyedül itt érzem, hogy tudják, miről beszélek, még a terápiában se... .
Ági, vagyunk egymásnak! A gondolatok-emlékek-érzések felmerülését a fórum is tudja kísérni, segíteni.

Valahogy kicsit nekem is csalódás volt, mikor elmondtam a páromnak, csak a lényeget, semmi részletet. Bár mondtam, hogy nem várom, hogy bármit is mondjon, csak szerettem volna ha nagyjából megérti miért járok pszichológushoz. Ne kelljen mindig kicsit füllenteni, hogy hol vagyok. Egy ölelés azért jól esett volna, és nem lett volna baj, ha legközelebb nem azt kérdezi, hogy meddig jársz még a nőhöz, hanem, hogy hogy ment? Vagy valami ilyesmit.
Azt, meg, hogy így érzel a két terápia között, szerintem mindannyian megértjük. Mikor hazajövök, rögtön jön, hogy még ezt vagy azt nem mondtam el. Pár napig kínlódok, aztán vissza állok, és elbizonytalanodom, hogy talán még sem kéne mennem.
A múltkor nem volt időpontom, nagyon feszült voltam, hogy talán nem is kéne járnom, ettől viszont sírhatnékom támadt. Végül pár nap halogatás után kértem időpontot és ettől teljesen megnyugodtam, még jó kedvem is lett.
Az előző terápiámról még naplót is vezettem. Ott slusszpoénként az is bejött, hogy teljesen beleszerettem a férfi terapeutába, és elég sokszor elragadtattam magamat, ha róla volt szó. Bocs kicsit hosszú lett.

Nyugodt, szerintem a bátyád reakciója normális. Nem mondom, hogy jó, de kb. így reagálnak az emberek. És sajnos később se nagyon várható tőlük több, mert nem nagyon akarnak szembenézni az ilyen problémákkal. Ahogy Mara írta (ő írta? Jól emlékszem?): a szex és a gyerek szó egy mondatban túlságosan is morbid. Na jó, talán nem pont ezekkel a szavakkal, de kb. ez volt a lényege. Nehéz ezzel szembenézni. Főleg ha ő is ott volt, mert talán a lelkiismerete nem hagyja békén, és azt jobb nem bolygatni. Mármint így gondolják sokszor.
Szóval nehéz.
Nekem a férjem se tud ezzel mit kezdeni, pedig neki már nagyon régen elmeséltem. Képtelen felfogni, hogy emiatt esetleg nekem más rugóra jár az agyam és a lelkem. Talán én se választottam igazán jó partnert ebből a szempontból. Valahol az tetszett benne, hogy olyan csöndes, szelíd, nyugodt ember, akiből, ha hozzábújtam, csak úgy áradt a nyugalom. És ez akkor jó volt. Azt hittem, ez elég. Csakhogy azt nem vettem észre, hogy ezzel a természettel párosul egy nagy adag önbizalomhiány, iszonyú gátlások, és még ki tudja , micsoda elfojtások. Komolyan, mintha őt még jobban abuzálták volna, mint engem. (Különben lehet is, csak olyan mélyen elfojtotta, hogy tán soha nem jön elő.) Nem tudom, pedig már 27 éve ismerem, de még mindig rejtély előttem. Talán nem is szexuálisan abuzálták, ha mégis történt ilyesmi, ki tudja. Hát ez van. Én még mindig tanulok ezzel együtt élni. Elég gyakran sikerül. Most éppen nem, de majd túl leszek ezen is. (Kb. havonta, kéthavonta kitör belőlem, aztán megnyugszom valahogy.)

Igen, sajnos nem tudnak az emberek hogyan reagálni. De gondoljunk bele, mi tudtunk? Az életünk ment rá... A nővérem a mai napig nem tudja, hogyan kezelje a dolgot. Érzem, hogy szeretné, majd' belehalt, mikor elolvasta a könyvem. De nem tudja megtalálni a jó hangot.
Rajtunk is múlik. Türelmesnek kell lennünk, és nem szabad ettől még bezárkóznunk. Nem szabad feladni a reményt, hogy idővel célba ér, amit mondunk.

Néha annyira szeretnék megnyílni valakinek, de aztán mindig jön, hogy biztos nem is érdekli.
Van ebben hibám nekem is, de nem tehetek róla.