fiú áldozatok

Az a bajom, hogy fogalmam sincs, milyen későbbi bajom tulajdonítható ennek a behatásnak, csak azt tudom, hogy ami történt, az helytelen és káros. Beteg és ijesztő. De ugyanilyen erővel van bennem az is, hogy az a közeg, amiben ez megtörténhetett évekig annak idején, ma mire menne a múlt boncolásával, vagy a családtagok egymással.

Attól tartok, hogy ez egy olyan dolog, amivel a családom sosem fog szembenézni. Viszont ez persze felveti a kérdést, hogy érdemes-e "család"ról beszélni egyáltalán.

Nem tudom, létezik-e olyan család, amelyik igazán szembe tud nézni egy sok-sok évvel azelőtt történt abúzussal. A múltkor a volt pszichológusom, Győrfi Anna nyilatkozta (még a Sipos ügy kapcsán), hogy a világ rendje borul fel azzal, hogy abuzálnak egy kisgyereket. És ezzel egyszerűen nem lehet szembenézni. Egyik napról a másikra az ég van lent és a föld van fönt, mit lehet ezzel kezdeni?
Persze azt gondolom, ha az emberek mernék / akarnák venni a fáradságot, hogy megértsék, min megy át egy gyerek, hogyan bélyegzi meg őt a későbbiekre az abúzus, akkor egy kicsit ügyesebbek és empatikusabbak lennének. Mint Esernyő, aki vette a fáradságot, és megkeresett minket, hogy tanácsot kérjen, hogyan segíthetne a nővérének, aki áldozat volt.
Az én családom sem tudta normálisan kezelni az ügyet, ők sem tudtak / akartak meghallgatni.

Tölgy írta: Lányok!
Ez a téma a fiú áldozatoknak lett csinálva, és nem véletlenül. Egy női lélek teljesen máshogy működik, mint egy férfi lélek. Ez nem jó, vagy rossz, így van és ennyi. Legyetek szívesek ne sértődjetek meg! Köszi!

Vannak ám nők, akik megértik a férfilelket is. Annyira azért talán csak nem különbözünk, hiszen emberek vagyunk.

Hajnalkám írta: Vannak ám nők, akik megértik a férfilelket is. Annyira azért talán csak nem különbözünk, hiszen emberek vagyunk.

Ezzel maximálisan egyetértek.

A világ sajnos még itt tart:
m.nol.hu/belfold/a-megeroszakolt-lanyon-...ing-show-ban-1483611

Tölgy írta: A világ sajnos még itt tart:
m.nol.hu/belfold/a-megeroszakolt-lanyon-...ing-show-ban-1483611

A műsort nem hallgattam, de néhány felháborodott cikket olvastam róla.
Ez azt jelenti, hogy legalább vannak ilyen cikkek, azaz jó néhány embernek azért fennakadt a dolog a szűrőjén. Ezt a részét a akár pozitívnak is lehet nevezni.
A többi részt már kevésbé. Megint az áldozathibáztató megjegyzések, a szenzációhajhász riportok, amiben minden benne van, csak épp a lényeg nem… A szokásos.

Tölgy írta: Ami velünk történt, nyilvánvalóan rossz. Elítélendő. És amit gondolunk, hogy jó lett volna, ha történik velünk utána, vagy tesznek a szeretteink, de nem tettek, az, úgy érezzük hogy jogosan, felhatalmaz minket arra, hogy okoljuk őket, haragudjunk rájuk. Rájuk rakjuk elrontott életünk miatti felelősséget. Bűnbakot keresünk magunkon kívül, akire haragszunk, és így "boldogok" lehetünk. De a gondolat, a harag, amit magadba engedtél, sőt örülsz is, hogy kicsit nyugodtabbá tett, gyökeret ver hétköznapjaid rohanó világában, és növekedni kezd. Nevetségesnek tűnő dolgokkal kezdődik, pl. nem rakod ki a fényképét a többi családi kép közé, ritkábban látogatod meg, vagy kidobod a tőle kapott ajándékot. Ha körbenézel a világban, akkor láthatod, hogy ennek általában milyen vége van. Az nem őszinte szeretet, hogy "igen, én őszintén szeretem az embereket, kivéve ezt a néhányat".

Kedves Tölgy,
én ezzel maximálisan egyetértek. A harag fontos erőforrás, hogy tegyünk valamit, de csak az első lépés. Azzal nincs megoldva semmi, ha mostantól kezdve haragszom, és kész... valami más kell. A megbocsájtást sokan összekeverik a jóindulatú lekezeléssel "Én megbocsájtok neked..." (mert fölötted állok, Te bűnös vacak), ezért tiltakoznak ellene, s a valláshoz kötik, pedig csak egy fogalom. Egyelőre én sem tudok ezzel a szóval mit kezdeni.
De mégis úgy érzem, a világunkért mi magunk is felelősek vagyunk valahol, hogy mihez kezdünk azzal, ami velünk történt. Áldozatok is vagyunk, de MIÉRT? Mire kell ezt fordítanunk? Nekem most ilyesmiken járnak a gondolataim.
A szüleimet egyelőre kerülöm, mert amíg haladok a senki földjén, nemigen tudok mit kezdeni velük...
A régi "elkövető-áldozat" szálakat, úgy érzem, most eltéptem, most csak úgy vannak, s vagyok. Valami majd megszületik, talán.

Kedves Nyugodt!

Köszönöm kérdéseidet, így magamnak is megfogalmazok sokmindent!
Először néhány gondolatomat szeretném leírni. Mara írta és a rádióban is mondta, hogy amikor egy gyereket abuzálnak, akkor a világ rendje változik meg, az ég kerül alulra és a föld fölülre.
Katolikus családban születtem. Egy gyerek a családjában tanulja meg az életet, hogy milyen szeretni és szeretve lenni, mi a jó és a rossz közt a különbség, hogy a jó az jó, a rossz meg rossz. Én mit éreztem e tanulás közben? Katolikusok vagyunk, mert az jó. Tehát katolikusnak lenni jó. Nem emlékszem, hogy imádkoztunk volna otthon, de templomba jártunk naponta. Tehát imádkozni nem jó, templomba járni jó. De a templomban kellett imádkozni, tehát imádkozni csak a templomba kell. Hát jó. Megtanultam azt is, hogy imádkozni annyi, mint kimondani néhány szót, amiket nem is értettem, és semmi pozitív érzés nem kapcsolódott hozzá. Sőt, útáltam templomba menni. Mindig az az idétlen fehér ruha, és nem "szabad" semmit, amit egy gyerek szeret csinálni. A templomban rosszul éreztem magam, viselkedni kell. A templomba jók járnak, tehát szeretni kell őket, de azt mondták mindenki bűnös. Ezeket az ellentéteket még csak beszédbe sem hozta senki. Minden szexuális élettel kapcsolatos dolog bűn, rossz. Mégcsak ki sem mondjuk ezeket. Egyszer véletlenül kiszaladt a számon mindkettő. (Most már tudom, miért!) Rámkiabáltak, hogy "ugyan hány barátomnak tanítottam már meg ezeket!", és másnap a fehér nadrágba mentünk a templomba gyónni. Legyóntam, azt minden rendben volt. Hát megint újat tanultam: megtudtam, hogy Isten hogy bocsájt meg.
Szeretni a másikat meg azt jelenti, hogy úgy teszünk alá neki, ahogy lehet, átmegyünk az út túloldalára, ha meglátjuk már elég messziről. Elfordulunk a szerettünktől, ha "mások által is látható, egyértelmű" dolog történt vele. A szerelmes házaspár pedig először külön ágyban, majd külön szobában alszik.
Aki szereti az Istent, az mindig beteg, mert az Úr megpróbálja. Tehát Istent szeretni az a rossz, ami tulajdonképpen jó.
Úgy tűnik nekem, mintha maga a katolikus intézményesült egyház, meg a családok az abuzálás tüneteit mutatnák. A generációk meg a gyerekeiket hajigálnák a ló egyik oldaláról a másikra össze-vissza.
Az elcsépelt fogalmak pedig értelmüket vesztik azok számára, akik elcsépelik. Hogy lehet az, hogy egy Istenhívő (vagy inkább katolikus) ember ilyet vagy olyat csinál, vagy állandóan betegeskedik, és nem képes egyről a kettőle jutni!! Itt valami nagyon nem jól van. Hogy mer az intézményesült katolikus egyház még plusz parancsokat rakni az (általuk tökéletesnek mondott) Istenüktől kapottak mellé! Kicsit segítenek Neki? Megmagyarázza, hogy hogyan kell nekem "értelmezni" az Isten szavait? A buta tudatlan hívőknek meg kell magyarázni, hogy az Úr napját én akkor szentelem meg, ha elmegyek templomba, nem úgy, ha elmegyek a beteg anyámhoz. Kötelező adót vet ki (ha mehalsz, úgyis beszedik visszamenőleg).
Szóval ilyesféle gondolatok cikáznak bennem.
Én is kerültem sokáig a szüleimet. Most sem "költöztem" hozzájuk. Templomba sem kezdtem el járni. De nyugodt vagyok, szebb lett az életem, nem félek a jövőtől, bármi történik is. Szoktam szomorkodni, örülni, sőt, néha vigadni is. És boldognak érzem magam. Új, jó dolgok jönnek be az életembe, új kapcsolatok jönnek, már többen elmondták nekem azt, hogy velük is ugyanez történt, együtt sírtunk. Tudom, hogy jó úton járok, nincs rejtegetnivalóm, nem félek.
Beszéltem.

Szépen írsz, Tölgy.
Elgondolkodtató. Az egész világ, s benne a vallások is, paradox dolgokra épülnek. "pl: ha betartod, kibírod, ami rossz neked, az a jó" - lásd katolikus vezeklés, buddhista "vágytalanság", politika.
Lehet, hogy éppen ennek felismerését kezdtük el a gyerekkori történeteinkkel? Hogy őszintén merjük vállalni, hogy a világ rendje nem az, hogy ki kell bírni, ami rossz nekünk?
És ki merjük jelenteni, hogy bizony, ez rossz, ezért nem próbálom jónak látni?
De hogyan tudjuk magunkban kiegyenesíteni az összegubancolódott értékeket? (nálam pl. azt, hogy szeretet = szex + bántás + értéktelenség, vagy ezt, vagy azt, vagy mindet egyszerre kiprovokálom a környezetemből, ahogy nézem, eddig is, most is. A fejem nem így gondolja, de zsigerből így viselkedem )

Kedves Nyugodt!

Bocsánatot kérek a megkésett válasz miatt, csak Senki sem történetének olvasása egy kicsit nagyon sok(k) volt nekem.


"De hogyan tudjuk magunkban kiegyenesíteni az összegubancolódott értékeket? (nálam pl. azt, hogy szeretet = szex + bántás + értéktelenség, vagy ezt, vagy azt, vagy mindet egyszerre kiprovokálom a környezetemből, ahogy nézem, eddig is, most is. A fejem nem így gondolja, de zsigerből így viselkedem  )"

Ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám: nem tudom. Azt viszont le tudom írni Neked, hogy én hogyan próbálom. Kiindultam abból, hogy én most itt vagyok, ebben a testben, ebben a korban, országban, településen, családban, körülmények, emberek között. Ez nem véletlen, ezeket kell használnom. És ezekből kiindulva tudok, ha akarok, eljutni a célomhoz, hogy boldog legyek. Tehát ezeket meg kell ismernem, minél jobban. Észrevettem, hogy ha látok a környezetemben egy embert, különböző gondolatok támadnak bennem. Dülöngél? Akkor biztos részeg. Máris elítéltem. Pedig lehet, hogy nagyon vérszegény, alig bír állva maradni. Tudom, hogy van ilyen, tapasztaltam. Ez csak egy példa volt, mindenbe elkezdett az agyamban valami belemagyarázni valamit, hogy az miért lehet. Próbáltam a másik szemével, agyával nézni magamat, hát borzalmas dolgokat láttam, gondoltam magamról. Ekkor rájöttem, hogy amit látok, abból még nem tudom a miértjét. Visszagondoltam a múlt eseményeire, tettei(m)re. A miérteket ismerve teljesen más megvilágításba kerül sok minden. A múltbeli tapasztalataimból, tévedéseimből sok mindent tudtam tanulni. Igyekszem most már elhagyni az előítéleteket, a "biztos azért, mert..." kezdetű gondolatokat, a belemagyarázásokat, és a másoktól jövő ilyen "segítő" szándékú gondolatokat is kritikusan kezelem már.
Mindig idegesített, amikor pl. egy padra úgy ül le két ember, hogy a harmadik nehogy odaférjen, vagy amikor a busz dupla ülésére a külsőre ülnek. Nem mindegy, hogy úgy megyek oda (ha egyáltalán odamegyek), hogy "engedjé mán ide, b**meg!", vagy "nem tudnának nekem itt egy kis helyet szorítani, kérem?" Tapasztaltam, hogy az utóbbit választva beszélgetések indulnak el, és még barátságok is születhetnek. Ha legközelebb meglátnak, már mosolyogva húzódnak is arrébb, és megkérdezik, mi van velem. Más. Vérszegénységem miatt elkezdtem céklát venni egy zöldségesnél, el is meséltem neki, miért. Nemsokkal később a bolt előtt sétáltam, és kiszaladt a zöldséges, hogy most érkezett friss cékla. A levesből is kaptam a gyorsétteremben, hogy alig fért a tányérba.
Ezek csak apróságok persze, de a Nap is atomokból áll össze.
Tanultam a múltamból, még nem végeztem ezzel sem, vannak még tanulnivalók. De a köteleket, amikkel odakötöttem magam, azokat először el kellett vágni. Fájt, mert már részemmé váltak. Az volt számomra hasznos, hogy beismerjem magamnak, hogy én ezt egyedül nem tudom megcsinálni. Nekem kellett akarnom, próbálnom, és rengeteg segítséget kaptam, itt Nálatok is.
Így aztán szép lassan az értékek helyükre kerülnek.
A szerelem és a szex boldogsága még ismeretlen számomra, még egy nagy, szép titok. Ha kell nekem a boldogsághoz, akkor azt is meg fogom ismerni.
És azt nézve, hogy én milyen voltam mondjuk egy évvel ezelőtt, és milyen vagyok most, elhiszem a másik emberről is, hogy képes változni.
De most már abbahagyom.

Kedves Tölgy
köszönöm a válaszod. Igen, az apróságokon múlik minden, egyszerre mindig csak egy kicsi dolgot másképp csinálni... próbálkozunk.
Én úgy érzem, eddig egy holtvágányon utaztam folyamatosan ide-oda, nem jutottam sehová.
Most mintha letértem volna... ebben ti is sokat segítetek. Megyek a senki földjén, próbálom a semmiből lefektetni az első új sínpár-darabokat.
De még csak a kezemben vannak, és bizonytalankodom, hogy most erre? arra? jó ez így? kell még alap? és sorjáznak a kérdések.
de azt tudni fogom majd, ha már legalább az első kapavágás/csákányütés/kalapácsolás megtörtént.

Kedves Nyugodt!
Nézz körül a környzetedben, a világban, a természetben, a múltban! Keress boldog embereket, őszinte szeretetet, boldog embereket, szépségeket. Ezeket nézd meg, lásd ezeket, nézegesd, ismerd meg, keresd ezeket és hagyd, hogy hassanak Rád! Le vannak azok a sínek már rakva. Magadra és másokra is úgy tekints, mint érték, szépség, és úgy is bánj velük. Én is rengeteg szépséget találtam, amik eddig is megvoltak, de hülyeségnek vagy haszontalannak tartottam azokat. Ne siess el a szép mellett, állj meg és nézegesd. Mond neki, hogy szép. Köszönd meg neki, hogy szép. Ne törődj azzal, hogy másnak mi a véleménye Rólad vagy arról, amit csinálsz. Magadhoz légy őszinte. Ami jó, azt tudni fogod, hogy jó, ami rossz, azt tudni fogod, hogy rossz. Irányzatokról, nézetekről, hitekről, emberekről, csoportokról megtudod, hogy jó vagy rossz, ha megvizsgálod a hatását másokra, de kivülről nézd, őszintén.
Meg fogod találni!

Tölgy, jókat írsz, tudod-e. Nem kell abbahagynod.

Tölgy írta: Kedves Nyugodt!
Nézz körül a környzetedben, a világban, a természetben, a múltban! Keress boldog embereket, őszinte szeretetet, boldog embereket, szépségeket. Ezeket nézd meg, lásd ezeket, nézegesd, ismerd meg, keresd ezeket és hagyd, hogy hassanak Rád! Le vannak azok a sínek már rakva. Magadra és másokra is úgy tekints, mint érték, szépség, és úgy is bánj velük. Én is rengeteg szépséget találtam, amik eddig is megvoltak, de hülyeségnek vagy haszontalannak tartottam azokat. Ne siess el a szép mellett, állj meg és nézegesd. Mond neki, hogy szép. Köszönd meg neki, hogy szép. Ne törődj azzal, hogy másnak mi a véleménye Rólad vagy arról, amit csinálsz. Magadhoz légy őszinte. Ami jó, azt tudni fogod, hogy jó, ami rossz, azt tudni fogod, hogy rossz. Irányzatokról, nézetekről, hitekről, emberekről, csoportokról megtudod, hogy jó vagy rossz, ha megvizsgálod a hatását másokra, de kivülről nézd, őszintén.
Meg fogod találni!

Igen, ez így van.

Tudod, mi a különös? Hogy most, ennyi év után, éppen ma, amikor jöttem hazafelé (kb. 1 órája), megfogalmazódott bennem, talán életemben először, hogy az én életemben én vagyok a legfontosabb. Hú, igazából bele se gondoltam, hogy micsoda nagy dolog ez. Persze egyből jött ám az a bizonyos belső hang, nem a jobbik, hanem a vádló, hogy na de hát Isten kell legyen az első. Nem is tudtam emiatt továbbmenni ezen a szálon, de most, hogy olvasom,a mit írsz, és leírtam ezt ide, kezdek belegondolni, mit jelent ez. Maga a mondat is, és az, hogy ez így megfogalmazódott bennem.