A terápia értelme

Az első terápiám volt olyan, ahol valóban úgy érztem magam, ahol biztonságban lehetek, megnyílhatok... és kurvára belém taposott. Sajnálom, de nem tudom szebben mondani. Széttiporta a bizalmam, megszegte az ígéretét, és ez nekem nagyon fájt. Pedig többször kértem őt, ne ígérje meg, mert ez olyan, amivel nem lehet számolni meg száz százalékra menni... Én akkor nagyon mélyen voltam, és egy kibaszott évet vártam rá, míg ő Svédországban dolgozott, hogy több pénze legyen. Egy éven keresztül hitegetett a levelekben, hogy hazajön, befejezzük a terápiát, és ne menjek másik szakemberhez. Tudjátok, milyen hosszú volt nekem egy év? Amikor már pszichiátriára is bekerültem 19 évesen, állandóan szabdaltam magam, és mélyen depressziós voltam? És ígérte, bizonygatta, hogy hazajön. Hazajött. Két hónap terápia után meg bejelentette, visszamegy Svédországba.
Összetörte a szívemet. És ami a legrosszabb volt az egészben, hogy nem tudtam rá haragudni, annyira szerettem, és annyira hálás voltam neki a figyelméért, segítségéért... Szarban hagyott, méghozzá nagyon csúnyán. Sose fogom elfelejteni azt az ülést. Negyed órán keresztül beszélt, hosszasan elmagyarázta, hogy alakult az élete, a pénzügyi dolgai, én meg csendben hallgattam. A köszönésen kívül én nem szóltam semmit, nem szakítottam félbe. Csak ültem, és hallgattam... Kétségbe volt esve, lelkiismeretfurdalása volt. Már majdnem sírt, és nem győzött bocsánatot kérni tőlem. Úgy éreztem, mintha nem lett volna a talpam alatt talaj. Mintha minden kicsúszott volna alólam. Nem bírtam megszólalni a csalódottságtól, szomorúságtól, veszteségtől. Néma csend volt... És kérlelte, hogy szóljak már valamit. Bármit. Dühöngjek, üvöltsek vele, legyek vele mérges... De nem ment. Annyira mélyen fájt, hogy nem ment. A tárcámért nyúltam, kitettem az ülésért a pénzt, és felálltam. Ő ott elkezdte mondani, hogy még nincs vége az ülésnek, maradjak még, beszéljük meg, vagy ha menni szeretnék, akkor legalább ne fizessek ennyit... de nem szóltam semmit. Csak kisétáltam az ajtón. Az első dolgom volt, hogy össze vissza szabdaltam magam. Alig bírtam elállítani az érzést. Nem éreztem semmit, csak nagy mélységet, és valahogy ezt ki kellett eresztenem... Amikor a buszon ültem, küldött egy smst, hogy ő nagyon örülne neki, ha a következő héten mennék hozzá a megszokott időpontban. Azt hiszem egy teljes hétig nem válaszoltam, csak egy pár órával az ülés előtt, hogy elmegyek az ülésre, de ez lesz az utolsó. Lezárjuk, elbúcsúzunk egymástól, és itt ennek vége.
Azt hiszm, fájt neki. Azt remélte, hogy amíg kiköltözik, pár hónapig még járni fogok hozzá. De én erre képtelen lettem volna. Békében váltunk el egymástól, de nekem még mindig fáj. Lassan három éve már...

Azóta nem sok bizalmam van a terapeutákkal. Mindig attól félek, faképnél hagynak, és megint egyedül maradok.

Rotebeete, ez rettenetes, nem csodálom, hogy félsz az újabb csalódástól.. Azt hiheted, hogy a családban is kib..tak veled, és akkor most ez is, biztos ilyen a világ. Nem ilyen a világ! Nekem is volt rossz terapeutám, meg sem próbáltam másikat szerezni, akkorát csalódtam hirtelen. De nem állt meg az életem, volt jobb, rosszabb, stb.

Amikor azt mondtam, 1,5 éve, hogy mindenki cserbenhagyott, vége a világnak, összefutottam egy régi barátnőmmel, és olyan sokféleképp segített rajtam, hogy el nem tudtam volna képzelni, hogy még ilyen van egyáltalán, amikor már ott tartottam, hogy talán a lakásom sem marad meg, és kegyelemkenyéren fogok élni. Ilyen veszély fenyegetett.. És most itt vagyok, van hobbim, építem az életem, csökkentem a "gyógyszarokat", mert jó terapeutám van, aki szintén oly módon segít, ahogyan azt terápiából még nem ismertem. Vannak csodák, én is tanú vagyok erre. ..

Saját tapasztalat, van értelme a terápiának. Volt, hogy már nagyon nagyon rosszul voltam, nem sok "Kiutat" láttam, nyilván tudtam, hogy küzdeni kell. Most ott járok, hogy elvagyok. Hol jobban, hol rosszabbul, de VAGYOK. Küzdök azon, hogy fel tudjam dolgozni a múltat, ezzel tudjak élni, és nem csak vegetálni. Hanem ÉLNI! Nálam pl. sok fajta kényszeres függés volt, úgy értem pl kényszeres beszámolás mindenről anyunak, ez már annyira leredukálódott, hogy szinte nem is beszélünk telefonon se. Nem jó, de jobb, mint ami volt. Másik példa, kényszeresen azt éreztem, hogy nekem együtt kell élnem egy "férfival" mert nélküle nem vagyok egész. Most meg jó így , nincs az a fajta kényszeres függés. Biztos tudjátok miről beszélek. Sok mindenre rájöttem a terápia alatt. Több mindent magammal kapcsolatban meg is értek. Szóval szerintem hasznos dolog. Nem tudom hol a vége, nem tudom mikor leszek és milyen az, hogy jól vagyok, de Vagyok.

jelen írta: Saját tapasztalat, van értelme a terápiának. Volt, hogy már nagyon nagyon rosszul voltam, nem sok "Kiutat" láttam, nyilván tudtam, hogy küzdeni kell. Most ott járok, hogy elvagyok. Hol jobban, hol rosszabbul, de VAGYOK. Küzdök azon, hogy fel tudjam dolgozni a múltat, ezzel tudjak élni, és nem csak vegetálni. Hanem ÉLNI! Nálam pl. sok fajta kényszeres függés volt, úgy értem pl kényszeres beszámolás mindenről anyunak, ez már annyira leredukálódott, hogy szinte nem is beszélünk telefonon se. Nem jó, de jobb, mint ami volt. Másik példa, kényszeresen azt éreztem, hogy nekem együtt kell élnem egy "férfival" mert nélküle nem vagyok egész. Most meg jó így , nincs az a fajta kényszeres függés. Biztos tudjátok miről beszélek. Sok mindenre rájöttem a terápia alatt. Több mindent magammal kapcsolatban meg is értek. Szóval szerintem hasznos dolog. Nem tudom hol a vége, nem tudom mikor leszek és milyen az, hogy jól vagyok, de Vagyok.

Jelen, ez szuper! Emlékszem, amikor alig bírtad ki, hogy elhagyott a pasi. Talán alig több, mint fél éve, és most itt tartasz! Nekem is "vészesen" gyógyul a pasifüggőségem a terápia jóvoltából. Alig 2 hónappal utánad hagyott el engem is a "nagy Ő"..
Meg, amit anyukádról írsz! Tök jó, meg az egész!

Igen tudom Alicia! Sokat mostanában nem írok, de olvasni igen. itt a fórumon. Hát lassan de biztosan alakulok. Azért vannak napok, hogy rosszul vagyok, és azt sem tudom milyen lenne ha minden jó lenne, és azt meg végképp nem tudom elképzelni- egyenlőre nem is kell - hogy ne járjak terápiára. Bár mostanában az eljutás nehézkes, most kimaradt egy hét sehogyse tudtam megoldani és már nagyon hiányzik a pszichológusom. Pasifüggés. Igen az volt. De pont az "utolsó pasim"-nál eldöntöttem, hogy húzok egy vonalat és nem fogok senki kedvéért semmit engedni, csak azért, hogy neki jó legyen.

Nálam pont fordítva van, én meg egyedüllét-mániás vagyok. Forever alone.
Igazából néha nem is értem, hogy a nők hogyan képesek lefeküdni a férfiakkal. Olyan gusztustalan... Bocsánat, ha bárkit megsértek vele, de nekem ez így van a fejemben.

rotebeete írta: Nálam pont fordítva van, én meg egyedüllét-mániás vagyok. Forever alone.
Igazából néha nem is értem, hogy a nők hogyan képesek lefeküdni a férfiakkal. Olyan gusztustalan... Bocsánat, ha bárkit megsértek vele, de nekem ez így van a fejemben.

Én nagyon sokszor szoktam párokat figyelni és azt nézni, hogy ők vajon élvezik-e, mikor egymással vannak. Ezt most nehéz kibontanom, hogy mit szoktam figyelni, általában a nőt, hogy ezt el tudom-e róla képzelni, hogy neki ez megy, mármint a szex, úgy hogy az jó neki. Aztán mostanában azon is gondolkoztam, hogy sok nő pont annyira önző, mint egy férfi, és éjfélkor, mint a vámpírok a vérért, a nők és a férfiak is megvesznek öt perc kielégülésért, és ezért bármire képesek. A szexuális vágy, vagy annak elfojtása nagyon veszedelmes tud lenni. Egy csomó problémához vezet ez a létező dolog.

Köszi a válaszokat! Én úgy érzem, az eddigi terapeutáimmal elég sok mindent fel tudtam dolgozni (nem a szexuális zaklatást, hanem más témákat), de most itt van ez a durva visszaesés, amit úgy tűnik, hogy ez a gyerekkoromban elszenvedett és azóta teljesen elnyomott trauma hozott ki. Hogy a kérdésre válaszoljak, hipnózisban, illetve thétában bizonyos képek jöttek fel, de valóban olyan távolinak tűnnek, mintha nem velem történtek volna meg, tehát nem érzem őket magaménak. De ez így nagyon nehéz, mert hiába vannak ezek a feljött képek meg egy csomó másik jel (gyerekkoromban 8 évesen hirtelen visszaesett a tanulmányi eredményem, nem tudtam aludni, csak altatóval egy ideig, elkezdtem rettegni az idős férfiaktól, és később minden párkapcsolatomnak az lett a vége, hogy egy idő után teljesen képtelen voltam a szexre, mert megmagyarázhatatlan dühöt és ellenkezést éreztem, ha csak rágondoltam), mivel konkrét aktív emlékem nincs, úgy érzem, a terapeuták akikkel eddig találkoztam, nem vesznek komolyan, és ez nagyon rossz érzés. Ma voltam valakinél, akinek, miután elmondtam, hogy miért vagyok itt, az volt a fő gondja, hogy miért voltam már 4 terapeutánál, és hogy emiatt úgy érzi, mintha vizsgán ülne, nem az, hogy mi a problémám. Ti konkrétan tudtok esetleg ajánlani valakit vagy azt itt nem lehet?

Levendula, megkérdezhetem azt, hogy az eddigi terapeutáidat mi alapján találtad meg? Hogyan kerestél? Csak azért, mert ajánlani konkrét személyt nem tudunk, de nem is biztos, hogy érdemes lenne, de talán tudunk segíteni abban, hogy hogyan indulj el most, hogy hatékonyabb legyen a keresés.
Pl nővel vagy férfival tudnál jobban dolgozni? Számít-e a nem egyáltalán? Számít-e a kora, tapasztalata (években), és ha igen, akkor mit szeretnél? Számít-e az, hogy milyen terápiát végez? Hogy beszélgetős, álomelemzős, vagy feladatos, direktebb, intenzívebben támogatós terápia-e? Mert ezek már szépen leszűkítik a kört. Utána meg hátravan a személyes szimpátia kérdése, erre aztán tényleg nincsen recept.
Amikor ez a mostani terapeuta megjegyezte, hogy vizsgán ülve érzi magát, kifejtette, hogy mire gondol? Foglalkozott mással is? Volt valami kapcsolat köztetek? Kérhetnél tőle is akár ajánlást. (Amúgy naná, hogy vizsgán ült, erről szól az első, azaz a nulladik alkalom, fel kell mérni, ki ül velünk szemben. )

Az előző terapeutákat ismerősök vagy barátok, családtagok ajánlották, de ők kognitív terápiát csináltak csak. Most kifejezetten analitikus módszerrel dolgozó terapeutát keresek, akinek van tapasztalata traumák feldolgozásában (lehetőleg családon belüli abúzus feldolgozásában), és fontos, hogy nő legyen. Az életkora nem fő szempont, inkább a tapasztalat a lényeg.

Levendula01 írta: Az előző terapeutákat ismerősök vagy barátok, családtagok ajánlották, de ők kognitív terápiát csináltak csak. Most kifejezetten analitikus módszerrel dolgozó terapeutát keresek, akinek van tapasztalata traumák feldolgozásában (lehetőleg családon belüli abúzus feldolgozásában), és fontos, hogy nő legyen. Az életkora nem fő szempont, inkább a tapasztalat a lényeg.

Esetleg keress úgy, hogy családon belüli erőszak pszichológus kulcsszavakkal, vagy ehhez hasonló verziókkal.
Én anno önsegítő csoportot kerestem, ezt ütöttem be, terápia lett a vége.

Vannak pszichoterápiás névsorok, elérhetőségekkel. Meg érdemes talán keresőbe beírni, hogy pszichoanalitikusan orientált terápia, sok találat van rá. Az talán jobb is, a honlapon lehet kicsit tájékozódni a szakterületről és a terapeutáról, aztán sokan ajánlanak ingyenes email-konzultációt, abból sok kiderül. Vagy egy telefonhívás a szimpatikusabb felé, pár perc alatt abból is megtudhatod, hogy van-e tapasztalata traumafeldolgozásban.
És, ha nem tetszik, kérj ajánlást másik pszichológushoz. Úgy azért gyorsabban fog menni.

Pipacs nem találom itt azt a linket, amit nyáron osztottál meg a kötődéssel kapcsolatban, angolul volt. Esetleg tudod csípőből? köszi:)