A terápia értelme

Nézzétek meg, hányan vagyunk itt. És hányan vannak jól. Eddig úgy emlélkszem, mindenkinek voltak szar időszakai. És a többség terápiázott. Na, akkor pontosan mit is hozott? Ha ugyanúgy visszasüppedünk? Én, aki erről tanultam, meg képződtem, elvesztem a hitem benne.

Ezt a kérdést tette fel Rotebeete egy másik topikban, bemásolom ide, mert nagyon érdekes témának tartom. Szerintem jogos a kétkedés, emlékszem, a terápia alatt sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést. Ma már egy percig sem vagyok bizonytalan abban, hogy érdemes volt terápiába járni, pedig nem állítom, hogy most már minden szép és jó, és hogy soha nicsenek mélyrepüléseim. Vannak. Sőt, lesznek. De ha az ember már egy kicsit sejti a miértjét, akkor már egy kicsit könnyebb, mert jobban kordában tudja magát tartani, és a mélyrepülés mélysége már nem olyan vészes, mint volt X évvel ezelőtt.
Ugyanezt mondhatom a fóbiáimról. Elég keveset sikerült belőlük leküzdenem, de most már talán jobb rálátásom van némelyikre (sajnos nem mindenre), mint volt régen, jobban látom az irracionális voltukat. És ez segít abban, ahogy kezelem azokat a helyzeteket, amikor rámtör a frász, illetve segít abban, hogy időben "be tudok avatkozni", mielőtt teljesen elborít az elmebaj.

Már nem is tudom, 4 vagy 5 éve ért-e véget a terápiám, és még utána is sokáig éreztem, hogy benne vagyok a gyógyulási folyamatban. Nyilván ehhez hozzátevődött a Bűn vagy bűnhődés és a Beszélj róla jótékony hatása is, de az biztos, hogy tovább hat a terápia, mint ameddig tart. Amit nem tudok, hogy időnként nincs-e az embernek szüksége egy újabb menetre, vajon elég-e egy nagy terápiát végigcsinálni, vagy időről időre ránk fér-e egy generálozás. ???

Nem tudom, hogy másként viszonyulok-e a terápiához, de alapvetően az én érzelmem a terápiával kapcsolatosan, az első perctől fogva egy menedékhelyként asszimilálódott. Ezért szokott érzelmileg nehéz lenni a hosszabb időre történő elszakadás, vagy amikor valami kommunikációs konfliktust érzékelek, mert akkor elveszni látszik a biztonság érzése. Az érzelmi biztonságé. De a hitem még nem inogott meg egyszer sem a terápia hasznosságával kapcsolatosan.
Hogy a céljaim és a terápia hasznossága közötti hitem meginogott már -e, ezt nem tudom határozottan kijelenteni. Kétségbeesés jellemezte, veszélyhelyzeteket éltem meg, nagy drámákat, időnként hatalmas dühöket. Hogy sikeres lesz-e azt én meghagyom a további közös munka reményének, mert nem tudom eldönteni, nem látom előre. De szerencsére a fórumozók között nagyon sokan akadtatok, akik biztattak eddig, hogy nekik/nektek hogy sikerült és mi és mennyire. Nyilván mindenki mással érkezik a pszichológushoz, és mélyen legbelül azt érzem/éreztem, hogy az "ősproblémám" nem fog megoldódni. A pszichológusom szerencsére nagyon határozott és visszacseng mindig a mondata, amiben elkezdtem akkor hinni, és hozott fel nekem az eddig munkájából példákat, hogy másokon is segített, és higgyem el, hogy sikerülhet. Nekem ez nagyon fontos volt, szükségem van arra, hogy higgyen bennem.

Nagyon jó ez a téma, lám, mi mindenre jó az, hogy valaki épp nagyon mélyen van..

Engem most épp "generáloznak", hogy Mara szavaival éljek. És csodálatos. Hogy még mindig van újabb lehetőség a fejlődésre. Erre a 2 hétre, mert két hetente tudok terápiába járni, egy olyan feladatot kaptam, ami minden órában, minden percben gondolkodásra késztet. Az értékeimre tanít épp rálátni a terapeutám.

Voltam én is úgy, hogy ugyan mi értelme van bárminek, amikor elfogyasztottam ki tudja hány terapeutát, kiolvastam több polcnyi önsegítő könyvet, és már megint a béka feneke alatt 25 km-re vagyok..
Azt tapasztaltam viszont, hogy itt a segítségetekkel rájöttem, hogy kéne egy új terapeuta, és megtaláltam, aki még tudott újat mondani, tud előre mutató dolgokat mondani. Megtanultam újra fejlődni, mert új iránymutatást kapok.
Volt olyan, hogy nem volt megfelelő terapeuta a közelemben, és nem tudtam fejlődni. Ez rossz volt.

Lehet, hogy Rotebeetenek is valami változásra, változtatásra van szüksége, hogy a mélypontról kimozduljon..

Köszönöm a -ot Mara, jól esett! Neked is a téma miatt! És

És mert most dől belőlem a szeretet: mindenkinek!!!

Jajj, de jó téma.

Csatlakozom Karácsonyhoz, én sem inogtam meg még egy percre sem a terápia hasznosságát illetően. Már most sokkal erősebb vagyok, mint voltam valaha, valahogy inkább egyben vagyok. Pedig.
Pedig nyáron egy iszonyú mélypontot értem el, szinte lemerevedtem, annyira rosszul voltam. De most először ez nem ért egyedül, és a terapeutám kisegített belőle. Észrevette és kisegített. És pontosan tudom, látom, érzem, hogy hamarosan jön az újabb krízis, már kopogtat is, de már nem rettegek ettől annyira. Mert már erősebb vagyok, és már tudom, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom, mint eddigi életemben mindig. És abban is bízom, hogy majd az újabb krízisből még erősebben fogok kijönni.
(Ettől persze még sokat parázok, meg félek, hogy magamra leszek hagyva, de az intenzitás már csökkent valamennyit, és jobban kiegyensúlyozódik a biztonságérzettel.)

Ezt most nagyon jól esett így végiggondolni, összerakni a fejemben is, köszönöm a lehetőséget.

És szerintem egy nagy terápia nem elég. Néha vissza kell térni a terapeutához, mint a jó háziorvoshoz. Nem hiszem, hogy a terápiás kapcsolat valaha lezárható lenne.

Bemásolom, amit a másik topikban írtam.

Nekem csak az hiányzik, hogy el legyen ismerve, vannak dolgok, amiken még a terápia sem segít. Én el tudom hinni, hogy vannak olyan emberi sorsok, amiket soha nem lehet feldolgozni, és van amin már csak az öngyilkosság segít. Értitek a különbséget?
Nem olyan rég olvastam egy cikket, ahol egy depressziós, kiskorában abúzált lánynak engedélyezték az eutanáziát. Akkor ez mit jelent? Hogy van a depressziónak egy olyan foka, ahonnan nincs visszaút.
Szegény lányt borzasztóan sajnáltam, hisz az élete csak vegetálásról szólt. Az eutanáziát pedig nem osztogatják, mint a cukorkát, szóval gondolom alapos megfontolással hozták meg az orvosai ezt a döntést.

rotebeete írta: Bemásolom, amit a másik topikban írtam.

Nekem csak az hiányzik, hogy el legyen ismerve, vannak dolgok, amiken még a terápia sem segít. Én el tudom hinni, hogy vannak olyan emberi sorsok, amiket soha nem lehet feldolgozni, és van amin már csak az öngyilkosság segít. Értitek a különbséget?
Nem olyan rég olvastam egy cikket, ahol egy depressziós, kiskorában abuzált lánynak engedélyezték az eutanáziát. Akkor ez mit jelent? Hogy van a depressziónak egy olyan foka, ahonnan nincs visszaút.
Szegény lányt borzasztóan sajnáltam, hisz az élete csak vegetálásról szólt. Az eutanáziát pedig nem osztogatják, mint a cukorkát, szóval gondolom alapos megfontolással hozták meg az orvosai ezt a döntést.

Ki által legyen elismerve? Kitől vársz egy ilyen nyilatkozatot? Én, alulírott pszichoterápia elismerem, hogy néha csak az öngyilkosság segít? Lásd be, hogy ez butaság. Ha ez bárki által is kimondatna, annak nagyon súlyos következményei lennének. És nem is gondolom, hogy így van. A tüneteket mindig lehet enyhíteni, kinek ennyire, kinek annyira. És ha már egy kicsit is jobb lett a páciens élete, akkor joggal érzi azt a terapeuta, hogy érdemes volt dolgozni.
Lehet, hogy még nem találtad meg a megfelelő terapeutát, vagy nem tudtál elég hosszú és rendszeres terápiát csinálni. Azt is el tudom fogadni, hogy nem mindenkinek működik a terápia, vagy nem egyformán. Akkor más módszert kell keresni, más kapaszkodót. És olyan is van, hogy valaki nem lát más kiutat, mint az öngyilkosság. De nem azért, mert nem lenne másik kiút, hanem azért, mert nem látja azt a kiutat. Mert pl. olyan depressziós, hogy nem bír kimászni belőle, és nincs kéznél segítség. Ezért lenne fontos, hogy ne maradj most egyedül. Mi lett végül a pszichológussal, aki próbált neked segíteni?

Azt pedig egyszerűen kizártnak tartom, hogy "pusztán" azért, mert valakit gyerekkorában szexuálisan bántalmaztak, eutanáziát engedélyezzenek egy civilizált országban. Nem azért, mert nem tartom ezt "elég" nagy bajnak, hanem azért, mert számtalan módon lehet javítani az áldozat életén.

Végül nem hívott... nem volt rá ideje, és most ment 3 hét szabadságra.. majd ha visszajön, beszélünk....

Rotebeete tudsz mást választani? van rá lehetőséged?

Május te merre jársz? Nincs törlés gombtól remélem nem feküdtél ki ennyire. Tudod szerkeszteni a bejegyzésed.

rotebeete írta: Bemásolom, amit a másik topikban írtam.

Nekem csak az hiányzik, hogy el legyen ismerve, vannak dolgok, amiken még a terápia sem segít. Én el tudom hinni, hogy vannak olyan emberi sorsok, amiket soha nem lehet feldolgozni, és van amin már csak az öngyilkosság segít. Értitek a különbséget?

Rotebeete, azzal a helyesbítéssel el tudom fogadni az állításodat, hogy vannak dolgok, amik úgy látszanak időnként, hogy semmi sem segít, csak az öngyilkosság. És vannak olyan sorsok, amiket nem lehet nem megtörténtté tenni, csak átértékelni.

Tehát mindezeket át lehet tenni hosszú távon más perspektívába. PL.: Ami most lehetetlennek látszik, adj időt neki, és megvalósulhat..

Szerintem nagyon rosszat tett neked az az eutanáziás történet. Én ezért nem lettem soha öngyilkos. Mert felelős vagyok a másik ember iránt, hogy milyen példát mutatok neki: Ha nem megy, meg lehet dögleni.. Dögölj meg Te is..

: : :

Ehelyett alkalmaztam anyám mondatát, akit örökké kritizálok, de ebben igaza volt: "Olyan nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Ha nem előbb, akkor utóbb."

Alicia, azért úgy képzelem, hogy sokszor megüthetett téged a guta, amikor anyukád ezt mondta, nem? Vannak ezek a szülői bölcsességek, amikkel az embert ki lehet kergetni a világból. Aztán jól tovább adjuk őket!
Érdekes, eszembe jutott erről egy mondat anyámtól, amiből arra következtetek, hogy elég korán lehettek látszólag indokolatlan rossz kedveim: "Mindjárt kapsz egy pofont, és tudni fogod, mi a bajod". Pofonra ugyan nem emlékszem, sosem vertek meg, de ez a mondat talán annál is rosszabb volt. Az emberbe jó korán belenevelik, hogy szégyellje a depressziót...

Szóval még egy dolog (a sok közül, amit lehetne írni) a terápia értelméről: a szeretet, amit az ember kap. Vagyis a szeretetteljes légkör, az empátia, az odafigyelés. Talán nem is véletlenül fűződnek itt egymáshoz a látszólag össze-vissza gondolataim... Ha összeolvasom az anyámtól idézett mondattal, elég érthető, miért volt nekem ez olyan fontos. És talán nem csak értelemről kéne beszélni, nem biztos, hogy csak racionális, mérhető és kimutatható dolgokért jár az ember terápiába. Mi van akkor, ha csak egész egyszerűen jó? Ha csak szüksége van rá a lelkünknek? Olyat is szabad, nem?

Na rohanok tovább dolgozni... Pedig szívesebben elfilozofálgatnék még itt veletek...

Az öngyilkosság már csak azért sem számíthat megoldásnak, mert nemhogy nem oldja meg a problémát, hanem még többet generál, és tovább traumatizál, megnyomorít még több embert. És azért van felelősségünk egymást iránt is, nemcsak magunk felé.

Amúgy a szeretet az tényleg a másik ok, ami szerintem is sokakat tart terápiában. Én tényleg sokszor szeretetet koldulni járok. És a szünetek azért viselnek meg annyira, mert akkor én megszűnök a terapeuta számára, legalábbis ezt élem meg.
Szerintetek a pszichológusok megszeretik a pácienseiket? Vagy annyira tartják a távolságot, hogy ez egy "steril" szeretet, valami kimért, keretek között tartott érzelem? Mesterségesen karbantartott? Vagy hogy van ez? Én egyszerűen nem tudnám megmondani, hogy a saját pszichológusom szeret vagy kedvel-e. És erre mégsem lehet rákérdezni...

Pipacs, fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy erre lehet olyan választ adni, hogy igen, szeret, vagy igen, nem szeret. Mert nyilván ahány pszichológus, annyi érzésvilág, ahány páciens, annyi viszonyulási változat. Valószínűleg a lényeg nem ott van, hogy ők mit éreznek, hanem hogy mi, páciensek mit érzünk irántuk, mit várunk tőlük, milyen vágyaink vannak stb. Én szerettem magam azzal kecsegtetni, hogy szeret a pszichológusom. Nyilván kell nekik valahogy védekezni is, biztos van valami távolságtartás ebben a kapcsolatban, kell is, hogy legyen.
De nagyon kíváncsivá tettél, mit felelne vajon a pszichológusod? Biztos van erre valami nagyon furfangos válaszuk. Vagy esetleg kapnál egy jó kis visszakérdést, az tuti módszer. Mondjuk így:
- Mondja, szeret maga engem?
- Miért, hogy érzi?
- Persze hogy szeret, hiszen az anyukám...

Milyen kár, hogy nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem! Valaki? Na, ki vállalja be?

Amúgy meg tényleg az anyukám! Volt pár hét, amikor random módon, két óra között többször is megharagudtam rá, hogy nem igaziból az anyukám.
Persze előbb harapnám le a nyelvem tőből, és nyelném le, mintsem ezt megmondanám neki.

Én úgy fekszem le aludni, mint mikor osztálykirándulásra mentem másnap és nagyon vártam...vagy mint verseny előtt.
Nem bírom ezeket a szüneteket.

Anoni Mara írta: Alicia, azért úgy képzelem, hogy sokszor megüthetett téged a guta, amikor anyukád ezt mondta, nem? Vannak ezek a szülői bölcsességek, amikkel az embert ki lehet kergetni a világból. Aztán jól tovább adjuk őket!
Érdekes, eszembe jutott erről egy mondat anyámtól, amiből arra következtetek, hogy elég korán lehettek látszólag indokolatlan rossz kedveim: "Mindjárt kapsz egy pofont, és tudni fogod, mi a bajod". Pofonra ugyan nem emlékszem, sosem vertek meg, de ez a mondat talán annál is rosszabb volt. Az emberbe jó korán belenevelik, hogy szégyellje a depressziót...

Szóval még egy dolog (a sok közül, amit lehetne írni) a terápia értelméről: a szeretet, amit az ember kap. Vagyis a szeretetteljes légkör, az empátia, az odafigyelés. Talán nem is véletlenül fűződnek itt egymáshoz a látszólag össze-vissza gondolataim... Ha összeolvasom az anyámtól idézett mondattal, elég érthető, miért volt nekem ez olyan fontos. És talán nem csak értelemről kéne beszélni, nem biztos, hogy csak racionális, mérhető és kimutatható dolgokért jár az ember terápiába. Mi van akkor, ha csak egész egyszerűen jó? Ha csak szüksége van rá a lelkünknek? Olyat is szabad, nem?

Na rohanok tovább dolgozni... Pedig szívesebben elfilozofálgatnék még itt veletek...

Mara, a fenti mondat olyankor is elhangzott, amikor pánikrohamom volt, reszkettem, mint a kocsonya, anyám kezét szorongattam, aki tehetetlenül, de jelen volt számomra, és nagyon szenvedett, hogy szenvedni lát.. És úgy kapaszkodtam ebbe a mondatba, mint egy fuldokló a mentőövbe.

Ebből kiderül, hogy anyám azért szeretett időnként, vagy inkább igen, mint nem, csak fáradt volt már hozzám, és bonyolult voltam neki.

Persze, voltak bosszantós mondatai, amik az idegeimre mentek. Amit anyukád Neked mondott, az rémes.. Sajnos ez az egész Hozzád állását is tükrözi eléggé. (Ebben a családban nincs baj, Neked sincs bajod, ha én azt mondom.. (?)

Igen, azért is járunk terápiába, mert anyapótlék is lehet a jó terapeuta, meg szerethet, akár úgy, ahogy az anyánk még sosem szeretett.. Legalábbis így is megélhetjük. Hogy ők hogyan élik meg, az jó kérdés, itt többektől. Szerintem nincs két egyforma, ahogy két egyforma ember sincs. Tehát ők is emberek.

Én most -legalábbis tudtommal- nem anyát keresek a terapeutámban igazán, hanem egy okos nőt, aki segít rálátni magamra, és fejlődni. Meg hát nálam fiatalabb nem is kicsit, de nagyon bölcs. Inkább segíti az én bölcsességem növekedését, mint anyáskodik, de én nem is ezt várom tőle. Nekem ez így most jó.

És ő nem csak feltárást végez, hanem építő gyakorlatokat ad. Különféléket. Most pl. a belső értékeimet segíti megélnem, hogy az önbizalmam ne szoruljon külső megerősítésre folyton...