Kiállítás

Nekem különleges és sokoldalú élmény volt a tegnap este. Csak a saját véleményemet írom, nem szeretnék senkit megbántani.

Összességében jó volt, jó volt veletek lenni!
A körülöttem ülők tök jófejek voltak, jó volt velük összenézni és uram bocsá, összekuncogni is!
Nagyon meghatóak voltak az önvallomások, a felvállalások, nekik biztos nagy élmény, hogy sok ember előtt ítélkezés nélkül kimondhatták, hogy velük is megtörtént. Úgy érzem, én is adtam magamból valamit. Nagyon szimpatikusak voltak a "műsorvezetők", amit a két szakember, a két pszichológus mondott, azzal mindenben egyet tudtam érteni. Nem szeretnék személyeskedni, de Víg Sára különösen hiteles és természetes volt számomra, azt éreztem, bármikor tudnék vele beszélgetni.

Viszont a társadalom hibáztatásával nem értek teljesen egyet. Néha olyan érzésem volt, hogy az abúzusért mindenki hibáztatva van, és mindenki gonosz. Szerintem az gonosz, aki elköveti, és az a környezet hibás, aki szemet huny felette, de az nem mindenki! Meg én nem szeretném erkölcsi kötelességemnek érezni, hogy ezt mindenhol felvállaljam, mert azzal segítek másokon, az megint egy újabb teher lenne számomra. Ha úgy jön ki a lépés, hogy valahol beszélek a témáról, beszélek róla, de nem gondolom, hogy mindig hozzá kéne tennem, hogy amúgy én is érintett vagyok.
És nem szeretnék tekintettel lenni arra, hogy ki mennyit bír el abból, amit elmondok. Ha valamilyen sajtóbéli ügy kapcsán szóba kerül a szexuális erőszak, elmondom a véleményem, de ha azt tapasztalom, hogy süket fülekre találok, akkor nem nyomulok a témával tovább - őszinte leszek, saját magam miatt, talán önzésből, mert nem akarom magam tovább nyomorítani ezzel. Ez az én választásom, az én személyes szabadságom.

És tegnap nem mertem elmondani, hogy vagyok én a szégyennel. A gyerekkori dolgok miatt nem magamat szégyellem, nem az a legnehezebb benne, hogy velem az történt, hanem a családomat szégyellem, hogy megtörténhetett. Ha nem beszélek róla, azért nem teszem, mert nem akarom, hogy a családomról rosszat gondoljanak.

Szóval számomra nagyon gondolatébresztő volt a tegnap este, köszönöm!

Kedves Mindannyian.

Én új vagyok köztetek. Tegnap került megosztásra a történetem (271) és tegnap elmentem hozzátok.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is foglalkozni fogok ezzel, hogy egyáltalán írni merek róla, vagy részt veszek olyan eseményen, ahol ez téma. Persze tudom, hogy ilyen rendezvény aligha létezett korábban. Azt sem gondoltam volna, hogy ennyi ember küzd és hordozza a saját keresztjét. Amik sokkal súlyosabbak az enyémnél. Soha nem gondoltam, hogy nekem sorstársaim vannak.
Köszönöm mindazt, amit megosztottatok, amikről a beszélgetés folyt. Rengeteget jelent.

Köszönöm a tegnap estét, hogy élhettem, megtapasztalhattam olyan részeimet, melyre korábban vagy nem adódott lehetőség vagy nem voltam elég bátor hozzá.

A hely jól rekonstruálta, milyen nyomasztó, sötét mélységekbe kellett merülni önmagunkban.
Moderátori részről jó volt megtapasztalni a szakértelem biztonságát, az együttérzést és az értő figyelmet. A nemek aránya is reprezentálta, hogy a témában jelenleg hogyan képes megnyilvánulni a társadalom. A közönség megszólaltatása és egyensúlyban tartása csodásan működött. Az pedig, ahogy a végén a feloldódás csúcspontján lett befejezve a beszélgetés, hitelesítette a profizmust.

Szerintem mindegy, hogy az út melyik részén tart valaki, aki tegnap eljött a programra sok erőt kaphatott a továbblépésre.

Szívből gratulálok a szervezéshez!

A tegnap esti rendezvénnyel kapcsolatosan szeretnék írni egy engem negatívan érintő dologról is.

Volt a teremben egy férfi, aki a közönség soraiból vélhetően áldozatként megszólalók részére reklám anyag jellegű cetliket osztogatott. Egyik felszólalásomat követően, kéretlenül nekem is a kezembe nyomott egyet. Elfogadtam, bár kifejezett ellenérzésem volt.
Hazafelé menet elgondolkodtam az eseten és arra a következtetésre jutottam, hogy van még mit fejlesztenem az önvédelmemen. Tulajdonképpen egy finom erőszak áldozatai voltunk, akik elfogadtuk (volt, aki még meg is köszönte) ezt a kéretlen, igénytelen fecnit.
Magamon elgondolkodva, nálam úgy zajlott, hogy felszólaltam, ami rám egyáltalán nem jellemző idegen közegben, főképp pedig ilyen témában nem. A mondanivalómat természetes izgalommal befejezve, a zavarom tetőfokán, még a résztvevők irányomba való figyelemének utolsó pillanatában a férfi a hátam mögül érkezve, váratlanul nyomta kezembe a papírt. Jó kislány módjára elfogadtam és a táskámba tettem.
Hasonló esetben szeretnék a jövőben úgy reagálni, hogy felállok, szembefordulok vele és ezt mondom: Legyen szíves, vegye vissza, amit adott, mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas most az efféle dolgokra. Tiszteljen meg azzal, hogy megkímél a „segítésnek” álcázott nyilvános erőszakoskodástól. Tájékoztatom, hogy illett volna engedélyt kérnie a szervezőktől, hogy maximum a végén szót kérhessen ezzel kapcsolatosan, majd a rendezvényt követően, akit érdekel a dolog, az majd önszántából odamegy hozzá.
A férfi számomra jó példája volt a finom erőszaknak. Kár, hogy nem voltam még eléggé összeszedett ahhoz, hogy ezt meglépjem, persze arra jó volt, hogy már egy következő körben felkészült leszek rá.

Kíváncsi lennék rá, hogy Ti hogy látjátok az esetet!?

Engem is kifejezetten idegesített az úriember,én legszívesebben leütöttem volna,én is ezt az erőszakot éreztem és nem enyhe formába,kifejezetten dühitett.
Amúgy érdekes hogy többször jelentkeztem de én nem kaptam szót,lehet nem jelentkeztem olyan agresszíven mint a szóban forgó úriember,vagy tényleg csak észrevétlen voltam,vagy tudat alatt gondoltam úgy hogy mégsem szólalnék meg.Amit szerettem volna elmondani az annyi lett volna,hogy ugye egy hozzászóló beszélt arról hogy az ember teste mindent elárul,érdekes hogy én előző nap mondtam el a történetem egy részét a masszőrömnek akihez járok,annyira empatikus volt amivel én eddig nem nagyon találkoztam,talán mert ő is sérült kicsit,és ő mondta hogy a legelejétől kezdve érezte,hogy valami súlyos dolog történhetett velem ami alapvetően meghatározza az értékrendem.Én is segítőpályán vagyok.Mióta amúgy elmondtam neki,egyfolytába rá gondolok.Amúgy ez bennem is megfogalmazódott,hogy én a példámmal,hogy ez velem is megtörtént és itt vagyok gondoltam hogy egyszer majd kiállok,nekem ez abszólút nem plusz teher,de persze nagyon megválogtava hogy kinek beszélek erről

rini írta: Engem is kifejezetten idegesített az úriember,én legszívesebben leütöttem volna,én is ezt az erőszakot éreztem és nem enyhe formába,kifejezetten dühitett.
Amúgy érdekes hogy többször jelentkeztem de én nem kaptam szót,lehet nem jelentkeztem olyan agresszíven mint a szóban forgó úriember,vagy tényleg csak észrevétlen voltam,vagy tudat alatt gondoltam úgy hogy mégsem szólalnék meg.Amit szerettem volna elmondani az annyi lett volna,hogy ugye egy hozzászóló beszélt arról hogy az ember teste mindent elárul,érdekes hogy én előző nap mondtam el a történetem egy részét a masszőrömnek akihez járok,annyira empatikus volt amivel én eddig nem nagyon találkoztam,talán mert ő is sérült kicsit,és ő mondta hogy a legelejétől kezdve érezte,hogy valami súlyos dolog történhetett velem ami alapvetően meghatározza az értékrendem.Én is segítőpályán vagyok.Mióta amúgy elmondtam neki,egyfolytába rá gondolok.Amúgy ez bennem is megfogalmazódott,hogy én a példámmal,hogy ez velem is megtörtént és itt vagyok gondoltam hogy egyszer majd kiállok,nekem ez abszólút nem plusz teher,de persze nagyon megválogtava hogy kinek beszélek erről

Rini, először én sem kaptam szót, bátortalanul jelentkeztem. Aztán Alicia, aki mellettem ült biztatott (köszönöm Neki), a határozottságommal sikerült figyelmet kapnom. Szerintem fontos, hogy megtanuljuk a határozottságot, mert pl. hogy megszólalhattam ezen az összejövetelen nekem nagyon sokat adott.

Amiket a testtel kapcsolatosan írtál, nekem is hasonlóak a tapasztalataim. Ugyan olyan lényegesnek tartottam a test feloldását, mint a lélekét és az elméét. Először éreztem, hogy mindhárom fontos, aztán már tudatosan építettem fel a terápiámat. Külön figyelmet fordítottam több módon a testemre, ebben nekem is segítettek masszőrök és a férjemmel való bensőséges kapcsolat; pszichiáter segítségével meg tudtam magamnak engedni a tisztánlátást, mely által már tudatosan sikerült az elmém téves kapcsolásain változtatni; a láthatatlan lelki görcsöket pedig hangokkal (a saját hangommal, terápiás hangszerekkel) és a könnyekkel (sok-sok sírással) sikerült kioldani. Azért azt hozzáteszem, hogy kezdetben, ebben az elméletemben a jóistenen meg rajtam kívül szerintem senki nem hitt a környezetemben. A férjem például támogatott mindenben, de azért elmondta, hogy hiába megyek bárhová, szerinte az ember csak saját magán tud segíteni. A pszichiáter ugyan végighallgatta, hogy rajta kívül még hova járok (mert így tartottam korrektnek, ha tud róla), de az ezzel kapcsolatos ellenérzései, melyeket kimondatlanul is éreztem, csak azt követően szűntek meg, miután látta rajtam a gyors javulást. Aki a lelkemen keresztül közelítette meg, ő a pszichiáter hallatán zárolt, aztán egy idő után neki is változott a véleménye.

És még bőven van mit fejlődnöm, hogy az olyan tapintatlan embereknek, mint a rendezvényen az a férfi volt, azonnal tudjak reagálni!

Nekem kellett egy-két nap, hogy tudjak visszajelzést írni a találkozónkról... mélyen megdöbbentett, hogy szembesültem vele, mennyi indulat van bennem még mindig (a "Nyugodt" becenév ellenére, sőt, talán éppen amiatt).
Az, hogy ilyen sokan voltunk, és ilyen nyugalommal szóltunk hozzá (és viseltük el némán a feltehetően pszichésen sérült férfi cetliosztogatását és mások megosztásaiba belebeszéléseit), egyszerre volt nagyon megható,nagyon támogató számomra, és ugyanakkor fokozta bennem a sérült igazságérzet indulatait...
Nagy izgalommal készültem, úgy éreztem, ott a helyem - és nem tudom, mit vártam igazán, nem tudtam, miért gondoltam úgy, hogy markánsabban fogjuk képviselni az érdekeinket, mikor épp a magam példáján is pontosan tudom, hogy épp az az egyik következménye a tragédiáinknak, hogy nemigen tudjuk az érdekeinket markánsan képviselni...
Éreztem az összetartozás erejét, a moderátorok és szakértők szeretetteli hozzállását és megértését, de azt is, hogy, talán éppen, mivel terápiában veszünk/vettünk részt, vagy segítő foglalkozást választottunk, néha mintha túl megértőek lennénk sokfelé és túlságosan racionálisan szemléljük a saját tragédiánkat is... így kevésbé kap hangot az áldozat, a sorsát (legalábbis fizikai szinten) nem választó gyerek kiáltása és kétségbeesett riadtsága....Sok-sok józan és okos felnőtt ült ott, nyilván, aki hozzászólt, azért tudott hozzászólni, mert már mögötte van egy hosszú terápiás folyamat... és hogy nagyon útmutatóak, és tiszteletet és hálát ébresztőek voltak a hozzászólók történetei...
De én végig úgy éreztem, hogy a bennem rekedt gyerek "Ez nem igazság!" "Miért nem látjátok, felnőttek?" "Miért nem segítetek, felnőttek?" "Miért vagytok ilyenek, miért fogadjátok el az életet ilyennek, felnőttek?" kiáltásai hiányoznak nekem. Persze könnyen lehet, hogy egy újabb feldolgozatlan témára leltem önmagamban és a lelkemben...és mások már túljutottak ezen.
Valahogy ez a kiáltás nekem hiányzik. A honlapon szereplő történetek, és a táblák, azok kiáltások. Az UNICEF reklám-kisfilmjei is ilyen kiáltások.
Mintha, egy tárgyaláson kimaradt volna a vádbeszéd, és mindjárt a bíró magyarázatával lépnénk tovább... de ez feltehetőleg az én sérültségem, mindenesetre megosztom veletek, hiszen ti vagytok, akik a legtöbbet tudják rólam
Ez volt az érzésem ott helyben - mára már lehiggadtam, mára bennem is újra előjött a felnőtt, aki hálás, hogy a segítők, a moderátorok megteremtették ezt a lehetőséget, és hogy érezhettem az összetartozás közösségét...és a szeretetteljes figyelmet mindenki részéről.
Köszönet érte!

Nyugodt, jó volt olvasni amiket írtál, a hála érzés járt át miközben olvastam a soraidat.

Sziasztok! Én is köszönöm a szervezőknek a lehetőséget! Jó volt ott lenni köztetek. Régóta nem jártam itt, most a terápiára próbálok inkább koncentrálni. Engem az fogott meg, és nem hagy azóta sem nyugodni, amit B. Zsuzsa mondott, hogy igen, nem kíváncsi ránk a környezet, nehéz nekik elhordozni minket, de minket senki nem kérdezett meg, hogyan tudjuk majd elhordozni, amit tettek velünk ..

Holnap este tudok csak érdemben válaszolni, erdei iskolában vagyok.
Ami azt az embert illeti, tudtuk, h gaz lesz, de nem volt ürügy, h ne engedjük be. Legközelebb lesz.

Végre le tudok ülni géphez, és egy kicsit összegezni az ARTatalan kiállítás utolsó eseményének tapasztalatait.
Hihetetlen este volt. Teljesen kiszámíthatatlan volt számunkra, hogyan fog ez a beszélgetés zajlani, nagyon izgultunk, de azt mindannyian éreztük, hogy hatalmas pillanatokat fogunk megélni. Reméltük, hogy sikerül majd a közönséget bevonni a beszélgetésbe, és Ti minden reményünket felülmúltátok! Elképesztően bátrak voltatok!
Érdekes volt látni, ahogy ennek a nehéz témának próbáltuk eleinte a könnyebbik felét megfogni, kicsit "tudományosan" indult a beszélgetés, de aztán mindenki egyre merészebb lett, és végre arról volt szó, amiért eljöttünk. Sorra jöttek a coming outok, amihez nagyon sok erőre volt szükség. Csak úgy vibrált a levegőben az, ahogy az ott lévő rengeteg áldozatban egyre inkább érett az elhatározás: ki akarom mondani, hogy én is áldozat vagyok! Megható volt hallani azokat a - részlet nélküli - történeteket, átélni veletek a tapasztalatokat, amelyekről beszámoltak az ott lévők.
Láttam, voltak olyanok is, akik még csak a felismerésnél tartanak, láttam könnyeket a szemekben, legszívesebben odamentem volna mindenkihez, hogy jól megöleljem. Nem volt rám módom sajnos. Különösen sajnálom ezt egy fiatal lány esetében, elől ült a földön, szóval ha olvas, akkor - jobb híján - küldök neki egy virtuális ölelést.
Mióta eljöttem onnan, nagyon erősen érlelődik bennem, mi legyen a következő rendezvényünk, megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és megosztom veletek,

Mara, most tényleg nem szabad abbahagyni! Nem lesz könnyű, főleg nekünk, áldozatoknak, túlélőknek (kinek hogy tetszik), de folytatni kell, mert szerintem egy új kor hajnala kezdődött azon a szerda estén ott, abban a sötét mélységben.
Elgondolkodtam azon, amit Május írt a pszichiáteréről. Én is folytan azzal találom magamat szembe, hogy el akarnak hallgatatni, mint pl. Virágot, a 30-as nőt a legutolsó történetben.
Szeretnék megosztani Veletek egy személyes tapasztalatot, amit szerda óta átéltem:
Tagja vagyok egy (hívjuk úgy) női körnek, ahol jelen vannak segítő szakmában dolgozó nők is (főképpen gyerekeket érintően). A szerda este után úgy éreztem, hogy valamilyen formában beszélnem kellene ebben a körben a témáról. Végül azt a módját választottam, hogy megosztottam a HVG-s cikket, azzal a kommenttel, hogy én jelenleg egy ilyen ügyön dolgozok, és úgy gondolom, hogy egy ilyen körben nem mehetünk el szó nélkül egy ilyen téma mellett. Aztán következő lépésként elmondtam, hogy a cikk az én személyes történetemen keresztül szólt a témáról. Aztán a harmadik lépésben megosztottam az Origo által megjelentetett ARTatlan estéről szóló cikket, feltettem néhány kérdést. A kérdésekre egy embertől érkezett egy mondjuk úgy, hogy „nyugodj már le” válasz… És ezzel azt hiszem szét is zúztam a csoportot, pedig rövid voltam, tömör és személytelen. Azóta senki nem írt. Tudjátok, van egy olyan érzésem, hogy a látszat ellenére is erősebbek vagyunk, mint gondoltuk!

Ahogy írtam, szeptember 2-től folytatjuk az ARTatlan kiállítást, kicsit megújítva, új programokkal, tARThatatlan címmel. A megnyitó szept. 2-án lesz, 18 órakor.

Szeptember 9-én, 18 órai kezdettel folytatjuk a "Kötetlen beszélgetést", amit májusban kezdtünk el a Katonában. Nagyon szívet melengető és hasznos beszélgetés volt szerintem, az idő szűke miatt félbeszakadt, most folytatjuk.

Lesz még egy szakmai esemény is, pszichológusoknak. Megpróbáljuk összeszedni a gyermekkori szexuális abúzussal foglalkozó gyakorló pszichológusokat, és velük kezdeményezünk beszélgetést. Ha úgy gondoljátok, hogy a ti pszichológusotokat érdekelné ez az esemény, e-mailben jelezzétek ezt nekünk! Ez az esemény nem publikus, ezért nem is írom az időpontját.

És itt a FB event a beszélgetéshez:

www.facebook.com/events/1729643663954122/

Anoni Mara írta: Ahogy írtam, szeptember 2-től folytatjuk az ARTatlan kiállítást, kicsit megújítva, új programokkal, tARThatatlan címmel. A megnyitó szept. 2-án lesz, 18 órakor.

Szeptember 9-én, 18 órai kezdettel folytatjuk a "Kötetlen beszélgetést", amit májusban kezdtünk el a Katonában. Nagyon szívet melengető és hasznos beszélgetés volt szerintem, az idő szűke miatt félbeszakadt, most folytatjuk.

Lesz még egy szakmai esemény is, pszichológusoknak. Megpróbáljuk összeszedni a gyermekkori szexuális abúzussal foglalkozó gyakorló pszichológusokat, és velük kezdeményezünk beszélgetést. Ha úgy gondoljátok, hogy a ti pszichológusotokat érdekelné ez az esemény, e-mailben jelezzétek ezt nekünk! Ez az esemény nem publikus, ezért nem is írom az időpontját.

[Kedves Mara,
Örülök, hogy folytatódik ARTatlan kiállítás..ott voltam én is a "Kötetlen beszélgetésen"..és milyen jó, hogy szakmai esemény is lesz! Azon is ott leszek ...]