A terápia értelme

Igen megyek, két hetente amíg lehet. Aztán meglátjuk. Nagyon félek, hogy mi lesz! De nem kezdem el leírni, mert sírva fakadok megint!
Köszönöm az együttérzést.

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: Az írásbeliségnek is megvan a maga varázsa..

Szerintem írni sokkal, de sokkal könnyebb, mint beszélni. Egyrészt azért, mert javítgathatod, átrághatod, újrafogalmazhatod, és főleg visszavonhatod, amit írtál, másrészt azért, mert nincs jelen az, akihez intézed a szavaidat. Ezért tartom fontosnak, hogy az órán hangozzanak el a dolgok. Egész más az úgy, nem véletlenül eredne meg a szavunk írásban, és kukulunk meg a terápiás órán. A kimondott szavaknak sokkal nagyobb erejük van, még akkor is, ha a szó elszáll, az írás meg megmarad. Ráadásul szintén nagyon fontos a másik - jelen esetben a terapeuta - reakciója, ami nem csak a szavakra vonatkozik, hanem a mimikára, tekintetre stb. Aggályosnak érzem azt is, ha írásban válaszol a terapeuta. Ha bőbeszédű, akkor elveszi az óra anyagát. Ha szűkszavú, az könnyen félreértelmezhető, pár odavetett szó még bántó is lehet.
Úgyhogy változatlanul azt gondolom, hogy csak végső esetben jó az íráshoz folyamodni, ha tényleg évek óta stagnál a terápia, és minden próbálkozás ellenére nincs előremozdulás.

Értem Mara! Igaz, hogy oda kell vinni mindent. Valóban én is csak úgy használom az írásos csatornát, hogy ha nem szorosan a terápiához kapcsolódik a téma. Pl. amit ide írtam a családterápiás tapasztalataimról, azt lemásoltam, elküldtem neki.

Meg amit ad házi feladatot, a terápia előtt írásban elküldöm neki, ha olyan. Mert nincs nyomtatóm pl.. (Volt már, hogy átküldtem valahová, hogy nyomtassák ki, és nem kicsit zavart, hogy beleolvashattak.)

Ági40 írta: Igen megyek, két hetente amíg lehet. Aztán meglátjuk. Nagyon félek, hogy mi lesz! De nem kezdem el leírni, mert sírva fakadok megint!
Köszönöm az együttérzést.

Ági, drukkolok!! Én is csak két hetente tudok járni, és az is jó!!! Nyugi!

Most nem találom, hogy ki, és hol írta, de az előző 1-2 napban, hogy milyen rossz, hogy visszaesünk, és én is meg lettem említve, mint egyik "főkolompos"

Nos, én úgy tudnám ábrázolni a gyógyulást, hogy: Egy egyenesen, ami az origótól indul jobbra felfele, mondjuk úgy 35 fokos szögben. A felfelé törő egyenest pedig hullámok törik meg, hol föl, hol le, de az egyenes, mint vezérfonal, ott marad, annak mentén hullámzunk, a felfele törő egyenes mentén. Tehát a gyógyulás az gyógyulás, még akkor is, ha hullámzó a gyógyulás folyamata. Tehát olyan mélyre nem lehet már sose visszaesni, mint a terápia előtt, csak ahhoz képest van visszaesés, ahol tartottunk. (Néha rossz megélni ezt..) De azt is tapasztaltam, hogy a mélypontok időtartama is rövidül..

Közben csináltam egy ábrát róla. A hullámból sokkal több van, és az sem biztos, hogy a terápia kb. 5 év..

Azt hiszem, Május, ezt Te kérdezted valahol..

Hajrá mindenkinek!

Május írta: Egy nagyon régi barátom megkérdezte, mi haszna van pszichológushoz járni.

Hát, kívülről nem látszik, mert nem nő gyorsabban a hajam, nem lett fehérebb a fogam, és nem vigyorgok folyton a boldogságtól.
DE.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, nem fogok többé pánikolni az orvosnál. Hát ugyanúgy pánikolok, de merek szólni előre, hogy pánikolós vagyok, és elmondom előre az orvosnak, mit kell csinálnia, ha jön a pánik.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, majd lesz erőm igazságot szolgáltatni. Nincs hozzá erőm, a világ továbbra is igazságtalan, de rájöttem, ha legalább egy ember szeret, akkor lehet élni az igazságtalan világban is.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, fájdalommentesen fogok tudni nemet mondani, ha bántanak. Nem tudok, de kibírom, ha fáj.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, el fogom felejteni a szörnyű emlékeimet. Nem felejtettem el semmit, sőt, sokkal több dologra emlékszem és kristálytisztán, de ha jönnek az emlékek, már nem nyomnak agyon.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, megtanulok együtt élni azzal, hogy én nem vagyok normális. Rájöttem, hogy én normális vagyok, ami történt, az nem normális.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, szörnyű bűnöket követtem el, hogy megérdemeltem, amit
kaptam, csak én tehetek mindenről. Nem, nem érdemeltem meg.
Amikor elkezdtem járni, azt gondoltam, ha megaláznak, megerőszakolnak, megfenyegetnek, annál nincs rosszabb. Ma azt gondolom, ha egyedül hagynak, ha nem mondhatod el senkinek, ha nem segít senki, ha nem szeret senki, az a legrosszabb.
Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, idővel mindig jó kedvem lesz. Hát nincs mindig jó kedvem, de megbarátkoztam azzal, hogy jogom van rosszkedvűnek lenni.
És már kicsit meg tudom magam védeni, ha bántanak. Csak kicsit.

És még nem tudom elhinni, hogy a jövő nem lesz rossz. És hogy nem minden emberi kapcsolat ér véget úgy, hogy becsapnak, átvernek, pofára ejtenek.

A barátom nem értette. Szerintem ti igen.

Ez nagyon jó, Május. Ez különösen tetszik: "Amikor elkezdtem járni, azt képzeltem, megtanulok együtt élni azzal, hogy én nem vagyok normális. Rájöttem, hogy én normális vagyok, ami történt, az nem normális." Én ehhez még hozzáteszem, hogy azért is vagyunk normálisak, mert ez a normális reakció a nem normális abuzálásra. Akkor nem lennénk normálisak, ha másképp reagáltunk volna erre.

Alicia, tetszik az ábrád. És igen, én is hasonlóképp érzek. Én vagyok alighanem az a kivétel, aki nem jár terápiára, mégis javulgat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szartseératerápia , nem azért nem jártam/járok.

.

Köszönöm, Május, de nem sértődtem meg, értettem, és humorra vettem a főkolompost..

Szerintem a nagy fekete masszát is levédetheted..

.

Május, én megértelek .. Bár nekem sosem volt régi életem, hanem úgy volt szar, ahogy volt, mert csecsemőkorban történt, és egész életemet "végigzizegtem" emiatt.. Már gyerekkorban súlyos szorongások, beilleszkedési zavarok, 10 év körül már pánikbetegség, sorolhatnám. Hosszú a lista.

Azon gondolkodom, annak jobb-e, akinek volt valami felhőtlen része az életének, mert van mire visszagondolni, nosztalgiázni, vagy annak, aki azt sem tudja, hogy lehetett volna jobb is, vagyis nem élt át jobbat?

Nagyon nehéz az, hogy ne idealizáljuk a szülőket, amikor arra lenne igényünk..

Ma voltam terapian. Iden mar nem tudok menni legkozelebb csak januarban. Deee ma meg rosszabbul erzem terapia utan mint elotte. Bar az se volt jo. Unom mar h nem tudok normalis eletet elni. Unom mar h erosnek kell latszani. Unom h a napokat tul kell elni. Unom h nekem semmi nem jo. Nem tudok csaladot alapitani. Keptelen vagyok elfogadni azt h mi tortent velem de azt erzem h a multamtol nem tudok szabadulni. Mintha bortonbe lennek zarva. Olykor nagyon nyomaszto.elviselhetetlenul.jol akarok lenni ehhez kepest sajnaltatom magam magam elott. Olyan vagyok ugy erzem mint akinek nincs multja csak vagyok es egy rossz remalom a gyerekkorom. Ami mindent tonkre tett. Tullepnek de HOGYAN???????

Jelen, vagy, hogy a terápia felkavar, és átmenetileg rosszabbul vagyunk.. A többire most én sem tudok válaszolni, remélem, más megteszi, mert a kilátástalannak tűnő helyzetek most engem is megviselnek.. Ill. ha nem reménykednék abban, hogy majd jobb lesz, még rosszabb lenne. Te nem tudnád számba venni, hogy pl. a terápiád elejéhez képest hol tartasz? változott-e valami jó irányba?

köszönöm Alicia hogy hozzám szóltál Nem is a terápia kavar fel hanem a sok betörő emlék. Ez talán köszönhető a munkámnak is, és mindennek, sajnos ezen túl kell lennem valahogy ahhoz, hogy végleg le tudjam zárni ezt az egészet. Annyiban segített már eddig a terápia, hogy nincs mindenről semmilyen beszámolási kényszerem anyu felé. Előtte mindig mindenről beszámoltam, de minek azt nem tudom. Most mondjuk ez már annyira leredukálódott, hogy szinte semmit nem is beszélünk, még telón se. Biztos érez valamit, mert ő sem keres. Na ezt mondjuk nem tudom hova tenni. Nem is értem. Fel sem tudom fogni ha épp ebbe jobban belegondolok, hisz én is anya vagyok, és én nem tudnék így viselkedni. Sőt azt gondolom, hogy képtelen lennék bármilyen férfival is bármiben egyezséget kötni - tudom ez nem jó - . Én mindig a fiamat helyezném előtérbe. Én meg sem kérdőjelezném ha ő nekem csak hasonló dolgot is mondana mint amit én meséltem neki. Hú most írok össze vissza, szét bírnék rúgni akármit, akkora düh van bennem. De csak bennem. A környezetem nem érzékeli, és remélem a kisfiam sem. Ő a legfontosabb. Olyan sok erő kell nekünk. Ti hogy vészelitek át , amikor azt érzitek nincs erőőőő.????

jelen írta: nincs mindenről semmilyen beszámolási kényszerem anyu felé. Előtte mindig mindenről beszámoltam, de minek azt nem tudom. Most mondjuk ez már annyira leredukálódott, hogy szinte semmit nem is beszélünk, még telón se. Biztos érez valamit, mert ő sem keres.

Jelen, az annyira olyan, szó szerint, mintha én írtam volna, nem is értem, hogy lehet ekkora egyezés! Pont így voltam egész életemben, hogy mindet bevallottam anyámnak, kényszeresen, és a legtöbbször nem értett meg, nem segített, mégis legközelebb is beszámoltam mindenről, és fájt, hogy nem ért. Ma már nincs ilyen kényszerem, és mérhetetlen nagy a távolság köztünk, ha beszélünk, igaziból akkor sem mondunk semmit. És nekem ez fáj, hogy nekem ilyen anya jutott, vagy neki jutott ilyen gyerek, nem tudom.
Gondolkoztam, miért lehet ez a bevallási kényszer, és elég nyakatekert dolog jutott eszembe. Mintha be akartam volna pótolni, amit gyerekkoromban nem mondtam el neki, az abúzust, mintha egész életemben kompenzálni akartam volna, hogy akkor hallgattam, hogy tiszta és átlátható és őszinte akartam lenni előtte, ha már gyerekként nem sikerült.
Nem tudom, lehet, hogy hülyeség ez a magyarázat.

Május írta: Gondolkoztam, miért lehet ez a bevallási kényszer, és elég nyakatekert dolog jutott eszembe. Mintha be akartam volna pótolni, amit gyerekkoromban nem mondtam el neki, az abúzust, mintha egész életemben kompenzálni akartam volna, hogy akkor hallgattam, hogy tiszta és átlátható és őszinte akartam lenni előtte, ha már gyerekként nem sikerült.
Nem tudom, lehet, hogy hülyeség ez a magyarázat.

Dehogy hülyeség, dehogy nyakatekert. Ez evidencia! Ezt csináljuk szerintem mindannyian.