Félelmek

.

Nekem a legnagyobb félelmem, hogy nem tudom kifejezni magam, és hazugnak tartanak. Gondolom nem is kérdés honnan ered.... Nyilván onnan, hiába kértem segítséget annak idején, engem neveztek hazugnak. A másik (per pillanat) hogy nem érzem magam biztonságban az otthonomban: tatarozás előtt állunk, egy helyen repedés van a vakolaton. Meg lett nézetve: csak kisebb vakolathibáról van szó, de én biztos voltam benne hogy dőlésveszély a ház, a fejemre fog szakadni. Na ez hozta elő újra a pánikrohamokat nálam.

Én meg olyan beszari vagyok, hogy még ettől a topiktól is félek. De azért nálam leginkább a betegségek játszanak még mindig. És igen, van ez is, hogy véletlenül elütök valakit, valami hatalmas bajt okozok stb. És onnantól minden megváltozik. Na, vajon honnan jön ez.
Május, remélem, ezeket a tüneteket elmondod a pszichológusnak...

Úgy látszik az önhibáztatás nagyon bennünk van Rám jellemző lett az utóbbi időben hogy ha józan ésszel leküzdök egy félelmet, akkor hamarosan találok mást amin parázhatok. Ti hogy vagytok ezzel?

Május,lehet hogy jobb lenne ha tudna róla a pszichológus. Persze én könnyen mondom ezt, mert még csak ezután kerülök szakemberhez. De úgy gondolom nagyon is fontos lehet beszélni erről , mert ki tudja mire világit rá az orvosodnak? Remélem, lesz bennem erő hogy ne hallgassak el semmit majd a saját orvosom elől. És nem vagy hülye, ezek biztosan tünetek. Olyan mintha az ember önmagában nem bízna. És a szégyen.... azt hiszem az mindannyiunknak ismerős, pedig ebben a történetben csak nekünk nem kellene szégyenkezni.

Amaoneth írta: Úgy látszik az önhibáztatás nagyon bennünk van Rám jellemző lett az utóbbi időben hogy ha józan ésszel leküzdök egy félelmet, akkor hamarosan találok mást amin parázhatok. Ti hogy vagytok ezzel?

Igen, ez jó, hogy ezt már így érted. Én is tudom, hogy ha ez elmúlik, akkor jön a másik. És néha már meg is tudom becsülni, most pl. szemrákom van . Ezzel egész jól elvagyok. Szóval mikor az embernek már ilyen rálátása van a saját hülyeségére, az már nagy haladás.
Május, ha nem lennél normális, akkor azt gondolnád, hogy normális vagy.

Félek a rendőröktől, ha látok egyet az utcán, szorongok, hogy odajön hozzám, igazoltatni fog és lebukok, és megkapom méltó büntetésemet.
Utazásoknál az útlevélellenőrzéskor ugyanez van. Megnézik az útlevelemet, és kiderül, hogy nemzetközileg köröznek, de most majd jól elkapnak.
Boltokban a biztonsági őröktől, hogy biztosan azt gondolják, hogy rosszban sántikálok, lopni akarok, és tuti engem figyelnek, és le fognak buktatni (sosem loptam vagy akartam lopni).
Félek attól, hogy megőrülök. Hogy semmi sem igaz, csak az agyam talál ki dolgokat, minden alap nélkül, ami a leépülés, a kontrollvesztés biztos jele.
Folyton félek attól, hogy lebukom. De azt nem tudom, hogy mit tettem, és hogy ki ellen...

Mostanában én is haragszom a pszichológusomra, ezzel nem is tudok mit kezdeni. Nem is nagyon akarom tudomásul venni, hátha elmúlik...

A terápia alatt jutott már eszembe, hogy kiskamasz koromban rettegtem attól, hogy terhes voltam. Nem attól féltem, hogy az leszek, hanem úgy éreztem, hogy az voltam, rettegéssel figyeltem a testemet, minden apróság a terhesség biztos jele volt. Bénító szorongásban éltem, mert nem értettem, hogy mi történik. Meg hát a lebukás, ugye... És akkor nekem még nem volt emlékem bántalmazásról.

Érdekelne, hogy van-e olyan helyzet, szituáció amit nehezen birtok érzelmileg? Mert nekem van. egyszerűen ledermedek ha valaki felemeli a hangját velem szemben. És újabban megint nagyon konfliktuskerülő lettem, félek kiállni magamért. Ami dühít,. hogy ez nagyon sokáig nem volt így. Azon gondolkodok, mi hozhatta vissza ennyire a régi félelmeket.

Azta,ez is annyira közös bennünk,én is félek ezektől a dolgoktól,csak én még leírni is félek, nem is gonoltam hogy ez is annak a tünete, jó kis önhibáztatások,ismerős nagyon

Amanoeth én akkor vagyok így, ha a fönököm jelen van és engem néz munka k9zben vagy ha csak értekezlet közbe rám néz,előző fönökömtől is rettegtem,úgy gondolom,hogy ebbe a hatalomtól való félelem is benne van

rini írta: Amanoeth én akkor vagyok így, ha a fönököm jelen van és engem néz munka k9zben vagy ha csak értekezlet közbe rám néz,előző fönökömtől is rettegtem,úgy gondolom,hogy ebbe a hatalomtól való félelem is benne van

Ez egy nagyon jó gondolat Rini! Na én ezzel a félelmemmel le is számolok. Hihetetlen h mennyire egyszeru es megsem tudtam ezt így kimondani.

Amaoneth írta: Érdekelne, hogy van-e olyan helyzet, szituáció amit nehezen birtok érzelmileg? Mert nekem van. egyszerűen ledermedek ha valaki felemeli a hangját velem szemben. És újabban megint nagyon konfliktuskerülő lettem, félek kiállni magamért. Ami dühít,. hogy ez nagyon sokáig nem volt így. Azon gondolkodok, mi hozhatta vissza ennyire a régi félelmeket.

Szia Amaoneth. Szerintem nem visszajött hanem nem került feldolgozásra, és elnyomtál valamit. Ilyenkor dupla erővel követeli vissza magának a dolog, h járj a végére.

pipacs írta: Mostanában én is haragszom a pszichológusomra, ezzel nem is tudok mit kezdeni. Nem is nagyon akarom tudomásul venni, hátha elmúlik...l.

Ez engem is érdekelne, h honnan jön ez. Nekem is van ilyen.

karácsony írta:

pipacs írta: Mostanában én is haragszom a pszichológusomra, ezzel nem is tudok mit kezdeni. Nem is nagyon akarom tudomásul venni, hátha elmúlik...l.

Ez engem is érdekelne, h honnan jön ez. Nekem is van ilyen.

Azt hiszem, ennek van egy gyakorlati oka, legalábbis nálam, mégpedig az, hogy a jelenlétében, és/vagy a hatására jönnek elő fájdalmas emlékek. Kezdetben biztonságos volt hozzá járni, megkönnyebbülést hozott, mostanában meg már itthonról induláskor úgy érzem néha, hogy nagy baj fog érni, ha odamegyek. Mindig úgy érzem, mintha szögeken ülnék. Akkor is fáj a visszaemlékezés, ha éppen pozitív emlékekről beszélünk. Nem akaródzik beszélni még azokról sem. Haragszom a kérdéseiért, amik eszembe juttatnak dolgokat.
Aztán a nem reális: úgy érzem, hogy távol marad, hogy nem együttérző, csak a munkája vagyok, nem ismerem a velem kapcsolatos gondolatait, mert elhallgatja azokat.
Miközben persze tudom, hogy jobb, ha távol marad, ez a munkája, így tud segíteni, és már nagyon sokszor bizonyította, hogy igenis együttérez. Jobban emlékszik a történeteimre, mint én, nagyobb rálátása van az életemre, mint nekem, és segít, hogy melléérjek. Erre a haragra biztosan nem adott okot. És éppen ezért hallgatok róla (még).
Te megbeszélted ezt a pszichológusoddal?