Ha nem a gyökereket kezeljük, gyógyulás van?

Azt tapasztalom, hogy -nekem ugye 0-tól 3-5 éves korig volt abúzus. Egyáltalán nem tudtam, amikor pszichológushoz kezdtem járni, hogy voltak ilyen problémáim, (gyökerek=abúzus), mégis gyógyulgatok már kb. 25 éve, amióta először szakemberhez kerültem.
Meg lehet-e spórolni, hogy közvetlenül az abúzusomhoz nyúljon egy szakember, és mégis jelentős, vagy minél teljesebb legyen a gyógyulás? Lehet-e a tünetek kezelésén keresztül a gyökerek gyógyulására hatni? Szerintetek?

Szerintem jobb, ha tudja. Magamból kiindulva nekem minden ebből indul ki.

Alicia09 írta: Azt tapasztalom, hogy -nekem ugye 0-tól 3-5 éves korig volt abúzus. Egyáltalán nem tudtam, amikor pszichológushoz kezdtem járni, hogy voltak ilyen problémáim, (gyökerek=abúzus), mégis gyógyulgatok már kb. 25 éve, amióta először szakemberhez kerültem.
Meg lehet-e spórolni, hogy közvetlenül az abúzusomhoz nyúljon egy szakember, és mégis jelentős, vagy minél teljesebb legyen a gyógyulás? Lehet-e a tünetek kezelésén keresztül a gyökerek gyógyulására hatni? Szerintetek?

Nehéz kérdés, nem is egészen értem, hogy érted. Hogy kell-e magát az eseményt boncolgatni? Fel kell-e tárni az emlékeket? Így gondolod az "abúzushoz nyúlást"?
Szerintem nem magát az abúzust kell boncolni, hanem azt, amit okozott. Nem feltétlenül azt kell elmesélned, hogy mire emlékszel magából az abúzusból, hanem azt, hogy utána hogy éreztél, mit gondoltál, mit értettél meg az egészből, hogy később hogyan alakult át a fejedben ez az egész, mikor szembesültél vele, hogy mi is történt valójában, mennyire szigetelt ez el a családtól, milyen volt ettől a kapcsolatod az anyukával, stb.
A gyökerek nem fognak meggyógyulni, hiszen az a múlt. A múltat nem tudod már megváltoztatni. Hogy a képben maradjak, csak azt tudod megakadályozni, hogy a hamis gyökéren romlott gyümölcs nőjön. És ha a gyümölcs viszonylag egészséges, már nem kell nézegetni a gyökeret.
Talán nem is lenne jó azt a gyökeret megváltoztatni. Abból a gyökérből hajtottál te ki. A lényeg, hogy megértsd: a beteg gyökér egy csomó minden változást okozott benned. Az nagyon fontos, hogy megértsd, elfogadd, hogy az minderről, aki megrongálta azt a gyökeret. Nem te.

Én mindenkit elűzök magamtól aki túl közel kerül a lelkemhez, mondhatni veszélyes közelségbe, mert azt gondolom, hogy ha igazán ismerne, nem szeretne, ezért elhagyom mielőtt "úgyis" elhagy majd engem. Mindenkit eltávolítottam valahogyan a közelemből, aki átlépte azt a bizonyos határt, h pótolhatatlanná vált volna a számomra. És nem csak a fiúkkal csináltam ezt, a legközelebbi barátnőimmel is megcsináltam, és csak kettő olyan kitartó, hogy nem tudom lerázni (ez nem tudatos ennyire, csak mostanában jövök rá). De pl az 5 éves kapcsolatom, aki van, őt is azóta űzöm el magamtól módszeresen, amióta látom rajta, h ő is szeret. Pedig kicsit belehalnék, ha sikeres lenne, mint tavaly tavasszal, amikor sikerült két teljes hétre szakítanom vele (megcsaltam direkt, hogy kiábránduljon belőlem), és majdnem két hétig tartott míg visszaengedtem az életembe, pedig minden hajnalban elküldtem, minden éjszaka összebarátkoztunk, és aztán újra nemet mondtam, és minden éjjelt végigsírtam. Nem tudtam elengedni és mégis teljesen azon voltam, h eltaszítsam. Most azon dolgozok, h próbáljak normális lenni és időben felismerjem, h most is csak ugyanazért vagyok hülye, mint máskor is. Ez mind a "gyerekkorom" utóhatása. Sajnos. Nekem ilyesmim van, ezektől be is fordulok, és ha arra gondolok, h ezt kéne megbeszélni a dokival, akkor nem bánnám, ha tudná, h miből indult ki. De amikor a terápián voltam, akkor se kérdezte, h hogyan történt a dolog, hanem a jelen problémáira összpontosítottunk, ami meg abból ered. Minden összefügg mindennel és hasonló általánosságok. Most mennem kell, pedig jó veletek beszélgetni.

Igen, Mara, arra gondoltam, hogy én anélkül kezdtem el a gyógyulást, hogy tudtam volna az abúzusról egyáltalán. Komoly szakemberrel nem beszéltem erről soha, mégis gyógyulgatok lassan, mert ahogy mondod, az emiatt keletkezett kóros viselkedéseimet, viszonyulásaimat gyógyítgatjuk. Lényegében ez volt a kérdés, hogy elég-e az ebből keletkezett bajokkal foglalkozni, nem kell-e pl. hipnózissal előhozni a történteket, és ott csinálni velük valamit. Merthogy csecsemőkoromban volt a kezdet, és ettől lettem zavarodott gyerek, később felnőtt.

Köszönöm Kv, Te is megerősítettél, hogy a jelen problémákkal elég foglalkozni.. Hajrá Neked is!

Én speciel örültem, amikor olvastam az alapítvány honlapján, ahova járok, hogy nem kell elmondanom azt, mi hogyan történt pontosan. Nem ez a lényeg, hanem hogy érzed magad te ettől. Érzésekkel, gondolatokkal kell foglalkozni. Mindazzal, ami téged zavar. Én pl. szinte semmit nem osztottam meg arról a terapeutámmal, hogyan történt pontosan az abúzus. Néha tesz fel kérdéseket, hogy jobban képben legyen, jobban értse, de ha nem akarom, akkor az is rendben van. Én nem szeretek a történtekre visszagondolni, márpedig egy elmesélésnél ezt lehetetlen elkerülni. Engem rettentően felzaklatna, ha el kellene mondanom töviről hegyire, hogy mi hogyan történt.

Alicia09 írta: Igen, Mara, arra gondoltam, hogy én anélkül kezdtem el a gyógyulást, hogy tudtam volna az abúzusról egyáltalán. Komoly szakemberrel nem beszéltem erről soha, mégis gyógyulgatok lassan, mert ahogy mondod, az emiatt keletkezett kóros viselkedéseimet, viszonyulásaimat gyógyítgatjuk. Lényegében ez volt a kérdés, hogy elég-e az ebből keletkezett bajokkal foglalkozni, nem kell-e pl. hipnózissal előhozni a történteket, és ott csinálni velük valamit. Merthogy csecsemőkoromban volt a kezdet, és ettől lettem zavarodott gyerek, később felnőtt.

Azt nagyon fontosnak tartom, hogy tudjon róla a szakember, hogy abúzus áldozata vagy. Erről mindenképpen beszélni kell, mert különben nem tudja helyén kezelni a dolgokat. Meg te sem. Tehát nem azt mondtam, hogy az abúzusról nem kell beszélni, de nem tartom olyan fontosnak, hogy részletesen előbányászd a történéseket a fejedből. Bár azt gondolom, hogy idővel van abban is valami felszabadító, mikor látod, hogy el tudod mondani. Vissza tudsz oda menni. Ti. nagyon fontosnak tartom, hogy megszeretgesd és megsajnáld azt a kislányt aki voltál. Szóval összegezve, amit itt össze-vissza beszélek: talán nem szükségszerű, de azt hiszem sokat segít az emlékezés és az emlékek átgondolása. Semmiképpen nem gondolom, hogy elég a jelen problémákkal foglalkozni.

Rotebeete, nem biztos, hogy baj, ha felzaklat. Sőt. És valahogy van egy olyan folyamat is, hogy minél többször merészkedsz vissza a múltba, annál könnyebb lesz.

Megnyugtató, amiket írtok, köszönöm, Neked is Rotebeete! Akkor eddig is tettem a dolgomat a gyógyulásommal kapcsolatban. Én azt hittem, hogy most már, hogy tudom, hogy ez (abúzus) okozta a bajaimat, egy egészen újfajta terápiát kellene ez ügyben elkezdenem, hogy egészen a végére járjunk.
Mara, azt tudom, hogy nem én tehetek róla. Szerencsére, ezt már tudom, bár sokan sok mindent megkérdőjeleznek a családban, legjobban az zavar, hogy az a testvérem, akivel mindenről tudok beszélni, ebben hajthatatlan, mert nekem nem fájt, és szerinte akkor nem lehet bajom. Mert ismer olyat, akinek fájt, nagyon rosszul élte meg, és kívülről mégis tök normálisnak látszik vele kapcsolatban minden. Rólam meg ugye már gyerekkoromban lehetett tudni pánikrohamokat, alaptalan félelmeket, koros anyafüggést, stb. Meg láttak rajtam depit az utóbbi években, meg tudták, hogy volt, hogy nem tudtam felkelni hetekig, ilyesmi. Bár, hogy őszinte legyek, még azt is megkérdőjelezték időnként, hogy nem hagyom-e el magam, meg nem direkt nem akarok-e dolgozni. Ez nagyon fáj néha, mert nem elég, hogy nem tudok (még?) úgy élni, mint egy átlag, és nekem is rosszul esik, még bántanak is vele. Tény, hogy a "halálból feltámadni" sem könnyű. Visszailleszkedni a hétköznapokba, amikor a halált vártam hónapokig leginkább, minthogy élni akartam volna.

Anoni Mara írta: Azt nagyon fontosnak tartom, hogy tudjon róla a szakember, hogy abúzus áldozata vagy. Erről mindenképpen beszélni kell, mert különben nem tudja helyén kezelni a dolgokat. Meg te sem. Tehát nem azt mondtam, hogy az abúzusról nem kell beszélni, de nem tartom olyan fontosnak, hogy részletesen előbányászd a történéseket a fejedből. Bár azt gondolom, hogy idővel van abban is valami felszabadító, mikor látod, hogy el tudod mondani. Vissza tudsz oda menni. Ti. nagyon fontosnak tartom, hogy megszeretgesd és megsajnáld azt a kislányt aki voltál. Szóval összegezve, amit itt össze-vissza beszélek: talán nem szükségszerű, de azt hiszem sokat segít az emlékezés és az emlékek átgondolása. Semmiképpen nem gondolom, hogy elég a jelen problémákkal foglalkozni.

Rotebeete, nem biztos, hogy baj, ha felzaklat. Sőt. És valahogy van egy olyan folyamat is, hogy minél többször merészkedsz vissza a múltba, annál könnyebb lesz.

Köszönöm Mara, igen, megtörtént, hogy visszamentem oda imaginációs formában, megszeretgettem a babámat, csináltam ilyeneket egyedül. Szakember nem volt benne még, legalábbis olyan, aki ért ehhez. De pl. nemrég csináltam(pár hónapja ) egy tesztet, a netről, aszerint poszttraumás vagyok. Szóval, lehet, hogy kéne szakember mégiscsak. Viszont olyan szerencsés voltam az utóbbi fl évben, hogy visszakaptam egy régi barátnőmet, aki segített megtanulni kommunikálni a családommal. (Ahová születtem.) Meg van egy idősebb, bölcs asszony, aki sokat segít eligazodnom az élet dolgaiban, mert teljesen analfabétának érzem magam néha... Szerinte jó tanítvány vagyok.

Rotebeete, azt én is tanultam, (olvastam, átéltem), hogy a fájdalomból erő, gyógyulás fakad, ha szembe tudunk nézni vele..

Ezen a kérdésen még elkattogok egy ideig,érdekes felvetés. Annyira lehet,hogy nem is jól értelmezem, de úgy gondoltam eddig mindig, hogy a dolgok gyökereiben rejlenek a lényegek. A terápiához és módszerekhez nem értek,de áttörni a saját falamat a felidézéssel az valahol kilök egy súlyt is. Másrészt jobban megy mások felé is önmagad felvállalása sztem mindenképpen ad a dolog,csak nehéz.

Alicia09 írta: legjobban az zavar, hogy az a testvérem, akivel mindenről tudok beszélni, ebben hajthatatlan, mert nekem nem fájt, és szerinte akkor nem lehet bajom.

Ez egy baromság, már bocsánat. Szerintem ha nem fájt, még több kárt tett benned. Még nagyobb a lelkiismeret-furdalás, az önkínzás. Ha fel tudsz idézni valamiféle fájdalmat, akkor az levesz némi súlyt a válladról.
Nekem sem fájt. Legalábbis nem emlékszem fájdalomra. Sőt... És ettől még inkább cinkosnak éreztem magam, még inkább gyűlöltem magam.

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: legjobban az zavar, hogy az a testvérem, akivel mindenről tudok beszélni, ebben hajthatatlan, mert nekem nem fájt, és szerinte akkor nem lehet bajom.

Ez egy baromság, már bocsánat. Szerintem ha nem fájt, még több kárt tett benned. Még nagyobb a lelkiismeret-furdalás, az önkínzás. Ha fel tudsz idézni valamiféle fájdalmat, akkor az levesz némi súlyt a válladról.
Nekem sem fájt. Legalábbis nem emlékszem fájdalomra. Sőt... És ettől még inkább cinkosnak éreztem magam, még inkább gyűlöltem magam.

Igen, értem, hogy neked lehet önvád, hiszen már tudatodnál voltál, és "tudtál dönteni". Persze, azért teszem idézőjelbe, mert egy gyerek ilyesmiről nem dönthet. Nálad csak a benned keletkezett mese iránti vágy (?) döntött. Én meg nem is voltam tudatomnál, amikor ezek a dolgok kezdődtek. Pont az bosszant fel, hogy mégis engem hibáztatnak, merthogy mertem élvezni. Hát mi a fenét tudtam volna, amikor arra van teremtve az a szerv, hogy élvezzük?! Persze 3 éves koromban lehet, hogy elküldhettem volna a nénit, hogy ne csinálja, ha lett volna erre eszem, de úgy gondolom, hogy a körülöttem élőknek kellett volna, hogy esze legyen, és rám próbálták, próbálják hárítani. Még olyan formában is, hogy attól vagyok beteg, hogy így születtem, nehogy az ő felelősségükkel, vagy a már halott anyám felelősségével szembe kelljen nézniük, akit idealizálnak. Lehet, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál eleve, de ez az abúzus -az olvasottak szerint, (mint pl. mérgező szülők),- teljesen összezavarhatott.

Alicia, ha én a kicsi koromban történtekre visszaemlékszem bennem a szégyenérzet erősödik fel. Szerintem is ez egy baromság, honnan tudja, hogy neked milyen érzések jönnek elő önmagaddal kapcsolatban. Ha meg akarná érteni, akkor magyarázd el neki, vagy hagyd. Van aki alkalmatlan arra, hogy felfogja ezeket a dolgokat.
Nekem az idő előrehaladtával mindenféle érzelmi játékhoz volt szerencsém, köztük a manipulációhoz is. Egyáltalán nem könnyű ezeket magában rendezni az embernek, és hatással van a fejlődésére is egy gyereknek.

karácsony írta: Alicia, ha én a kicsi koromban történtekre visszaemlékszem bennem a szégyenérzet erősödik fel. Szerintem is ez egy baromság, honnan tudja, hogy neked milyen érzések jönnek elő önmagaddal kapcsolatban. Ha meg akarná érteni, akkor magyarázd el neki, vagy hagyd. Van aki alkalmatlan arra, hogy felfogja ezeket a dolgokat.
Nekem az idő előrehaladtával mindenféle érzelmi játékhoz volt szerencsém, köztük a manipulációhoz is. Egyáltalán nem könnyű ezeket magában rendezni az embernek, és hatással van a fejlődésére is egy gyereknek.

Igen igazad van Karácsony, hogy hagyni kell a francba, aki nem érti. Nehéz megérteni, hogy egy rém intelligens, empatikus testvérem, akivel a közelmúltban helyreállt a kapcsolatom, sehogy nem érti ezt a részemet, de mint említettem, valószínűleg nem bírná, ha asz anyánkat még ezzel is meg kéne vádolni. Mindegy is. Lassan megtanulom, hogy az igazi testvéreim nem a vér szerinti testvéreim, mint ahogy itt is érzem, hogy ti értetek, ők pedig nem.
Azt hiszem, ez a fórum is gyógyít, mert nagyon sok szeretetlenségben volt részem, itt meg elfogadást tapasztalok.

A szégyen nekem is ismerős, de miután már 12 éve megtudtam, és itt megerősítettetek benne, hogy az abúzusért sehogy nem lehetek felelős, inkább annak a következményeitől szenvedhetek szégyentől. Pl, hogy áldozatnak néztek gyakran, és ki is használtak. Egyik nővérem folyton a pokollal ijesztgetett minden kis apró gyerekcsínyért, és emiatt rettenetes kis szörnyetegnek éreztem magam. Most már tudom, hogy ő volt az, akit az anyánk idealizált, és emiatt nem védett meg tőle.

Nem tudom, ha nem történik velem ami történt, vajon a nővéremtől, anyámtól jobban meg tudom-e védeni magam? Szerintetek lehet összefüggés?

Karácsony, már másvalaki is emlegette itt a manipulációt. Úgy érted, hogy mi vagyunk könnyen manipulálhatók? Ha erre gondolsz, igen, én is átéltem a házasságomban rendesen, meg máskor is. Család, párkapcsolatok, stb. Nagyjából már én is tisztában vagyok ezzel a fogalommal, meg a kivédésével is talán egyre jobban. Erre gondoltál? Családom, hogy manipulálna még most is, ha hagynám, azt is tudom. Ez a nővérem talán tudattalanul teszi, mert fél szembe nézni bizonyos dolgokkal szerintem.