A terápia értelme

[.

Jaj, Május, dehogy. Csak most úgy látszik, megint rosszabbul vagy. Te is tudod, hogy nem mindig látod ezt így.
Egyébként tényleg elég idegesítő, mikor az embernek folyton mondogatják, hogy nem is olyan szar, mint amilyennek látja, nem is olyanok a körülötte élők, mint amilyennek ő véli őket. De képzeld el, mi történne, ha folyton azt hallanád, hogy tényleg, de szar az életed, tényleg, milyen gonosz körülötted mindenki. Ezt sem lehet. Persze attól még a pszichológusnak is el kell ismernie a rossz dolgokat, mert különben egy nagy tagadásba fúl az egész.
Ami a szeretetet illeti, ne vedd ezt el tőlünk. És magadtól sem.

"A szeretet nem érzés, hanem viselkedés." Susan Forward.
Tehát a pszichológus, hogy Pipacsnak is válaszoljak szeretettel cselekszik, őt nem vezetheti más. Talán Feldmár írta valahol, hogy neki szükséges szeretnie a pacienseit, vagy valami ilyesmit írt, mert akkor tud velük együtt dolgozni.

karácsony írta: "A szeretet nem érzés, hanem viselkedés." Susan Forward.
Tehát a pszichológus, hogy Pipacsnak is válaszoljak szeretettel cselekszik, őt nem vezetheti más. Talán Feldmár írta valahol, hogy neki szükséges szeretnie a pacienseit, vagy valami ilyesmit írt, mert akkor tud velük együtt dolgozni.

Ez tetszik, megjegyzem!

Május, nagyon együtt tudok most veled érezni.

Én akikkel eddig együtt dolgoztam, mind szerettek. Legalábbis én ezt mindig éreztem. Egyszer a terapeutám azt mondta, annyira könnyen szerethető személyiség vagyok, hogy aki ismer, az nem lehet, hogy nem szeret engem... Persze ettől még állította, hogy nem kell mindenkinek tetszünk, és nem kell, hogy mindenki kedveljen minket. De ő szeretett. Különben nem ölelgetett volna annyit állandóan...
Bár néha nekem teher, ha gyorsan szeretnek a terapeuták. Tudjátok miért? Mert attól félek, valaki olyasvalakit szeretnek, aki nem én vagyok. És emiatt nem mertem sose igazán őszinte lenni. Aztán amikor egyszer nagyon rosszul voltam, elmondtam a terapeutának, hogy miért éreztem magam olyan rosszul a pánikrohamnál, amikor nála voltam. Mert nem akartam, hogy így lásson. Ilyen megtörten, gyengén, sebezhetően... és ez nekem fájt. Akkor mondta nekem, hogy az embereknek vannak olyan oldalai is, amik terhesek, kicsit problémásabbak, de ez hozzám tartozik, és akkor kimondta, hogy engem így is szeret, és semmit nem változtam a szemében. Azt hiszem, akkor lettem szerelmes belé.

Sziasztok, segítséget szeretnék kérni tőletek. Teljesen új vagyok ezen az oldalon, és egyelőre nem nagyon tudom, merre induljak el. 35 éves vagyok, 22 évesen kezdtem terápiára járni, összesen 4 terapeutát "fogyasztottam el", összesen kb 7 évet töltöttem terápiával. 26 évesen kezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben velem, akkor jött elő egy hipnózis alkalmával, hogy a nagyapám molesztált engem gyerekkoromban. Egyrészt teljesen pánikba estem, hogy akkor nekem végem, én ezt nem akarom, másrészt semmilyen aktív emlékem nem volt magáról az eseményről, annak ellenére, hogy sok más történés az életemben alátámasztotta, hogy valóban molesztálás áldozata voltam. Mivel egyáltalán nem tudtam kezelni a dolgot, végül meggyőztem magam arról, hogy csak képzelődtem a hipnózis alatt, és valójában nem történt semmi. Ezután pár hónappal súlyosan depressziós lettem, el kellett kezdenem antidepresszánst szedni, egy ideig nem tudtam dolgozni sem. Lassan azért jobban lettem, terapeutát váltottam, és elkezdtem egyre csökkenteni a gyógyszert is, közben pedig kerestem az alternatív gyógymódokat. Tavaly nyáron egy hipnózishoz hasonló kezelés (thetahealing) alkalmával ismét feljöttek érzelmi emlékek a múltból, de amikor a terapeutámnak is elmondtam ezt (férfi volt), az volt a válasza, hogy ez nagyon sok kislánnyal megesik, annak örüljek, hogy nem erőszakoltak meg, lehet, hogy a nagyapám csak örömet akart nekem okozni (!). És hogy ez nem olyan nagy dolog. Mivel benne ezek után egyáltalán nem tudtam megbízni, thetahealingen foglalkoztam a témával valamennyit, és idén nyáron úgy éreztem, már nagyjából jól vagyok, bár aktív emlékem továbbra sem volt. Amikor azonban 2 hónapja külföldre költöztem egy munka miatt, a 9 évvel ezelőttihez súlyos depresszió tört rám, fel is kellett emiatt mondanom és haza kellett jönnöm. Most már eltökélt vagyok abban, hogy szeretnék találni egy terapeutát, aki segít nekem feldolgozni a történteket. Olyan valakit szeretnék, akinek van ebben tapasztalata és tényleg tud segíteni, nem szeretnék úgy járni, mint a legutóbbival. Ti hogyan találtatok rá a ti terapeutátokra?

Levendula01 írta: Sziasztok, segítséget szeretnék kérni tőletek. Teljesen új vagyok ezen az oldalon, és egyelőre nem nagyon tudom, merre induljak el. 35 éves vagyok, 22 évesen kezdtem terápiára járni, összesen 4 terapeutát "fogyasztottam el", összesen kb 7 évet töltöttem terápiával. 26 évesen kezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben velem, akkor jött elő egy hipnózis alkalmával, hogy a nagyapám molesztált engem gyerekkoromban. Egyrészt teljesen pánikba estem, hogy akkor nekem végem, én ezt nem akarom, másrészt semmilyen aktív emlékem nem volt magáról az eseményről, annak ellenére, hogy sok más történés az életemben alátámasztotta, hogy valóban molesztálás áldozata voltam. Mivel egyáltalán nem tudtam kezelni a dolgot, végül meggyőztem magam arról, hogy csak képzelődtem a hipnózis alatt, és valójában nem történt semmi. Ezután pár hónappal súlyosan depressziós lettem, el kellett kezdenem antidepresszánst szedni, egy ideig nem tudtam dolgozni sem. Lassan azért jobban lettem, terapeutát váltottam, és elkezdtem egyre csökkenteni a gyógyszert is, közben pedig kerestem az alternatív gyógymódokat. Tavaly nyáron egy hipnózishoz hasonló kezelés (thetahealing) alkalmával ismét feljöttek érzelmi emlékek a múltból, de amikor a terapeutámnak is elmondtam ezt (férfi volt), az volt a válasza, hogy ez nagyon sok kislánnyal megesik, annak örüljek, hogy nem erőszakoltak meg, lehet, hogy a nagyapám csak örömet akart nekem okozni (!). És hogy ez nem olyan nagy dolog. Mivel benne ezek után egyáltalán nem tudtam megbízni, thetahealingen foglalkoztam a témával valamennyit, és idén nyáron úgy éreztem, már nagyjából jól vagyok, bár aktív emlékem továbbra sem volt. Amikor azonban 2 hónapja külföldre költöztem egy munka miatt, a 9 évvel ezelőttihez súlyos depresszió tört rám, fel is kellett emiatt mondanom és haza kellett jönnöm. Most már eltökélt vagyok abban, hogy szeretnék találni egy terapeutát, aki segít nekem feldolgozni a történteket. Olyan valakit szeretnék, akinek van ebben tapasztalata és tényleg tud segíteni, nem szeretnék úgy járni, mint a legutóbbival. Ti hogyan találtatok rá a ti terapeutátokra?

Hát erre nincs recept, sajnos. Azt hiszem, ez kitartás és szerencse kérdése is. Én tudtam, hogy kit keresek, mármint annyit tudtam, hogy analitikusan orientált terapeutát, nőt, nálam idősebbet, de ennyi volt, a többi meg már szerencse kérdése volt (de nem ám elsőre...).
Viszont sosem szabad feladni! Addig kell keresgélni, amíg rá nem találsz a hozzád illőre, akivel tudsz együttműködni, mert utána azért jobb lesz, megéri küzdeni. Mielőtt belekezdenél akármilyen terápiába, meg lehet kérdezni a pszichológust, hogy jártas-e a témában, van-e tapasztalata, és ha nem, akkor tud-e ajánlani valakit, aki igen. Vagy kérhetsz ajánlást háziorvostól, akár.
Ez a hipnózisos dolog nagyon felkeltette az érdeklődésemet viszont, mesélnél róla kicsit többet, hogy hogyan működik ez? Hogyan emlékszel arra, ami hipnózisban előjön? Ha jól értettem, nem érzed a magadénak az élményt?

Szia Levendula. Osztom Pipacs elképzelését.
Szép kis út àll mögötted. Talàn nem vagy messze a gyógyulástól annyira, mintha először mennél terápiára.
Minket a sors akarata hozott őssze a pszichológusommal. Én találtam rá, az első percben éreztem vmiféle biztonságot nála. Kérte h kérdezzek tőle bármit, de nekem fogalmam sem volt h mi fán terem a terápia, így inkább az én egyetlen kérdésem rá irányult, hogy ő hogy bírja azr a sok borzalmat, amit elmesélnek neki.:)Nagyon szimpatikusan válaszolt. Ez mázli kérdése is sztem. De egy jó pszichológusnak sokak számára jónak kell lennie.Ez a szakmájuk.

Május írta:

pipacs írta: Milyen kár, hogy nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem! Valaki? Na, ki vállalja be?

Amúgy meg tényleg az anyukám! Volt pár hét, amikor random módon, két óra között többször is megharagudtam rá, hogy nem igaziból az anyukám.
Persze előbb harapnám le a nyelvem tőből, és nyelném le, mintsem ezt megmondanám neki.

Pont olyan vele a kapcsolatom, mint az anyámmal. Pont úgy félek tőle, pont mindig azt várom, hogy elárul, cserbenhagy, megaláz, kigúnyol, pont úgy dühöngök rá, és pont úgy nem merek vele szembeszállni.

Nekem meg pont az ellenkezője. Anyámmal sosem lehetek önmagam, mert azt nem hajlandó elviselni, kigúnyol érte. Nem is beszélhetek úgy, ahogy szeretnék, mert akkor megvádol, hogy lenézem, stb. Egy őszinte pillanatunk sincs. A pszichológusommal viszont lehetek önmagam, mert megért, vagy ha nem, akkor igyekszik megérteni, és mindig a legnagyobb jóindulattal teszi ezt, hátsó szándék nélkül. Nekem ez kárpótlás.

pipacs írta: Nekem meg pont az ellenkezője. Anyámmal sosem lehetek önmagam, mert azt nem hajlandó elviselni, kigúnyol érte. Nem is beszélhetek úgy, ahogy szeretnék, mert akkor megvádol, hogy lenézem, stb. Egy őszinte pillanatunk sincs. A pszichológusommal viszont lehetek önmagam, mert megért, vagy ha nem, akkor igyekszik megérteni, és mindig a legnagyobb jóindulattal teszi ezt, hátsó szándék nélkül. Nekem ez kárpótlás.

Azon gondolkodtam, ne nyissak-e új témát, anyáink és mi címmel, vagy ilyesmi.

Ideszületnek az anyáink, kapnak valami nevelést, tele hiedelmekkel, vagy mániákkal, vagy lelki görcsökkel. Pl. Pipacs anyukája talán elképzelte, hogy ha lányom lesz, az olyan lesz, mint egy Margaréta... És Pipacs nem Margaréta, ahogy anyukája megálmodta, hanem testében, lelkében egy gyönyörű Pipacs. Olyan Pipacs, amiből nincsen több. Egyszeri, és megismételhetetlen. Anyukája eszeveszetten keresi benne a margarétát, és megőrül, hogy nem találja. Ezért minden "megmozdulását" kigúnyolja, mert elvárná tőle, hogy margarétaként viselkedjen... Na, dehát Ő egy Pipacs! A fenébe, hát nem látja...?!

Én így is jártam anyámmal, ahogy Pipacs. Ahogyan Te, Pipacs..

Jó, hogy vannak pszichológusok, akik el merik fogadni, hogy nem pl. margaréták, hanem Pipacs, meg Mara, stb. (mindenki itt !) meg én, Alicia vagyunk..

Mara, fejemben van az a mondat, ami azt mondtad, hogy biztos felbosszantott vele anyám, mert olyan blőd... Azóta azon gondolkodom, hogy tényleg olyan blőd-e. Az, hogy "mindig lesz valahogy, mert olyan nem volt, hogy ne lett volna sehogy".

Tényleg, ha úgy szimplán belegondolok, elég hülyeség, ha nem gondolom tovább. De azt hiszem, én továbbgondoltam. És nekem arról szól, hogy van kiút. Az avatarom, a kép is erről a kiútról szól. Hogy a sötétségből el kell jutnunk a világosságba. Az erdőből a tisztásra..

A terapeutáknál is a kiutat keressük a dzsumbulyból, amiben érezzük magunkat, mikor gyógyulást keresünk..

Ugyanúgy érzek, mint Levendula. Erre irányult is ki a kérdésem... Rengeteg küzdés, de nincs előrehaladás.

rotebeete írta: Ugyanúgy érzek, mint Levendula. Erre irányult is ki a kérdésem... Rengeteg küzdés, de nincs előrehaladás.

És ez mindig így volt Rotebeete? Minden terápiában? Az egész életedben, vagy időnként voltak komoly elakadások, mint most?

Levendula01 írta: Olyan valakit szeretnék, akinek van ebben tapasztalata és tényleg tud segíteni, nem szeretnék úgy járni, mint a legutóbbival. Ti hogyan találtatok rá a ti terapeutátokra?

Levendula, én először érzem azt a jelenlegi terapeutámban, hogy nemcsak meghallgat, megért, hanem konkrét gyakorlatokat ad arra, hogy jobban legyek, ha rátaláltunk egy konkrét tünet okára. Ez nekem új. (Én is sok terapeutát fogyasztottam el..)
Nincs arra recept, hogyan találunk rá a megfelelőre. Én ismerősöket, barátokat kérdeztem, hogy tudnak-e jó terapeutát. Aztán amit a jelenlegiről hallottam, kíváncsivá tett. Azért járok hozzá.