Félelmek

Az a jó hírem van számodra, kedves Május, hogy ha így folytatod a terápiát, egyre kevesebbet fogsz félni..

Nekem a félelmeim nagy része eltűnt az első terápiás ciklus alatt. Ennek most kb.20 éve..

Május írta: Olvastam, hogy Galambos Lajcsit közműcsalás miatt letartóztatták. Azóta félek, hogy én is véletlenül lopom az áramot meg a gázt, és engem is le fognak tartóztatni. Meg hogy 1kg drogot találtak a rendőrök valahol, és beugrott, hogy hátha véletlenül drogot rejtegetek, csak nem tudok róla, és le fogok bukni, és soha nem fogom tudni kimagyarázni, hogy valaki csak a táskámba csempészte. Most egy ideje attól is rettegek, hogy komoly nőgyógyászati bajom van, és nőgyógyászhoz kell mennem. Baromi szar folyton félni.

Május, ma kellett átvegyek egy ajánlott levelet az ELMŰtől. Majd' összecsináltam magam... Így vagyok minden ajánlott levéllel, megyek a postára, remegő kézzel előbányászom a személyim... Amúgy azért írtak, hogy hívjam fel őket időpont egyeztetés miatt...
Szóval azt hiszem, ezek a félelmek kódolva vannak. Egy részüket le lehet küzdeni, egy részük meg marad. Viszont, ha valahol az agyad mögött tudod, hogy irracionálisak, az segít. Most erre azt fogod mondani, hogy nem tudod. De szerintem abból, hogy írsz róla, azért az derül ki, hogy tudod, csak nem akarod tudni. És igen, baromi szar folyton félni...

Egyszer jogtalanul elvette egy mávos a bérletemet, mert a sulim és a lakhelyem között utaztam azzal, és a mávos szerint én jogtalanul használtam azt. Mondtam neki, hogy de a sulim is és a lakhelyem is stimm, mert más útvonalon nem tudok közlekedni. Végül aláírtam valami papírt is. De jogtalanul elvette a kifizetett bérletemet! Majd bementem a pénztároshoz és elmondtam neki könnyek között, hogy mit csinált az a fasz. Azt mondta, hogy jogtalan volt. Én azóta arra gondolok, hogy nem nekem volt igazam, de biztos, valami büntetőeljárás is folyik a hátam mögött, amiről én nem tudok.
De próbálok nem gondolni erre, és várok az elévülésre.

Május, nekem az első terápiás ciklusom 3 év volt, 2 hetente jártam. Az alatt csökkentek a félelmeim nagyon sokat. Biztos, hogy ez nálam meg volt spékelve azzal, hogy ez a terapeuta Gyökössy tanítvány volt, és az említett Gyökössy amellett, hogy Jungot hallgatta pszichológus hallgatóként Baselban, még református lelkész is volt. Mivel én alapból katolikus nevelést kaptam, a terapeutám ajánlotta nekem a Gyökössy által írott könyveket. Azok között sok rengeteg olyan van, ami nekem "mellékhatásként" személyes Isten felé kötődést eredményezett... Ez még mindig sokat segít, de néha elvesztem a fonalat.. (Olyankor pl. dühöngök, és visszafele nézek.)
Egyik fontos mondata volt a könyveinek, hogy a Bibliában állítólat pont 365x van benne, hogy ne féljetek.. Tehát minden napra jut egy. De persze tudom, hogy ez így most itt kevés ahhoz, hogy Te leszokj a félelmekről. Én megtanultam szembe menni velük. Meg kapaszkodtam az Őrangyal hitembe is. (Jelenleg is) Miután megtapasztaltam olyanokat, hogy "Istenem, muszáj elérnem ezt a vonatot", és olyankor tudott késni a vonat. (Tudom, a MÁV jóvoltából tud máskor is, de nálunk előbb is szokott jönni...) És olyat is, hogy "Istenem, csak 5 perc múlva jön ez a villamos, az nekem sok, lekésem a terápiámat", erre ott termett érthetetlen módon 1 percen belül. Tudom, erre sokan mondhatják, hogy túl hiszékeny vagyok, de mindig akkor érzek ilyen segítséget, amikor nagyon gáz van. Emiatt úgy gondolom, hogy tényleg törődnek velem odafentről..
Tudom, nehéz ügy ez, ha onnan próbáljuk nézni, hogy igen, de akkor hogy engedheti meg Isten az abúzust? Nekem pl. erre van egy könyvem, ami számomra ezt kielégítően megmagyarázza.
Amúgy tudom, hogy mindenki másban hisz, és joga van mindenkinek akármiben hinnie, vagy nem hinnie. Itt most azt próbáltam leírni, hogy nekem mi tudott, tud segíteni a félelmek terén..

Igen, valami brutális egy gyógyszer (gyógyszar..) a rivotril. Volt, hogy egy kevés elvonásától sírógörcsöket kaptam. Most csak idegrohamokat a múlt héten.. Lehet, hogy gyógyulok...??

A büntető eljárásokra csak annyit mondok, hogy kellemesen fogtok csalódni... Ez tuti... Megígérem...

Bocsánat, hogy nyerítenem is kell, miközben megértelek Titeket, és együttérzek...

Május, nagyon értelek. Nagyon csodálatos dolog a gyermekáldás, volt benne részem háromszor. Nem csinálnám vissza azokat a klassz dolgokat, amik a gyerekekkel járnak: Nézni, ahogy cseperednek, hallani, amikor vicces dolgokat mondanak, mert tanulják az életet, igen, csodálatos dolgok. Csak attól vagyok szomorú, hogy én a szexre ugyan alkalmas voltam, de csak egy lelkileg óvodás apával tudtam végigcsinálni a gyermekéveiket. Jobbat nem találtam, mert vonzó nő voltam, de lelkileg azt sem tudtam, ki vagyok. Ettől most az első beteg, a második állandóan feszült, és az egész világgal harcol, az alkoholizmus határán táncol, nem áll szóba épp a legkisebbel, a legkisebb lenézi a középsőt, mert ő apja kedvenceként a legjobb passzban van.. Apának csak ő létezik, (legkisebb) gyereke, ez a két nagyobbnak nagyon fáj. Az is, hogy tudomást sem vesz a másik kettőről, mert azok problémásak, és neki nem kell a probléma. Most akarják visszahozni nekem a beteg gyerekemet, és kiszolgáltatottá válok miattuk (anyagi, szociális okok miatt) azoknak a testvéreimnek , akik legyilkoltak anno, akik miatt is lettem kripli, (abúzusokkal megspékelve..), bár látszólag teljes életet éltem a gyermekáldásokat tekintve. ...

Na, hát én sem így képzeltem az életemet, a gyerekeim életét..

Aztán én is úgy voltam a válás óta, hogy majdcsak találok egy normális pasit. Hát, az első kihasznált mindenhogyan, még anyagilag is. A következő ... az mentálisan betegebb, mint én. Annak örülök, hogy tudtam, tudok neki segíteni most is. Én vagyok a kapocs a gyerekei, és közte pl. Mindent megteszek barátként, hogy valami jobb szociális helyzetbe kerüljön. (Kidobta a gyerekeinek az anyja, és gyakorlatilag hajléktalan..) Aztán az utolsó történetét itt megosztottam, lényeg, hogy azt használta ki többek között, hogy kellett nekem a szex. Nem ragozom.

Ezek miatt odáig jutottunk a pszichológussal, hogy az önbizalmamat kéne oda felépíteni, hogy pasi nélkül ne féljek, mert gyakorlatilag az önbizalmamat ők adták: Ha volt pasi, éltem, ha nem volt, meg akartam halni...

Most tanulom, hogy hogyan érezheti magát jól valaki (én ) a bőrében egyedül. És egyre jobban megy. Kórustársam özvegy, nyugdíjas anyukája felnőtt gyerekek, unokák nélkül azt sem tudja, hova menjen, annyi programja van, és piszok jól érzi magát. A gyerekei is elvannak pár nélkül, kb. Veled egyidősek, Május.

Nem tudom, hogy Neked mi lesz az életed még, de nekem az jött be, hogy több lábon állok. Olyanokat csinálok, ami érdekel, emberek közé járok, olyan helyekre megyek, ha lehet, ahová szeretek. De ez tanulási folyamat eredménye, és még fejlesztem ezt.
És az is bejön nagyon, hogy vallási hovatartozás nélkül van hitem, Istenem. Nem vagyok kiszolgáltatva semmilyen felekezetnek, mert az Istenem bennem van..

Május írta: Talán a legnagyobb félelmem, hogy nincs gyerekem, és lassan időben is lecsúszok róla. Esélyt sem látok rá, hogy legyen, mert nekem az odavezető út járhatatlan, nekem nem megy a párkapcsolat, sose ment, és a szex meg végképp, maga a kínzás már a gondolat is. Alig pár évem van, amíg elvileg még szülhetek, de szex nélkül az nem megy. Attól félek, hogy egyedül és magányosan fogok meghalni, senki nem fog szeretni a magam jogán, és azt érzem, az öregségig minden nap csak elvesztegetett idő. Nem ilyen életet képzeltem magamnak.

Na, ez az, amitől én is úgy, de úgy, de úgy félek. Nagyon kétségbeesetten kapaszkodom abba, hogy az odavezető út mégsem járhatatlan, hogy a terápiás út segítségével járhatóvá válhat, ugyanakkor meg rettenetesen félek, hogy ez az egy tényleg reménytelen. És nálam is ketyeg az óra.

Mintha engem erősítene meg az is, amit a rádióban hallottam (abúzusról szóló beszélgetések a zenék közt, Klasszik rádió):

Ha egyik szülő bántja a másikat, és azt a gyereknek végig kell nézni, az is gyerekbántalmazás.

Fentebb írtam, hogy éretlenül szültem, és éretlen partnerrel, és annak milyen következményei voltak, vannak... Megértem itt lányok, Május, Pipacs vágyaitokat az anyaság iránt. Csak az lenne jó szerintem, hogy amennyire lehet, hozzátok Magatokat helyre terápiában. Azért, hogy minél kevesebb sz.rt adjatok tovább a leendő gyerekeiteknek. Nézzétek meg, fentebb, hogy én a látszólag normális életemmel mennyi kárt okoztam a gyerekeimnek.. (Időben férjhez mentem, nem volt komoly gondom a szexszel, gyerekeket szültem, próbáltam nevelni, úgy sikerült ahogy..)

Biztos, hogy teljesen optimális dolgot nem tudunk létrehozni, csak próbáljuk meg minél jobban, mert nem csak a mi bőrünkre megy. Sajna. És ott van az is, hogy a gyerekszülés is kihozhatja a korábbi megoldatlan dolgokat. Nekem volt mindhárom szülés után valami mentális zavar.. Tehát a leendő gyerekeitekért is méginkább hajrá a terápiában való gyógyulásért!

Május írta: Nekem az idővel mindig bajom volt, régebben sem terveztem soha semmit magammal kapcsolatban, de legalább nem féltem. Most meg nagyon, hogy elmegy mellettem az élet. A pszichológusom azt kérte, gondolkodjak, milyennek képzelem a jövőmet, de akárhányszor próbálok rajta gondolkodni, jön a pánik, hogy minden így marad, a múltnál még a jövő is félelmetesebb. Mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni, de most azt gondolom, semmilyen anyuka nem leszek, mert hát kinek kellenék ennyi mocsoksággal, meg igen, a gyerekhez vezető út, a párkapcsolat, szerelem, szex az valami elképzelhetetlen. És ezt még a pszichológusnak sem tudom elmondani, a szex szót sem tudom kimondani előtte. Nagyon erősen szégyenkezem, bezzeg amikor csináltam, nem szégyenkeztem, mindent megtettem, amit mondtam. Undorítónak érzem magam, komolyan.

Én mostanában ébredtem rá, hogy tényleg szeretnék gyereket, vágyom rá. Eddig próbáltam magammal elhitetni, hogy ez nekem nem is hiányzik, de lelepleződtem magam előtt. De hát már annyitól rosszul vagyok, ha megismerek valakit, akihez vonzódom. Akkor hogyan? Mi van akkor, ha örökös magányra vagyok kárhoztatva? Senkit sem bírok elviselni magam mellett sokáig. Mármint fizikailag. Megfulladok.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy alaposan el vagyok rontva, valahol nagyon mélyen, alig hozzáférhetően.
És nekem sem nagyon sikerül beszélni róla, hatalmas a tiltakozás, az ellenállás bennem. (Na, ezek a küzdelmek szívnak le teljesen.)

Lányok, a küzdelmeknek is megvan az időszaka. Nem marad így minden. Amikor rosszul vagyunk, nem látunk kifele. Akkor azt hisszük, hogy nincs kiút, és így marad. Sajnos én is ismerem ezt, de az a jó, hogy nem marad így.
És próbáljatok a terapeutával mindent megbeszélni. Először a legkevésbé gázosat. Aztán meglátjátok, hogy nem történik semmi rossz. Nem robban fel a helyiség, nem szakad le az ég, nem jönnek ki az ördögök a pokolból, nem jönnek a végrehajtók, se a bűnügyi rendőrség...