Orvos, gyógyszer

Hát, először is nagyon köszönöm a lehetőséget meg a helyet, hogy kérdezhetek! Rengeteg kérdésem van.
Szóval még anno azt mondta a pszichológus, hogy időnként teljesen szétesem a szorongástól, és szeretne segíteni, csak így nagyon nehéz, mert elnyel a szorongás, és nem tudok beszélni.
A pszichiáter kétféle gyógyszert írt, egy szorongáscsökkentőt, csak addig kell szedni, amíg a másik nem hat. Az egy antidepresszáns, ami hangulatjavító meg trauma utáni stressz zavarra van. Te miket szedsz?
És nem lettek mellékhatások? Mert rengeteg van ráírva. Nem lettél ilyen nyálcsorgató, leszedált valaki? És nem híztál tőle?
És önmagad maradtál? Nem lettél más ember? Nem vesztetted el önmagad?
És mi van, ha mindenki téved, és nincs is szükség a gyógyszerre? Most nekem pár napja jobb, bár szabin vagyok, akkor kevesebb a stressz.
Nem érzed úgy, hogy nem érdemled meg, hogy jobban legyél? Én ettől félek talán a legjobban. Én bántom, sanyargatom magam, alig eszem, rosszul alszom, mert a testem szerintem ezt érdemli. Nincsenek ilyen gondolataid?
Mióta szeded és meddig kell? Nekem azt mondta, minimum fél év.
És nem néz bolondnak a környezeted, nem szégyelled, hogy ide jutottál? Én csak egy barátnőmnek mondtam el, annyira szégyellem.
És ti itt nem fogtok megvetni, hogy gyógyszerszedő lettem? Ez is komoly kérdés! Még nem szedem....
Most egyelőre ennyi...

Mindjárt törlöm az előző topikot.

Én nem antidepresszánst szedek, bár az is egy opció volt, de végül egy kis dózisú antipszichotikum mellett döntöttem, mert elsősorban az éjszakai tüneteket szerettem volna csökkenteni (folyamatos rémálmok, nem tudtam eleget aludni, szorongásrohamok, meg egyéb ijesztő tünetek).
Mellékhatások: amikor elkezdtem szedni, akkor a szedatív mellékhatással küzdöttem sokat. Amikor az első, mákszemnyi tablettát bevettem, majdnem összeestem. Addigra annyira kimerült voltam, annyi alváshiányt halmoztam fel, hogy egy icipici adag is kiütött. Aztán fokozatosan hozzászoktam, fokozatosan lett emelve az adag (négy hét alatt), ezt később még kétszer kellett kicsit módosítani, de, azt hiszem, mára megtaláltuk a tökéletes adagot. Nem nagyon érzékelek mellékhatást. Nem híztam meg (pedig mondjuk elférne rajtam még néhány kiló), nem lettem másvalaki, nem hülyültem meg. Kb 5-6 hét után elkezdtem jóval kiegyensúlyozottabbnak érezni magam, lett energiám, kicsit visszatért belém az életerő, és újra képes voltam jobban részt venni a mindennapi életben. Munkahelyen is jobban tudtam teljesíteni, és magánéletben is több, minőségibb időt tudtam (tudok most is) eltölteni barátokkal. Ettől persze még nem vagyok jól, azaz gyógyult, viszont mivel képes vagyok jól teljesíteni, több sikerélmény ér és ezek erősítenek. Jobban tudok teljesíteni a terápiában is, azóta sokkal intenzívebbé vált a terápiás munka.
Mindezt gyógyszer nélkül is el lehet érni, és persze erre is törekszünk, de sokkal lassabban és gyötrelmesebben. Azt hiszem, a gyógyszer néha valóban fontos és szükséges. Nem a problémára megoldás, hanem mankó. Terápiás segédeszköz. Ideiglenes.
Én sokszor érzem úgy, hogy semmi jót nem érdemlek meg, de ez visszatérő terápiás téma.
A környezet... az már macerásabb volt. Néhány barátom tudja csak, és majdnem mindegyik elutasító volt először. A reakciójuk miatt törekedtem arra, hogy jobban megértsem, miről is szól, mit is jelent nekem a pszichiátriai szer szedése, és utána meg tudtam velük értetni. Azt hiszem, a reakciójukat a tájékozatlanság szülte leginkább. És, őszintén szólva, magam sem reagáltam volna másképpen a helyükben. Akkor még.

Én biztosan nem vetlek meg, ha elkezded szedni. Szerintem nagy bátorság kell hozzá, hatalmas bátorság, és erő. Ez pedig tiszteletet érdemel.

Köszönjük Pipacs.

Én megosztom az életem során egyszer bevett nyugtatóval kapcsolatos emlékem.
Huszonévesen volt az első pánikroham korszakom, amiből totál egyedül másztam ki.
Ámde a legelején azt sem tudtam, mi ez. Elmentem a háziorvoshoz, aki felírt nekem sanaxot.
Egyik éjjel már annyira rosszul lettem egy érzelmi behatásnak is köszönhetően, hogy összeestem. Bevettem egy fél sanaxot, majd leültem a tájékoztatóját olvasgatni megnyugvást keresve. A mellékhatások részt elolvasva rosszabbul lettem, mert hipohonder vagyok. És még rosszabbul lettem. Valahogy túléltem azt az estét majd elmentem egy természetgyógyászhoz, hogy derítse ki mi van velem. Irisz diagnosztikára mentem. Azóta is hálával gondolok rá, összeállított nekem egy olyan gyógyfűkeveréket kúrával együtt,ami segített. Egy hétig kb.semmit nem tapasztaltam. A kúrát befejezve, minden mellékhatás nélkül abbahagytam. Időnként azt hiszem ismételtem. De ezeknél kell szünetet tartani. Ugyanígy hálával gondolok arra a talpreflexológusra, aki megszabadított egy vérrögtől az általa felírt kúrának köszönhetően. Sajnos most megint gond van és lehet, megint visszamegyek hozzá csak meg kellene találnom.
Azt szeretném tudni, hogy hogy lehetséges, hogy már egyszer legyőztem a pánikrohamokat és tíz év múlva visszaköszönt. Nem kellett gyógyszer akkor. Pedig durva rohamokkal küzdöttem.

Pipacs, nagyon hálás vagyok neked , és sokat segített az őszinteséged, köszönöm!

Még lennének kérdéseim... Nem félsz attól, hogy a gyógyszerszedés egy életre szól? És a környezettől függetlenül nem érzed kudarcnak, hogy ilyen segítségre is szorulsz? Én pl egyáltalán nem gondolok rosszat rólad, hogy gyógyszert szedsz, de te ezt magaddal meg tudtad beszélni?
Meg nekem az tűnik hihetetlennek, ha bekapok bár gyógyszert, attól jobb lesz az életem, mert úgy gondolom, attól nem lesz párkapcsolatom, nem lesz gyerekem, nem törlődik el a mocskos múltam, szóval akkor mi oldódik meg?
Én magamban azt nem tudom elrendezni, hogy ide jutottam, mert a pszichiáter azt mondta, hogy a gyógyszer mellett pszichoterápia is kell, szóval nehéz, hogy ennyi külső segítségre szorulok. Én mindig erősnek gondoltam magam, olyannak, aki mindent kibír, szóval megdőlni látszik a magamról kialakított kép...
Este megint teljesen beszippantottak a rossz érzések, azt éreztem, belehalok, és megint átfutott az agyamon, mégiscsak be kellene venni a gyógyszert, mert ez így elviselhetetlen.

Karácsony, ez most olyan lesz, mintha magamnak mondanék ellent: van, amit az ember egyszer kibír, aztán 10 év múlva nem, és csak mennek az évek anélkül, hogy az igazi probléma ott mélyen megoldódna. Nem tudom, hány éves vagy, de sokat olvastam róla, az abúzus sokáig tud mélyben maradni, aztán az élet közepe felé, a harmincas években teljes erőből előtör. Hogy ami védekezés addig működött, az eddigre teljesen összeomlik.

Nem egészen ide illik, de szeretném megosztani veletek. Rengeteget olvastam az abúzusról, és egy idő után rájöttem, "rólam írták" a szakirodalmat. Hogy élsz 30-40 évig látszólag rendben, aztán csak előtör ez az egész, pl újabb trauma, egy közeli hozzátartozó halála felszínre hozza. És akkor értelmet nyer egy csomó régi dolog, az egész életen át tartó szorongások, a többszöri pszichológus, pszichiáter, a megmagyarázhatatlan betegségek, a párkapcsolati konfliktusok, szóval nálam minden pontosan így történt. Amikor most voltam a pszichiáternél, csak a tüneteimet mondtam el, ő meg ezek után rákérdezett, ért-e engem gyerekkoromban szexuális bántalmazás. Szóba sem hoztam, sőt, úgy mentem oda, hogy erről hallgatok.
És ami nehéz: hogy még mindig kételkedem, igaz-e ez az egész, nem csak én találtam-e ki gonoszságból.

Ez kicsit hosszúra sikeredett

Köszönöm Május. Tudom, hogy ez igaz. Viszont a tüneteimet tekintve semmivel sem volt könnyebb akkor, mint most. Ugyanolyan. Ráadásul akkor egyedül kellett talpraállnom. Sajnos senki sem küldött pszichológushoz és az abúzus, valamint a testi terror sem került feldolgozásra. Egy magyart tördelő idősebb dokinő volt a természetgyógyász. Arra emlékszem, hogy nagyon elkomorult, tök szigorú lett ezért vettem komolyan. Huszonévesen én is azt gondoltam, hogy mindent kibírok és amúgy orvos sem látott szinte soha. Az ő hozzámállása miatt vettem komolyan akkor azt a kúrát, mert átható volt a hite, meg jól le is szidott, mert a diagnosztikából kijött, hogy alkoholt ittam sokat. Rámszólt, hogy fejezzem be a bulizásokat, az éjszakai életet és azt hiszem a kávézást is. Mindent betartottam. Akkor abban az állapotban voltam, hogy nem tudtam sírni, de akartam.
Most valami hiányzik belőlem és úgy érzem az nem a gyógyszer. Meg ha férfi pszichiáter lenne, akihez mennem kéne, végzetes kérdés lenne, hogy ért-e szexuális abúzus. Indulatot vált ki.

Május írta: Pipacs, nagyon hálás vagyok neked , és sokat segített az őszinteséged, köszönöm!

Még lennének kérdéseim... Nem félsz attól, hogy a gyógyszerszedés egy életre szól? És a környezettől függetlenül nem érzed kudarcnak, hogy ilyen segítségre is szorulsz? Én pl egyáltalán nem gondolok rosszat rólad, hogy gyógyszert szedsz, de te ezt magaddal meg tudtad beszélni?
Meg nekem az tűnik hihetetlennek, ha bekapok bár gyógyszert, attól jobb lesz az életem, mert úgy gondolom, attól nem lesz párkapcsolatom, nem lesz gyerekem, nem törlődik el a mocskos múltam, szóval akkor mi oldódik meg?
Én magamban azt nem tudom elrendezni, hogy ide jutottam, mert a pszichiáter azt mondta, hogy a gyógyszer mellett pszichoterápia is kell, szóval nehéz, hogy ennyi külső segítségre szorulok. Én mindig erősnek gondoltam magam, olyannak, aki mindent kibír, szóval megdőlni látszik a magamról kialakított kép...
Este megint teljesen beszippantottak a rossz érzések, azt éreztem, belehalok, és megint átfutott az agyamon, mégiscsak be kellene venni a gyógyszert, mert ez így elviselhetetlen.

Karácsony, ez most olyan lesz, mintha magamnak mondanék ellent: van, amit az ember egyszer kibír, aztán 10 év múlva nem, és csak mennek az évek anélkül, hogy az igazi probléma ott mélyen megoldódna. Nem tudom, hány éves vagy, de sokat olvastam róla, az abúzus sokáig tud mélyben maradni, aztán az élet közepe felé, a harmincas években teljes erőből előtör. Hogy ami védekezés addig működött, az eddigre teljesen összeomlik.

Nem egészen ide illik, de szeretném megosztani veletek. Rengeteget olvastam az abúzusról, és egy idő után rájöttem, "rólam írták" a szakirodalmat. Hogy élsz 30-40 évig látszólag rendben, aztán csak előtör ez az egész, pl újabb trauma, egy közeli hozzátartozó halála felszínre hozza. És akkor értelmet nyer egy csomó régi dolog, az egész életen át tartó szorongások, a többszöri pszichológus, pszichiáter, a megmagyarázhatatlan betegségek, a párkapcsolati konfliktusok, szóval nálam minden pontosan így történt. Amikor most voltam a pszichiáternél, csak a tüneteimet mondtam el, ő meg ezek után rákérdezett, ért-e engem gyerekkoromban szexuális bántalmazás. Szóba sem hoztam, sőt, úgy mentem oda, hogy erről hallgatok.
És ami nehéz: hogy még mindig kételkedem, igaz-e ez az egész, nem csak én találtam-e ki gonoszságból.

Ez kicsit hosszúra sikeredett

Igen, néha félek attól, hogy sosem fogom tudni abbahagyni a szedését. Soha nem voltam képes normálisan aludni. Soha. És mióta szedem, azóta alszom. Néha félek attól, hogy a magam erejéből erre sosem leszek képes. Ugyanakkor meg már a terápia hatására elindultak változások, vannak olyan dolgok, amikben elkezdtem jobban működni, a gondolkodásom irányt váltott, a horizont tágult és mindig ebbe kapaszkodom, hogy ezek szerint tényleg van fejlődés, ha lassan is történik, de van. És próbálok bízni a folyamatban. Persze ettől még vannak sötét pillanatok.
A gyógyszer nem gyógyít meg, nem azért veszed be. Nem ad párkapcsolatot, megoldást, nem törli el a múltat. Könnyíthet viszont azokon a debilizáló tüneteken, amik miatt nem a gyógyulásra koncentrálsz. Ahogy írtam is, mankó. Azt, hogy ez kinek szükséges, kinek nem, szerintem a pszichológus-pszichitáter-páciens háromszög tudja eldönteni, közösen.
Nekem már természetes az, hogy gyógyszert szedek, sokkal kevesebb gondolat foglalkoztat ezzel kapcsolatban. Persze lehet, hogy majd visszatérnek a kétségek.
Hogy külső segítség... Néha megijedek terápiás óra közben, hogy mégis mit csinálok? Ülök ott egy tökidegen emberrel szemben, valakivel szemben, akit valójában nem ismerek és nincs is jogom a róla való tudáshoz, és megosztom vele a legkínosabb gondolataimat. Hogy lehet ez természetes? Mindig arra gondolok, hogy másoknak ez biztosan könnyebben megy és bizonyára én vagyok a legunalmasabb, legnehézkesebb páciens.
Meg a kételkedés, hogy minden, amit elmondok, igaz volt-e, tényleg megtörtént-e, vagy csak én gondolom, vagy eltúlzom... ez folyton velem van.
De ez már nem is a gyógyszer témája.

Jó erről beszélni! Bevettem egy felet. Aztán majd meglátom.

Május írta: Jó erről beszélni! Bevettem egy felet. Aztán majd meglátom.

Május élsz még?

Szeretnék hozzászólni a gyógyszerszedés témához. Előre is elnézést kérek, ha valaki számára túlságosan racionálisan fogalmazok, de szándékosan teszem, hogy egy ilyen megvilágításból is láthatóvá tegyük a témát.
Szerintem tanácsot nem lehet adni ebben, csak tapasztalatokat lehet átadni.
Úgy gondolom, hogy mint a többi területen, itt is az a legfontosabb, hogy a döntést illetően kellő ismerettel kell rendelkezni. Ebben egyébként az a nagyszerű, hogy dönthetsz! És bárhogyan is döntesz a döntés téged szolgál. A döntés a terápia része. Ha felelősségteljesen mérlegelsz, akkor nincs rossz döntés.
Amikor elfogadod a gyógyszerszedést, akkor elfogadsz egy segédeszközt, amitől gyógyulás esetén meg lehet válni. Ha a kapott segédeszköz nem megfelelő, akkor lehet rajta módosítani, vagy lehet másikat kérni.
Az orvosnak alapból kötelessége tájékozatni a pácienst arról, hogy mi várható a gyógyszertől, de ha ezt nem tenné meg, akkor a betegnek joga van kérdezni és a kérdésekre kielégítő választ várni. A gyógyszer persze önmagában nem csodaszer.
Ha nem fogadod el a gyógyszert, mint segédeszközt, szerintem azzal sincs semmi probléma, az egy másik út. A lényeg, hogy akár így, akár úgy, de tudjál felelősséget vállalni magadért.
Én a gyógyszer nélküli utat választottam.
Az első pszichiáter, akihez két év leforgása alatt kb. 4-5 alkalommal voltam, ajánlott nekem gyógyszert, de nem fogadtam el, mert csak végszükség esetén szedek be gyógyszert. Ez, ha jól emlékszem kb. 6 éve volt. Nem is értettem, hogy miért akar nekem gyógyszert felírni, amikor azt sem tudjuk, hogy mi a bajom. Aztán több mindent kipróbáltam, sok utat bejártam... Visszagondolva, amilyen mélyre kerültem néha, valószínűleg, ha gyógyszert szedek, olyan mélységekbe nem kerülök. Annál a pszichiáternél viszont, akihez a végén terápiára jártam szóba sem került a gyógyszer szedése. Miközben hozzá jártam terápiára, volt egy pont, amikor elveszítettem a bizalmamat és akkor egy alkalommal visszamentem az első pszichiáteremhez. Akkor Ő megnyugtatott, hogy jó helyen vagyok annál a szakembernél, akihez járok és adott nekem egy levél gyógyszert, hogy amikor majd nagyon rosszul érzem magam, akkor nyugodtan vegyek be egy szemet. Elfogadtam, de egy szemet sem vettem be belőle. Amikor rosszul voltam, de még bírtam, akkor jó volt, hogy lenne mihez nyúlni, de nem tettem meg, próbáltam anélkül egyensúlyba kerülni. Amikor elviselhetetlenül rosszul voltam (önpusztítóan), akkor vagy nem jutott az eszembe a gyógyszer vagy nem volt nálam. A terápiám vége felé már csak kb. kéthavonta jártam és akkor két alkalom között volt egy olyan időszak, amikor úgy érzetem, hogy már nem bírom tovább, és ha legközelebb megyek, akkor én fogom kérni, hogy beszéljünk a gyógyszeres lehetőségről. Aztán mikorra legközelebb mentem terápiára, már okafogyottá vált a dolog. A terápiát tavaly ősszel fejeztem be, azóta jól vagyok.
Gyógyszerszedéses tapasztalatom egy hozzám közel álló illető által van. Ő a terápiával párhuzamosan gyógyszert is szedett. A gyógyszeres terápia kb. 1-1,5 évig tartott. Kétféle gyógyszert írtak fel neki. Az egyik az akkor fennálló tünetekre hatott azonnal, a másikat fokozatosan kellett emelni, majd kb. fél vagy egy évig szedni, utána pedig fokozatosan csökkentve az adagot lehetett vele leállni. A pszichoterápia arra szolgált, hogy a tudatalatti különböző téves kapcsolásainak „átírásával”, stressz hatás esetén gyógyszer nélkül is helyre tudjon állni a lelki egyensúly, a gyógyszeres terápia pedig arra szolgált, hogy ezt az „átprogramozást” a gyógyszer védelme mellett képes legyen megtenni. Ennek ma már kb. 10 éve és a korábban pánikrohamoktól szenvedő illető gyógyszerek nélkül tünetmentes.
Szóval egyik sem könnyű út, de bármelyik út járható. A lényeg hogy tudjál dönteni és tudd, hogy mit miért teszel.

karácsony írta:

Május írta: Jó erről beszélni! Bevettem egy felet. Aztán majd meglátom.

Május élsz még?

Aranyos vagy!
Élek. Igaziból semmi mást nem éreztem, csak hogy az egész testemben, izmaim lévő állandó szorítás meg görcs elviselhetőbb. Álmos se lettem, semmi különös.

A döntéshez hozzátartozik, hogy a legjobb barátnőm orvos, majdhogynem ez a profilja. Fura az élet. És vele is megbeszéltem mindent a gyógyszerről.

A lelki része sokkal nehezebb, hogy ide jutottam, ez keserít el. Az jár folyton a fejemben, mi van, ha mindenki téved? A pszichológus, a pszichiáter, a barátnő, és mégsincs szükség gyógyszerre. Mi van, ha valamit rosszul mondtam el, és mégsem olyan komoly a dolog? Mind azt mondták, hogy nagyon sok a tünetem, és az ekkora szorongás sokkal ártalmasabb az egészségre, mint egy kis gyógyszer. Mi van, ha véletlenül hazudtam nekik? Mi van, ha csak bebeszélem magamnak az abúzust, az erőszakot?

Ebben az egészben minden, de minden nagyon nehéz.

Május írta:

karácsony írta:

Május írta: Jó erről beszélni! Bevettem egy felet. Aztán majd meglátom.

Május élsz még?

Aranyos vagy!
Élek. Igaziból semmi mást nem éreztem, csak hogy az egész testemben, izmaim lévő állandó szorítás meg görcs elviselhetőbb. Álmos se lettem, semmi különös.

A döntéshez hozzátartozik, hogy a legjobb barátnőm orvos, majdhogynem ez a profilja. Fura az élet. És vele is megbeszéltem mindent a gyógyszerről.

A lelki része sokkal nehezebb, hogy ide jutottam, ez keserít el. Az jár folyton a fejemben, mi van, ha mindenki téved? A pszichológus, a pszichiáter, a barátnő, és mégsincs szükség gyógyszerre. Mi van, ha valamit rosszul mondtam el, és mégsem olyan komoly a dolog? Mind azt mondták, hogy nagyon sok a tünetem, és az ekkora szorongás sokkal ártalmasabb az egészségre, mint egy kis gyógyszer. Mi van, ha véletlenül hazudtam nekik? Mi van, ha csak bebeszélem magamnak az abúzust, az erőszakot?

Ebben az egészben minden, de minden nagyon nehéz.

Nekem is van állandó szorítás az izmaimban. Régen iszonyat sokat sportoltam és állandósult egy készenléti állapot. Csak sporttal tudom kiiktatni a dolgot. El is mentem futni konkrétan beájultam utána a fáradtságtól.
Lehet, nekem az az edzésmennyiség hiányzik, mint régen...vagy talán annyi azért mégsem.
Gratulálok a gyógyszer bevételéhez. Tudom, milyen nehéz lehetett. Nekem az állandó betegségemre tavaly felírtak egy gyógyszert, amit az életem végéig szednem kell. Külön szeánszot tartottam és hetekig készültem rá, hogy egyáltalán az első szemet bevegyem.
A pszichogyógyszerekkel szemben én azt hiszem nem tudok igent mondani, s talán Kiscsillag és az eddigi saját utamon maradok. Ahogy elolvastam Kiscsillagot teljesen elhatároztam magam, hogy nem..nem veszem be. Látom magam előre, ahogy bepánikolok a mellékhatásoktól és azon gondolkozom, hova tudnék elmenni gyomormosást kérni.

Május miért találtad volna ki. Amit az ember fantáziál azt el is felejti. De ha újra bejönnek ugyanazok a képkockák, akkor nem hinném, hogy a te agyszüleményed lenne. Ismerem ezt az érzést, de fogadd el, hogy nem találtad ki. Nekem a mai napig vannak befejezetlen képkockáim. Nem gondolok rájuk és nem is tudom elfelejteni őket.

Május, abból kellene kiindulnod, hogy a szorongásod valós és, ha az "ártalmasabb az egészségedre, mint a gyógyszer esetleges mellékhatása", akkor a döntésedhez nem sok kétség férhet.

Elmesélek még egy példámat, ez kb. 2-3 éve történt. Kóros vashiányom derült ki egy laborvizsgálat alkalmával. A háziorvos azonnal felírta a vas tablettát. Nekem eszemben sem volt beszedni, ki sem váltottam. Gondoltam, hogy majd célirányos táplálkozással pótolom a vashiányt. Aztán elmentem valami miatt az üzemorvosunkhoz, akivel viszonylag jó nexusban vagyok. Megkérdeztem milyen táplálkozást javasolna, de végig sem hallgatott. Felsorolta a vashiány tüneteit, aminek a 90 %-át nem gyengén produkáltam. Mondta, hogy ha én elmentem orvoshoz, akkor biztos, hogy van bajom és vegyem komolyan, amit az orvos mondott, szedjem be a felírt gyógyszert, mert ilyen mértékű hiányt nem lehet táplálkozás megváltoztatásával pótolni. Megnyugtatott, hogy csak addig kell szednem, amíg helyreáll az egyensúly és elküldött nőgyógyászhoz. Utána kiváltottam a gyógyszert, ahogy rendelték beszedtem, a tüneteim enyhültek, majd elmúltak. A nőgyógyászati problémáimnak utána jártam, kisebb műtétnek is alávetettem magamat (na nem rögtön, ott is futottam azért pár kört). Az akkori rosszulléteim nagy részét a vashiány okozta, a vashiányt a vérzészavar, a vérzészavart méhpolip, a méhpolip valószínűleg az abúzus következménye volt (ez már az én privát véleményem), mert tudatlanul ugyan, de állandó görcsös szorításban tartottam a nemiséghez kapcsolódó szerveimet. A pszichoterápiával sikerült feldolgoznom az abúzust, a méhpolipot eltávolították műtéttel, ez megszüntette a vérzészavart, a gyógyszer megszüntette a vashiányt, az állandó rosszulléteim nagy része elmúlt.

Karácsony, amit írtál a hányról értem, bennem is állandó hiányérzet tombolt. Ez a szeretet hiánya, ami általában a gyerekkorból fakad. A szeretet, mint egy védőháló szövődik körénk gyermekkorunkban. Ha a hálón hiány keletkezik, akkor felnőttkorban hiába vesz körül bármennyi figyelem, szeretet, mindig kételkedsz, mert a hiányzó rész olyan, mint egy fekete lyuk. A szeretet hálón a hiányzó részt be lehet szőni, ha a tudatlanságunk miatt szétszaggattuk, akkor újra lehet szőni, amíg élünk soha nincs késő.
Ez persze csak az én látásom, mások láthatják, gondolhatják másként…

Kiscsillag szerintem a szeretet iránti (hiány)érzés mindenkiben ott tombol, enélkül nem lenne az égvilágon semmi ebben az életben. Nekem nem simán a szeretet hiányállapota áll fenn, hanem van kötődési zavarom, és a kettő együtt nem könnyű. Napokkal ezelőtt eszembe jutott egy emlékem, hogy kiskoromban arra vágytam esténként, vagyis esténként erősödött fel ez a vágyam, hogy valaki, egy felnőtt személy, figyelemmel forduljon felém, törődjön velem és szeretettel forduljon felém, és hogy tudjak vele beszélgetni.

Azt hiszem ezenfelül én inkább egy olyan alkotóelememre gondolok,hogy hiányzik, ami a megküzdési képességemhez szükséges. Azt hiszem, tudom, mi ez. Huszonévesen még élni akartam és küzdeni, és most meg pont, hogy nem látom értelmét a küzdelmeimnek, mert nem vezettek eredményre, ezáltal nincs élni akarásom, ezért nem tudom a tartalékaimat mozgósítani. Ha valaki most egy pisztolyt tartana rám, azt kérném, hogy húzza már meg a ravaszt. Mindezek a gondolatok sportolás közben jöttek elő bennem, aztán arra is gondoltam, hogy játszom a határaimmal, és amikor már azt éreztem, hogy nincsenek tartalékaim egyszerűen be akartam bizonyítani magamnak, hogy vannak, és amikor már úgy éreztem meg kell állnom, nem bírok tovább futni, elkezdtem sprintelni.
Szóval rosszak a hangok bennem, de nem tudok velük mit kezdeni. Most azt találtam ki magamnak, hogy a terhelés ad erőt, semmi más. És nem fogom nézni az eredményét, nem szabad, hogy érdekeljen. Ez még nem tudom, hogy fog menni. A szeretet állapotával nem tudok mit kezdeni, már nagyon régóta. Már lemondtam róla. És nem a gyógyszer fogja pótolni.

Karácsony, a gyógyszer és a szeretet kapcsolatát illetően egyetértek, mert egy anyagi világban, fizikai síkon megnyilvánuló dolog soha nem pótolhatja a szeretetet. Bármi ilyen csak közvetítő eszköz lehet. A gyógyszer például azáltal, hogy lecsendesít (feltéve, ha nem letompít), a nyugalom állapotában tisztábban láthatod nemcsak a rosszat, hanem a jó dolgokat is, ami körülvesz.
A szeretethiányról viszont más a véleményem. Bennem régen túlsúlyban volt a szeretet hiánya, aztán túláradó lettem, aztán ez a két állapot váltogatta egymást, most pedig tanulom az egyensúlyt. Akik gyerekkorukban megkapták az egészséges fejlődéshez szükséges figyelmet, szeretetet, azoknak ezt nem kell tanulni. Ők képesek a szeretet akadálytalan áramoltatására, a befogadásra is és a kiáradásra is. Viszont mindez tudatosság és nyitott szív által felnőttkorban is elsajátítható.
Karácsony, a gyerekkorban megfogalmazódott vágyad óta megtörtént már veled, hogy egy felnőtt személy figyelemmel fordult feléd, törődött veled, szeretettel fordult feléd és tudtál vele beszélgetni?

Csak a gyógyszer testi részéhez szeretnék mondani valamit. Augusztus óta először ma éjjel aludtam. Felébredtem, de vissza tudtam aludni. Nem altató, csak szorongáscsökkentő.
Persze egész nap viaskodom, szabad-e, lehet-e nekem ezt. A másik gyógyszert még nem tudom.