Ha nem a gyökereket kezeljük, gyógyulás van?

Alicia én akárhogy tudom, hogy nem tehetek róla, olyan mélyen érzem a szégyent, hogy nem tudom, mi űzheti ki belőlem azt...Gyűlölöm, ha szóba kerül.
Ez itt a pokol... ettől csak jobb lehet, de ahhoz végig kell tudni csinálni.
Szerintem ez amúgy egy nem traumatizált embernek is jelenthet kompetenciahiányt. Tehát nem biztos, hogy meg tudod magad védeni, de ez mindenképp fejleszthető. Régen én sem tudtam magam megvédeni senkivel szemben sem, aztán kifejlesztettem. De még most is le tudok fagyni.
Én inkább az agresszió-szeretet manipulációra gondoltam a saját életemből kifolyólag. Viszont nálam is van egy átnyúlás, ahogy nálad is, és szerintem sokan másoknál is. Valahogy igen erre gondoltam. Ha résen vagyok, már a legtöbbször úgy vagyok, nem dőlök be senkinek. A bizalmam már elnyerésre megy csak ki. Nem vagyok már annyira naív...ha manipulálni akarnak azt nagyon rosszul veszem.

Sajnálom, Karácsony, hogy ennyire játszik még Nálad a szégyen, de azt mondom én is, hogy hajrá, a gyógyulás felé! Neked nem működik a "nem te tehetsz róla" varázsmondat?
A manipulációval viszont azt hiszem, Te már jobban állsz. Bennem elég sok a gyerekes bizalom..

Bennem azért van szégyen, mert hagytam magam. Már felnőtt vagyok, mégis hagytam magam. Belekevertem magam olyan szitukba, amikről feltételeztem, hogy rosszul sülhet el... és csakazértis belementem. És ebben van részesség is. Hát nekem innen ered a bűntudatom és a szégyenérzetem.
Ti hogy tudnátok feldolgozni azt, hogy sóvárogtok az abúzáló apátokért? Na én itt jöttem rá, hogy velem valami belül nagyon nem oké és természetellenes. Azóta még jobban szégyellem magam.

Neki kellett volna tudni, hogy a gyerekünkkel ilyet nem lehet csinálni. Természetes, hogy össze vagy zavarodva Rotebeete! Egyszerre érted meg az apai szeretetet a szexszel. Összekeveredtek Benned a dolgok. Nem mondom, hogy nem kell tisztázni, de ez egy folyamat. Azért, mert tudjuk, hogy mit akarunk, hová akarunk elérni, nem valószínű, hogy rögtön, vagy holnapután majd sikerül. Lelki munka... sok-sok lelki munka! Én 25 éve dolgozom magamon, és tartok, ahol tartok. Hol elégedett vagyok, hol nem, de törekszem. Az a lényeg, hogy az ember ne adja fel, akkor nincs mit szégyellnie..

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: legjobban az zavar, hogy az a testvérem, akivel mindenről tudok beszélni, ebben hajthatatlan, mert nekem nem fájt, és szerinte akkor nem lehet bajom.

Ez egy baromság, már bocsánat. Szerintem ha nem fájt, még több kárt tett benned. Még nagyobb a lelkiismeret-furdalás, az önkínzás. Ha fel tudsz idézni valamiféle fájdalmat, akkor az levesz némi súlyt a válladról.
Nekem sem fájt. Legalábbis nem emlékszem fájdalomra. Sőt... És ettől még inkább cinkosnak éreztem magam, még inkább gyűlöltem magam.

Én is azt gondolom, hogy ha a fájdalmat kapcsolja valaki ahhoz, hogy lehet-e baja az embernek, az súlyos tévedés. Én se emlékszem fájdalomra, sőt, maga az érzés jó volt. Mármint a simogatás. Később, kamaszkoromban még inkább. Oké, volt olyan része, ami nem, azok az éjszakai kétségbeesett viaskodások, de fájni az se fájt, hiszen nem volt behatolás. Csak utáltam, hogy rám feküdt, és lihegett a képembe és aktust akart velem.
De tényleg úgy van az, hogy az ember mocskosnak érzi magát, és utálja is magát, meg kimondhatatlan szégyent is érez, amiért hagyta magát. És hogy hiába fogadja meg az ember, hogy soha többé nem engedi, mégis újra ott találja magát abban a helyzetben, és újra csak engedi, és érezni, hogy a csekély ellenállása milyen hamar elolvad, na, az is szörnyű. És aki ebben nem látja, hogy ez milyen szörnyű, és milyen rombolást tud végezni az emberben, az semmit nem ért az egészből.

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: legjobban az zavar, hogy az a testvérem, akivel mindenről tudok beszélni, ebben hajthatatlan, mert nekem nem fájt, és szerinte akkor nem lehet bajom.

Ez egy baromság, már bocsánat. Szerintem ha nem fájt, még több kárt tett benned. Még nagyobb a lelkiismeret-furdalás, az önkínzás. Ha fel tudsz idézni valamiféle fájdalmat, akkor az levesz némi súlyt a válladról.
Nekem sem fájt. Legalábbis nem emlékszem fájdalomra. Sőt... És ettől még inkább cinkosnak éreztem magam, még inkább gyűlöltem magam.

Én is azt gondolom, hogy ha a fájdalmat kapcsolja valaki ahhoz, hogy lehet-e baja az embernek, az súlyos tévedés. Én se emlékszem fájdalomra, sőt, maga az érzés jó volt. Mármint a simogatás. Később, kamaszkoromban még inkább. Oké, volt olyan része, ami nem, azok az éjszakai kétségbeesett viaskodások, de fájni az se fájt, hiszen nem volt behatolás. Csak utáltam, hogy rám feküdt, és lihegett a képembe és aktust akart velem.
De tényleg úgy van az, hogy az ember mocskosnak érzi magát, és utálja is magát, meg kimondhatatlan szégyent is érez, amiért hagyta magát. És hogy hiába fogadja meg az ember, hogy soha többé nem engedi, mégis újra ott találja magát abban a helyzetben, és újra csak engedi, és érezni, hogy a csekély ellenállása milyen hamar elolvad, na, az is szörnyű. És aki ebben nem látja, hogy ez milyen szörnyű, és milyen rombolást tud végezni az emberben, az semmit nem ért az egészből.

Hajnalkám írta: Én is azt gondolom, hogy ha a fájdalmat kapcsolja valaki ahhoz, hogy lehet-e baja az embernek, az súlyos tévedés. Én se emlékszem fájdalomra, sőt, maga az érzés jó volt. Mármint a simogatás. Később, kamaszkoromban még inkább. Oké, volt olyan része, ami nem, azok az éjszakai kétségbeesett viaskodások, de fájni az se fájt, hiszen nem volt behatolás. Csak utáltam, hogy rám feküdt, és lihegett a képembe és aktust akart velem.
De tényleg úgy van az, hogy az ember mocskosnak érzi magát, és utálja is magát, meg kimondhatatlan szégyent is érez, amiért hagyta magát. És hogy hiába fogadja meg az ember, hogy soha többé nem engedi, mégis újra ott találja magát abban a helyzetben, és újra csak engedi, és érezni, hogy a csekély ellenállása milyen hamar elolvad, na, az is szörnyű. És aki ebben nem látja, hogy ez milyen szörnyű, és milyen rombolást tud végezni az emberben, az semmit nem ért az egészből.

Pontosan foglalmazol Hajnalkám. És valahol ez is az abúzus lényege, nem? Fondorlatos módon megtalálja az a mocsok az utat a kisgyerekhez, annál okosabb, mint hogy megerőszakolja. Tudja, hogy nincs is arra szükség. Ezért hívják az abúzust abúzusnak, ami "visszaélést" "kihasználást" jelent.
A múltkor pont azon gondolkodtam, hogy a jog vajon abúzusnak, vagy nemi erőszaknak minősíti-e, ha kisgyereket erőszakolnak meg - hiszen ilyen is van. Vagy ha 14 év alatti az áldozat, az mindenképpen abúzus?

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Én is azt gondolom, hogy ha a fájdalmat kapcsolja valaki ahhoz, hogy lehet-e baja az embernek, az súlyos tévedés. Én se emlékszem fájdalomra, sőt, maga az érzés jó volt. Mármint a simogatás. Később, kamaszkoromban még inkább. Oké, volt olyan része, ami nem, azok az éjszakai kétségbeesett viaskodások, de fájni az se fájt, hiszen nem volt behatolás. Csak utáltam, hogy rám feküdt, és lihegett a képembe és aktust akart velem.
De tényleg úgy van az, hogy az ember mocskosnak érzi magát, és utálja is magát, meg kimondhatatlan szégyent is érez, amiért hagyta magát. És hogy hiába fogadja meg az ember, hogy soha többé nem engedi, mégis újra ott találja magát abban a helyzetben, és újra csak engedi, és érezni, hogy a csekély ellenállása milyen hamar elolvad, na, az is szörnyű. És aki ebben nem látja, hogy ez milyen szörnyű, és milyen rombolást tud végezni az emberben, az semmit nem ért az egészből.

Pontosan foglalmazol Hajnalkám. És valahol ez is az abúzus lényege, nem? Fondorlatos módon megtalálja az a mocsok az utat a kisgyerekhez, annál okosabb, mint hogy megerőszakolja. Tudja, hogy nincs is arra szükség. Ezért hívják az abúzust abúzusnak, ami "visszaélést" "kihasználást" jelent.
A múltkor pont azon gondolkodtam, hogy a jog vajon abúzusnak, vagy nemi erőszaknak minősíti-e, ha kisgyereket erőszakolnak meg - hiszen ilyen is van. Vagy ha 14 év alatti az áldozat, az mindenképpen abúzus?

Most már értem az erőszak, és az abúzus közti különbséget, ahogy itt megfogalmaztátok, ez teljesen világos, köszönöm! A szégyent én ott éltem meg, hogy később mintha rám lett volna írva egy táblán, hogy "kihasználható", a legkülönbözőbb módokon ki is használtak. volt az pl. dörgölődző pasi a buszon, amikor én is lemerevedtem már, és nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Aztán ha ilyenkor némi pozitív érzés keletkezett bennem a 90 % "utálom, és hagyjon már békén" közepette, akkor sem tudtam, hogyan adjam a tudtára, és nem voltam képes rá, és emiatt én is szégyelltem magam.. Sorolhatnám..

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Én is azt gondolom, hogy ha a fájdalmat kapcsolja valaki ahhoz, hogy lehet-e baja az embernek, az súlyos tévedés. Én se emlékszem fájdalomra, sőt, maga az érzés jó volt. Mármint a simogatás. Később, kamaszkoromban még inkább. Oké, volt olyan része, ami nem, azok az éjszakai kétségbeesett viaskodások, de fájni az se fájt, hiszen nem volt behatolás. Csak utáltam, hogy rám feküdt, és lihegett a képembe és aktust akart velem.
De tényleg úgy van az, hogy az ember mocskosnak érzi magát, és utálja is magát, meg kimondhatatlan szégyent is érez, amiért hagyta magát. És hogy hiába fogadja meg az ember, hogy soha többé nem engedi, mégis újra ott találja magát abban a helyzetben, és újra csak engedi, és érezni, hogy a csekély ellenállása milyen hamar elolvad, na, az is szörnyű. És aki ebben nem látja, hogy ez milyen szörnyű, és milyen rombolást tud végezni az emberben, az semmit nem ért az egészből.

Pontosan foglalmazol Hajnalkám. És valahol ez is az abúzus lényege, nem? Fondorlatos módon megtalálja az a mocsok az utat a kisgyerekhez, annál okosabb, mint hogy megerőszakolja. Tudja, hogy nincs is arra szükség. Ezért hívják az abúzust abúzusnak, ami "visszaélést" "kihasználást" jelent.
A múltkor pont azon gondolkodtam, hogy a jog vajon abúzusnak, vagy nemi erőszaknak minősíti-e, ha kisgyereket erőszakolnak meg - hiszen ilyen is van. Vagy ha 14 év alatti az áldozat, az mindenképpen abúzus?

Hát nem tudom. Nehéz kérdés. Szerintem az abúzus is erőszak, csak nem fizikai, hanem lelki. Az erőszaknak is lehet abúzus jellege. A végeredmény szempontjából viszont talán mindegy. Legfeljebb a kezelése nem. De ehhez nem értek.

Hajnalkám írta:

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Én is azt gondolom, hogy ha a fájdalmat kapcsolja valaki ahhoz, hogy lehet-e baja az embernek, az súlyos tévedés. Én se emlékszem fájdalomra, sőt, maga az érzés jó volt. Mármint a simogatás. Később, kamaszkoromban még inkább. Oké, volt olyan része, ami nem, azok az éjszakai kétségbeesett viaskodások, de fájni az se fájt, hiszen nem volt behatolás. Csak utáltam, hogy rám feküdt, és lihegett a képembe és aktust akart velem.
De tényleg úgy van az, hogy az ember mocskosnak érzi magát, és utálja is magát, meg kimondhatatlan szégyent is érez, amiért hagyta magát. És hogy hiába fogadja meg az ember, hogy soha többé nem engedi, mégis újra ott találja magát abban a helyzetben, és újra csak engedi, és érezni, hogy a csekély ellenállása milyen hamar elolvad, na, az is szörnyű. És aki ebben nem látja, hogy ez milyen szörnyű, és milyen rombolást tud végezni az emberben, az semmit nem ért az egészből.

Pontosan foglalmazol Hajnalkám. És valahol ez is az abúzus lényege, nem? Fondorlatos módon megtalálja az a mocsok az utat a kisgyerekhez, annál okosabb, mint hogy megerőszakolja. Tudja, hogy nincs is arra szükség. Ezért hívják az abúzust abúzusnak, ami "visszaélést" "kihasználást" jelent.
A múltkor pont azon gondolkodtam, hogy a jog vajon abúzusnak, vagy nemi erőszaknak minősíti-e, ha kisgyereket erőszakolnak meg - hiszen ilyen is van. Vagy ha 14 év alatti az áldozat, az mindenképpen abúzus?

Hát nem tudom. Nehéz kérdés. Szerintem az abúzus is erőszak, csak nem fizikai, hanem lelki. Az erőszaknak is lehet abúzus jellege. A végeredmény szempontjából viszont talán mindegy. Legfeljebb a kezelése nem. De ehhez nem értek.

Igen, értem. Nem jól definiáltam, csak próbáltam.

Alicia, nálam akkor szűnt meg az abúzus mindenféle formája, amikor egyszer elegem lett, és elhatároztam, hogy hozzám ezentúl nem érhet senki, ha én nem akarom. A dörgölőzővel úgy "bántam el", hogy a tűsarkúmmal (akkor éppen az volt rajtam) teljes erőmből ráléptem a lábára, és hogy ne legyenek kétségei, hogy véletlen volt-e, még meg is forgattam a lábamat jó erősen. Egy halk nyikk volt csupán a reakciója, majd mikor leszálltam a lábáról, teljes pánikban menekült.
A nagybátyámnak pedig villogó szemekkel azt mondtam, hogy ha még egyszer próbál bármilyen módon a közelembe jönni, megyek, és kitálalok a(z akkor éppen terhes) feleségének. És meg is tettem volna. Akkor lehettem tán 16-17 éves.

Érdekes ez a 17 éves kori fenyegetés, én is annyi voltam, amikor megfenyegettem, apámat, hogy most vagy hagy elmenni diszkóba vagy kipakolok, de többé nem szólhat bele az életembe. Épp második randira készültem, ő meg játszotta a szigorú apát. Nem jött össze...

Nálam a folyamat még tart, de jól alakul: Volt egy üldözőm, (még néhány napja), aki nem akarta tudomásul venni, hogy nem kell, akkor sem, ha volt valamikor olyan, hogy kellett. az összes elképzelhető módon zaklatott. Telefonok, már le volt tiltva, akkor kikapcsolta a telefonszámát, úgy hívott, sms-ek; aztán utcán a legváratlanabb pillanatokban elém került. Csak egy puszit adjak legalább, sorolhatnám.
Először telefonon küldtem el 2x, azt mondta, jó, utána ugyanúgy folytatta. Aztán személyesem elém perdült, és nem tudtam azt mondani, hogy utálom, csak azt, hogy ne zaklasson, fejezze be. Ezek után ugyanúgy jöttek a telefonok, stb. Akkor írtam neki sms-t, hogy nem ismerem, és ha nem veszi tudomásul, feljelentem. Akkor az utcán kezdett gyalázkodni, de nem szóltam vissza, nem vettem tudomást róla. Most próbálok bujkálni előle, de remélem, felfogta, hogy ha betartottam, hogy nem ismerem, akkor azt is betartom, hogy megyek a rendőrségre..

Ismerős ez a bújócska... Ne add fel!
Minél jobban nem akarjuk, annál jobban akarják, de ez ne késztessen a "hagyd magad előbb szabadulsz" megoldásra.

kv írta: Ismerős ez a bújócska... Ne add fel!
Minél jobban nem akarjuk, annál jobban akarják, de ez ne késztessen a "hagyd magad előbb szabadulsz" megoldásra.

Ez a "hagyd magad, előbb szabadulsz" jó megfogalmazás..! Az áldozat azt hiszi, hogy így KELL...