fiú áldozatok

Tényleg nagyon jó, hogy tudsz beszélni róla és szerintem az első lépést már megtetted Arnold.

Sziasztok!

Eperke, igaza van Anoni Marának, ha úgy érzed, hogy szükséges dokihoz menni, akkor keresd fel. Szerintem akiket ilyen dolgok érnek, mint bennünket, szerintem ajánlott ilyenkor szakember segítségét kérni, egyedül nem lehet cipelni ezeket a terheket.

Manu, köszönöm. Furcsa még, de mióta leírtam azt a kis részét a "történetemnek" valamelyik előző bejegyzésben, azóta folyamatosan dolgozik bennem valami, ki akar minden jönni, de mégis valami blokkolja. Jólesne leírni nekem is a történetemet, csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá. Sorra jönnek az emlékképek, az érzések és ezzel együtt le is blokkol az agyam. Van olyan is, ami eddig nem is volt a tudatomban, az emlékeimben, csak tegnap este, ahogy feküdtem és elvesztem a gondolataimban, bevillant. Rendet kell tenni magamban, amennyire lehet és akkor talán le tudom majd írni összefüggően, hogy mi történt, mik történtek.

Sziasztok!
Szeretném Veletek megosztani az utóbbi 2-3 hónapban velem történteket. Nem kell elhinni, csak olvassátok el.
Tudtam, hogy valami nagy baj van velem, ezt mutatta az egészségem hiánya is. Amikor látták az emberek rajtam, hogy keresgélek, mindenféle csodaszereket ajánlgattak és akartak nekem eladni. Általában kiderült róluk, hogy ezt én is megtalálom az erdőben a földön fekve vagy a zöldségesnél olcsóbban. Persze kipróbáltam az "olcsóbbik" változatot, tényleg jó is volt, jobban éreztem magam tőlük egy időre. De nem éreztem azt, hogy minden jobb lett. Betegfórumokon mindig pangást, belefásultságot és kiábrándultságot éreztem a hozzászólásokban. Keresgéléseim elvezettek oda, hogy megértsem azt, nekem a lelkemmel van bajom. Hogy mitől van bajom a lelkemmel, nem kellett nagyon keresgélni, hisz egész életem szinte minden pillanatában ott volt bennem a megerőszakoltság tudata és minden részlete. Ide kerülve közétek és a történeteket olvasva nem haboztam, leírtam az enyémet. Annyira fölszabadultam utána, hogy úgy gondoltam, végre meggyógyult a lelkem, végre meggyógyítottam magam. A fellegekben jártam. De nem tartott sokáig, hamar visszaestem a földre. Nem változott semmi. Tovább keresgéltem: pozitív gondolkodás, csakrák, agykontroll, lélekgyógyítók, átoklevevés, csoportterápia, hasonszőrűek lelki közösségétől való gyógyulni várás, úgy röpködtem, mint a madár egy sötét szobában, mindig nekivertem magam a falnak. Fájt is.
Meg vagyok keresztelve, a családom jó templomba járó volt, de nem úgy éltek. Cselekedeteik nem tükrözték hitüket. Felnőttként már nem is járok telmplomba, elfordultam a vallástól. A hit szó értelmét vesztette számomra. Még odáig is eljutottam, hogy bizonygassam az embereknek: "ép ésszel belátható az, hogy nincs Isten". A velem történteket a családom nyakába vartam. Őket, főleg anyámat okoltam miatta.
Elnézegettem az embereket, akik a kocsmában mellettem öntudatlanra isszák magukat minden nap. És láttam reakciókat a többiektől: az egyik csoport hülyének nézte, elítélte őket, beszámíthatatlannak. Vagy nem szóltak hozzájuk, vagy gúnyolták és szabad prédaként játszadoztak velük. Ha elkezdték fájdalomtengert magukból kiönteni, akkor ordenáré módon kiabáltak velük, megverték, elzavarták őket. Ha nem lett erőszak meg rendőrség a vége, azok visszazuhantak magányukba, és amíg még bírtak, ittak tovább. Aznapra elfelejtették bánatukat. Tudom, én is csináltam pár éven át. Magamból kiindulva tudom, hogy azt, hogy valaki mit miért csinál, a másik nem tudhatja. Átéltem olyat is, hogy az utca közepén fekve tértem eszméletre, é fogalmam nem volt, hogy kerültem oda. Voltam megverve is.
Szóval! Elgondolkoztam, tényleg ennyire értelmetlen az egész? Ilyen kilátástalan, reménytelen a fájdalmaiba belebetegedett ember élete?
Én, az elég rövid, 'Isten márpedig nincs!' hitvallással rendelkező ember arra a lépésre szántam el magam, hogy a szobámban egyedül ülve kimondtam ezt a mondatot: Istenem! Odaadom Neked az én beteg lelkemet. Kérlek gyógyítsd meg! Ha segítenem kell, szólj!
Olyan dolgokat kezdtem el csinálni, amit magam sem értettem. Azokat kezdtem el inni vagy enni, amikről eddig eddig is ugyan tudtam, hogy jót tesznek nekem, de mégsem ettem vagy ittam. Azon kaptam magam, hogy a tévét kikapcsolva fekszem az ágyon komolyzenét hallgatva és azon gondolkozom, hogy életemben mit miért tettem. De végig egészen a gyerekkoromtól kezdve, mostanáig. Olyan tetteim is előkerültek megmagyarázásra, amikre soha nem gondoltam. Volt, hogy elszégyeltem magam, volt hogy büszke voltam magamra. Bejelentkeztem szüleimhez, és bocsánatot kértem azért tőlük, amiért őket hibáztattam a velem történtek miatt. Azt mondták, nem is haragudtak soha. Testvéremtől is bocsánatot kértem olyan régen történt bántásaimért, amikre azt mondta mosolyogva, hogy ilyenre ő nem emlékszik. Voltam az orvosomnál ma, és röviden elmondtam neki, ami velem történt gyerekkoromban. A mostani eredményeimre nézve rámmosolygott, mondta, hogy itt minden normális, és elkezdte csökkenteni a gyógyszerem adagját (csak fokozatosan lehet ezt a gyógyszert).
Hazajöttem, azt mondtam: köszönöm Istenem! És megírtam nektek ezt a kisregényt
Bizakodón névek a jövőbe és várom a továbbiakat.
Köszönöm az időtöket, amit nekem adtatok!

Arnold, nem muszáj leírni. Itt megértünk téged és veled vagyunk, ha akarod leírod ami történt, ha nem-nem. Itt semmi sem kényszer.

Kedves Mara!
Igen, tudom, hogy ez nem olyasmi, hogy amikor van kedvem szottyan, akkor megyek, amikor meg épp nincs, akkor nem. Azt gondolom, hogy eléggé rögös az az út, mert arra már rájöttem, hogy sokkal-sokkal nehezebb foglalkozni a problémákkal, meglátni, megérteni őket, mint az egészet elintézni egy vállrándítással.
Azért gondoltam, hogy talán jó lenne keresni valakit – amellett, hogy itt azt javasolják -, mert bár a párom mellett áll, sok dolog van, amit nem merek megbeszélni vele. Olyasmik, amikről azt gondolom, hogy kegyetlenség lenne beszélni neki.

Tölgy!
Nagyon örülök, hogy jobban vagy, hogy jók lettek az eredményeid.
Miért ne hinnénk el, ami történt veled? Én is azután kezdtem elhagyni a betegségesdit, hogy hajlandó voltam a saját szemembe nézni. Bevallani magamnak, hogy ami történt, annak igenis jelentősége van, és igenis hatással van a jelenemre még ennyi év után is. Persze ettől még nem lett idill minden, most sem az, de ez amolyan első lépésnek jó, azt hiszem.
Nem tudom, hogy jó-e vagy rossz, hogy a szüleidet felmentetted minden felelősség alól…Én például haragszom az enyémekre. Akárhogy is forgattam a dogokat, mindig arra lyukadtam ki, hogy tetemes részük van a történtekben. Nem abban, amit az unokabátyám tett, hanem abban, hogy utána meg sem próbáltak megállítani a lejtőn. Mert azért csak szólni kellett volna valamit ahhoz, hogy 13-14 évesen hajnalban járok haza, nem épp józanul…, a pasis ügyeimről nem is beszélve…Valahol egy kicsit mindenki hibás, legalábbis szerintem.

Szia, Arnold, jó, hogy idetaláltál. A történeted leírásával kapcsolatban: ne sürgesd magad, nem baj, ha nem tudod egyszerre leírni. Kezdenek felszakadni az emlékek. Majd tisztul ez. Ne félj tőlük, az emlékek már nem bánthatnak.

Tölgy, ez nagyszerű. Írtam másik topikban, hogy én hiszem, hogy nekem is Isten segített. A hitnek nagy ereje van.

Sziasztok!

Tölgy, nagyon jó volt olvasni, amit elmeséltél! Kívánom, hogy tovább javuljanak az eredményeid! A hitnek nagy ereje van! Én hívő vagyok és engem is már sokszor segített meg a Jóisten! Már csak Ő tart itt.

Manu, tudom, hogy nem kötelező leírni, csak ki akart jönni. Most este megrohant egy csomó dolog, nagyon rossz volt. Pedig elhatároztam, hogy megint erős leszek. ...hát nem jött most be. Ez túl sok.

Hajnalkám, köszi! Igen, jönnek....

Arnold:
Talán ha először csak magadnak írnád le ami épp kikívánkozik? Nem is kell eltenned az irományt ha nem akarod - mint mondjuk egy naplót szoktak - hanem ki is dobhatod miután megírtad. Lehet, hogy segítene.

Eperke:

Tegnap pont ezt tettem, de azért köszi! Nem nagyon segített.

Arnold írta: Eperke:
Tegnap pont ezt tettem, de azért köszi! Nem nagyon segített.

Sajnálom. Én régebben sokszor csináltam. Leveleket írtam, amiket persze sosem küldtem el. Nem mondom, hogy hű de nagyon megváltást hozott, csak talán egy kicsit volt jobb utána, és csak nagyon rövid ideig. Sajnálom, hogy neked, még ennyire sem vált be. Kitartás!

Arnold írta: Eperke:

Tegnap pont ezt tettem, de azért köszi! Nem nagyon segített.

Ne várj gyors javulást! Én pl. blogot írok, és amikor valami kijön, csak azt érzem, hogy jó, hogy ez is kint van, de nem jön az euforikus érzés, hogy hű, de megkönnyebbültem. Viszont időnként visszaolvasom, és rájövök, hogy jé, már nem is jutott eszembe x napja az, amit leírtam. Miközben egyre jobb a kedvem, és egyre ritkábban kelek "bal lábbal".
Ja, és én már sok-sok éve írok. Igaz, erről még csak nemrég kezdtem, de valahol minden írás belülről jön. A lelkemből. Így vagy úgy, de segít. Minél hamarabb kezded "kitakarítani" a lelkedet, annál hamarabb lesz bent rend és tisztaság. És annál több öröm költözik a bánat és fájdalom helyére. Egyszer csak azt veszed észre, hogy más ember lettél. Tudod, a leghosszabb út is egy lépéssel kezdődik.

Sziasztok!

Eperke, már az is jó, ha egy kicsit legalább segített, mikor írtál!

Hajnalkám, én is írok blogot, az a hétköznapjaimról szól, de a napokban nyitottam egy olyat is, amiben csak arról írok, amiket átéltem életemben. Jó dolgokat is, de rosszakat is. Jó, hogy Te is ki tudod írni magadból és hogy kicsit segít. Igen, arra is jó, hogy megvizsgálja magát az ember kívülről nézve. Örülök, hogy használ Neked! Bízom benne, hogy nekem is segít majd.

Arnold írta: Sziasztok!

Eperke, már az is jó, ha egy kicsit legalább segített, mikor írtál!

Hajnalkám, én is írok blogot, az a hétköznapjaimról szól, de a napokban nyitottam egy olyat is, amiben csak arról írok, amiket átéltem életemben. Jó dolgokat is, de rosszakat is. Jó, hogy Te is ki tudod írni magadból és hogy kicsit segít. Igen, arra is jó, hogy megvizsgálja magát az ember kívülről nézve. Örülök, hogy használ Neked! Bízom benne, hogy nekem is segít majd.

Ez a beszéd. Ne add fel.

Eperke!
Hogy miért fontos a megbocsátás?
Magamból kiindulva elmondom néhány gondolatomat erről.
Azt, hogy egy ember mit miért csinál, nem tudhatod. A "mi lett volna, ha..." kezdetű mondatok is csak találgatások. A dolgok, amik velünk történnek, minden esetben hatással vannak ránk, gondolkodásunkra és így végül tetteinkre. Ami velünk történt, nyilvánvalóan rossz. Elítélendő. És amit gondolunk, hogy jó lett volna, ha történik velünk utána, vagy tesznek a szeretteink, de nem tettek, az, úgy érezzük hogy jogosan, felhatalmaz minket arra, hogy okoljuk őket, haragudjunk rájuk. Rájuk rakjuk elrontott életünk miatti felelősséget. Bűnbakot keresünk magunkon kívül, akire haragszunk, és így "boldogok" lehetünk. De a gondolat, a harag, amit magadba engedtél, sőt örülsz is, hogy kicsit nyugodtabbá tett, gyökeret ver hétköznapjaid rohanó világában, és növekedni kezd. Nevetségesnek tűnő dolgokkal kezdődik, pl. nem rakod ki a fényképét a többi családi kép közé, ritkábban látogatod meg, vagy kidobod a tőle kapott ajándékot. Ha körbenézel a világban, akkor láthatod, hogy ennek általában milyen vége van. Az nem őszinte szeretet, hogy "igen, én őszintén szeretem az embereket, kivéve ezt a néhányat".