Gyerekkori abúzus egyenlő rossz párkapcsolat?

Hajnalkám...
Nem szeretnék tőle, mert nem akarom, h örökölje a betegségét, a kezelése miatt meglehet nem is tudna már teherbe ejteni. Valaha felvetettem a spermadonort, de nem ment bele. Ő amúgy akar gyereket, de hát... nem véletlen nem jött össze még.
Az Igazitól szeretnék most már, de ez felveti azt, h ha még él a férjem, akkor "hazaviszem" mástól a gyereket? Mivel nem hagyom már el. Az Igazit is megviselné, h nem láthat minket bármikor, amikor csak akar. Engem is. És mi lesz később, ha a gyerek elkezd nőni. Mondjuk abba belegondolni, h pár éves, aztán meghal az, akit az apjának hisz, aztán meg kiderül, mert végül mindig kiderül, h nem is az volt az apja... Hát ezek nehéz kérdések.

kv írta: Hajnalkám...
Nem szeretnék tőle, mert nem akarom, h örökölje a betegségét, a kezelése miatt meglehet nem is tudna már teherbe ejteni. Valaha felvetettem a spermadonort, de nem ment bele. Ő amúgy akar gyereket, de hát... nem véletlen nem jött össze még.
Az Igazitól szeretnék most már, de ez felveti azt, h ha még él a férjem, akkor "hazaviszem" mástól a gyereket? Mivel nem hagyom már el. Az Igazit is megviselné, h nem láthat minket bármikor, amikor csak akar. Engem is. És mi lesz később, ha a gyerek elkezd nőni. Mondjuk abba belegondolni, h pár éves, aztán meghal az, akit az apjának hisz, aztán meg kiderül, mert végül mindig kiderül, h nem is az volt az apja... Hát ezek nehéz kérdések.

Ja, így már értem. Igen, az úgy nem igazán jó, ha tudod, hogy olyan a betegsége, ami örökölhető, ráadásul tényleg nem jó a gyereknek se, ha az apját kiskorában elveszíti. Azt értettem, hogy miért nem akarod, hogy a más gyerekét vidd haza. Azt hittem, hogy eleve a spermadonor lehetősége merült fel, de így már világos. Hát nehéz helyzet ez, az biztos. Akárhogy is.

Mindig biztatom magam azzal, h lehetne rosszabb is.

Régóta töprengek azon, hogy szerintem soha nem fogok tudni egy férfit sem szeretni.
Az apám nem mutatott jó példát, porig alázott, szégyenített, ütött, vert, rúgott, és a lelki terrorról nem is beszélve... Plusz az incesztus. Két lánytesóm van, közeli fiú rokonom nincs is. Nagyszüleim meghaltak már, egy nagybátyám van, aki cserben hagyta most unokatesómat mert elment csajozni, és inkább másnak a három gyerekét neveli, mint a sajátját. Aztán ugye hogy
Mit gondoltok, létezik az olyan szerelem, ami felülírja ezeket a tapasztalatokat? Az a helyzet, hogy életemben nem volt lehetőségem fiúkhoz közel kerülni, és hiába tudom, hogy sok jó ember van köztük, a tudatalattim nem enged.

rotebeete írta: Régóta töprengek azon, hogy szerintem soha nem fogok tudni egy férfit sem szeretni.
Az apám nem mutatott jó példát, porig alázott, szégyenített, ütött, vert, rúgott, és a lelki terrorról nem is beszélve... Plusz az incesztus. Két lánytesóm van, közeli fiú rokonom nincs is. Nagyszüleim meghaltak már, egy nagybátyám van, aki cserben hagyta most unokatesómat mert elment csajozni, és inkább másnak a három gyerekét neveli, mint a sajátját. Aztán ugye hogy
Mit gondoltok, létezik az olyan szerelem, ami felülírja ezeket a tapasztalatokat? Az a helyzet, hogy életemben nem volt lehetőségem fiúkhoz közel kerülni, és hiába tudom, hogy sok jó ember van köztük, a tudatalattim nem enged.

Nekem nem a szerelem, hanem a logika segített. Arra már rég rájöttem, hogy ha az ösztöneimre hallgatnék, akkor valami lakatlan szigetre kellene költöznöm.
Ha félek, akkor mindig végiggondolom, hogy ezt alá tudom-e támasztani valami valós indokkal. Ha nem, akkor bármennyire is remeg a lábam, irány előre! Ha igen, akkor viszont futás a másik irányba, de gyorsan.
Ahhoz, hogy megszeress valakit, valamennyire muszáj köze engedned magadhoz. Csak szépen, apránként.
A „nagy lila ködbe belezuhanás első látásra” szituhoz még nem volt szerencsém, de nem is szeretném ha lenne. Az már nekem túl veszélyes terep.

Engem egy terápián noszogattak, hogy merjek ismerkedni, nyissak, ne zárkózzak be annyira.
Na, ekkor történt a szexuális erőszak. Elhessegettem a gondolatot, miszerint megerőszakolhat... Még bűntudatom is volt, amiért ez átfutott az agyamon... Rossz érzés volt, és le akartam ezt gyűrni. Aztán jól benne voltam a bajban... Még akkor se fogtam fel igazán, amikor másnap hajnalban ballagtam hazafele.

Kedves Rotebeete! Én lassan 5 éve egyedül vagyok úgy, hogy első 3 évben nem győztem lekaparni a kéretlen kérőket. Magam döntttem úgy, hogy amíg meg nem értem lelkem belső mozgatórugóit, nem szeretnék párkapcsolatot. Persze ennek ellenére voltak próbálkozásaim, hiszen reméltem, hogy valaki megment csodás szerelmével. Szép lassan rájöttem, hogy a szerelem az egy részben illuzió-bomba gyújtózsinórja, és én valójában a szeretet adta biztonságra vágyom. Már nem a szerelmet, hanem a megbízhatósággal járó bizalomra vágyom inkább, bár még mindig nem állok teljesen készen erre. Hiszem, hogy nem legyűrnünk kell magunkban dolgokat, hanem szembenézni, ha úgy tetszik farkas-szemet nézni vele. És akkor rájövünk, hogy mindenkitől függetlenül, életünk több szintjén megélt kisebb nagyobb örömöktől vagyunk valójában boldogok és elégedettek, nem a szerelemtől vagy párkapcsolattól csupán. Amióta ezt felismertem, azóta van férfi barátom is, aki mindenben támogat, és semmiben sem sürget. És kereknek érzem az életem így, egyelőre szexmentesen, már nem csúszok bele a férfi-nő játszmákba. Hiszem, hogy gyakran a gyermekkorban megélt/kimaradt ősi késztetés a biztonság megélésére motivál a párkapcsolat, szerelem keresésére, ám az élet rendje az, hogy önállóan is meg tudjuk magunknak teremteni azt, illetve a környezetünkkel való együttműködésben is megtaláljuk azt.

Kedves Rotebeete!
Nagyon sajnálom. Ismerős helyzet ez nekem is. Sok év kellett ahhoz, hogy úgy ahogy kezelni tudjam a „paranoiám”.
Nem azt írtam, hogy öleld kebledre az illetőt, ha a fene fenét eszik is, nem így értettem. Inkább úgy, hogy ha tartok valakitől, akkor mindig valamilyen konkrét okot próbálok keresni. Ha tényleg mondott, vagy tett valami gyanúsat, akkor azt véresen komolyan veszem és uzsgyi. De ha semmit nem találok a dolog mögött, se egy kósza mozdulat, vagy egy olyan mondat, amire összehúzom a szemöldököm, akkor kap még egy esélyt. Ez persze nem feltétlen bizalmat jelent, csak még egy esélyt.
Nehéz dolog ez. Pl. ha egy férfival egyedül vagyok egy helyiségben, az a mániám, hogy sose kerüljön közém és az ajtó közé. (Ez alól csak néhány, igazán közeli családtag és a párom a kivétel.)

Az elmúlt héten volt egy helyzet, összefutottam esténként a vonatnál egy tavalyi két hetes kalanddal, és mikor próbáltam simán csak mosolyogni, mint egy normális exre... hát a negyedik napon, h nem viselkedtem ellenségesen, elkezdte intenzíven kérni az új tel.számomat, mikor rájött, h a régi nem érvényes. Aztán ugyanazt a nyomást éreztem, h meg kell adnom, pedig nem akarom, és nem azt mondtam, amit bármelyik átlagos öntudatos nő mondott volna, h nem adom, ha fejen állva könyörögsz is, hanem azt mondtam neki, h majd holnap. És kértem az Igazit, a páromat, h jöjjön elém holnap munka után, mert nem tudom megoldani ezt a helyzetet még egyedül, nem vagyok elég stabil. Látom, h mi van, meg h mit kéne, de egyszerűen abban a lelkiállapotban vagyok, h nem megy egyedül. Azután beszélgettünk és próbáltam elmondani, h mi van ezzel, h milyen, ha fel se merül benned, h szabad nemet mondani, h van más választásod is. És mondta, h nem érti, és mondtam, h tudom. Aztán mondta, h akkor mondjam el a teljes mindent a történetemről, ne csak a lényeget, mert már felkészült rá. De én még nem készültem fel, h elmondjam, de nekiálltam, aztán mondtam, h inkább szeretkezzünk. Aztán szombaton elküldtem neki a linket. És amikor este elmentem hozzá egy nagy öleléssel fogadott. Aztán szerelmeskedtünk. Féltem, h ha elolvassa, amit itt írtam nem fog akarni, mert úgy megsajnál, de szerencsére inkább csak javulni érzem a kapcsolatunkat. És most úgy érzem, h valami változik, most, h nincs több sötét és szégyenletes titok. Mintha most továbbléphetnénk, mert egy ideje mintha megrekedtünk volna.

kv írta: Az elmúlt héten volt egy helyzet, összefutottam esténként a vonatnál egy tavalyi két hetes kalanddal, és mikor próbáltam simán csak mosolyogni, mint egy normális exre... hát a negyedik napon, h nem viselkedtem ellenségesen, elkezdte intenzíven kérni az új tel.számomat, mikor rájött, h a régi nem érvényes. Aztán ugyanazt a nyomást éreztem, h meg kell adnom, pedig nem akarom, és nem azt mondtam, amit bármelyik átlagos öntudatos nő mondott volna, h nem adom, ha fejen állva könyörögsz is, hanem azt mondtam neki, h majd holnap. És kértem az Igazit, a páromat, h jöjjön elém holnap munka után, mert nem tudom megoldani ezt a helyzetet még egyedül, nem vagyok elég stabil. Látom, h mi van, meg h mit kéne, de egyszerűen abban a lelkiállapotban vagyok, h nem megy egyedül. Azután beszélgettünk és próbáltam elmondani, h mi van ezzel, h milyen, ha fel se merül benned, h szabad nemet mondani, h van más választásod is. És mondta, h nem érti, és mondtam, h tudom. Aztán mondta, h akkor mondjam el a teljes mindent a történetemről, ne csak a lényeget, mert már felkészült rá. De én még nem készültem fel, h elmondjam, de nekiálltam, aztán mondtam, h inkább szeretkezzünk. Aztán szombaton elküldtem neki a linket. És amikor este elmentem hozzá egy nagy öleléssel fogadott. Aztán szerelmeskedtünk. Féltem, h ha elolvassa, amit itt írtam nem fog akarni, mert úgy megsajnál, de szerencsére inkább csak javulni érzem a kapcsolatunkat. És most úgy érzem, h valami változik, most, h nincs több sötét és szégyenletes titok. Mintha most továbbléphetnénk, mert egy ideje mintha megrekedtünk volna.

kv írta: ... elküldtem neki a linket. És amikor este elmentem hozzá egy nagy öleléssel fogadott. Aztán szerelmeskedtünk. Féltem, h ha elolvassa, amit itt írtam nem fog akarni, mert úgy megsajnál, de szerencsére inkább csak javulni érzem a kapcsolatunkat. És most úgy érzem, h valami változik, most, h nincs több sötét és szégyenletes titok. Mintha most továbbléphetnénk, mert egy ideje mintha megrekedtünk volna.

Kv, milyen jó hogy írsz ilyeneket, örülök neked . Én is valahol itt tartok, a számomra legfontosabbnak megmutattam a linket, és ugyanígy reagált, ami persze jólesett.... De én nem nagyon vagyok elégedett magammal ... most épp úgy érzem, hogy bár sok ok-okozatot tisztábban látok, még nem jutottam előrébb, és a reakcióim sem nagyon változnak (pl. nemet mondás, önmagam képviselete továbbra se megy). Még mindig alámegyek mindenkinek, minél fontosabbak számomra, annál inkább. Nem nagyon tudok ebben változni, és ez elkeserít, mert közben kívülről látom, milyen idióta vagyok, amikor azonnal megmásítom a saját elképzelésemet, hogy "igen, bár igazából nem érnék rá, de mégis úgy intézem, hogy ráérjek". Brrr.

Lányok, Nyugodt és Mara köszönöm a bátorítást!

"Kv, milyen jó hogy írsz ilyeneket, örülök neked . Én is valahol itt tartok, a számomra legfontosabbnak megmutattam a linket, és ugyanígy reagált, ami persze jólesett.... De én nem nagyon vagyok elégedett magammal ... most épp úgy érzem, hogy bár sok ok-okozatot tisztábban látok, még nem jutottam előrébb, és a reakcióim sem nagyon változnak (pl. nemet mondás, önmagam képviselete továbbra se megy). Még mindig alámegyek mindenkinek, minél fontosabbak számomra, annál inkább. Nem nagyon tudok ebben változni, és ez elkeserít, mert közben kívülről látom, milyen idióta vagyok, amikor azonnal megmásítom a saját elképzelésemet, hogy "igen, bár igazából nem érnék rá, de mégis úgy intézem, hogy ráérjek". Brrr. [ "

Van egy közeli ismerősöm, aki gyakran megkérdezi, h mi lesz velem? Mikor jövök én? Mert úgy látja, h mindenkit magam elé veszek és én jövök legutoljára. Múltkor is jól összevesztem vele, h hagyjon már békén ezekkel a szövegekkel, mert minden pont úgy megy, ahogy nekem jó. Vagy majdnem jó. .... Tudom milyen ez, amikor mindenkinek segítesz, a saját dolgaid meg elmaradnak. Pedig most már így 35 felé szeretném a kézügyességemet kicsit fejleszteni, mert 20 éve felhagytam vele.
Mondjuk én most már megmondom, h ha valaki akar valamit, akkor időben szóljon, mert szívesen segítek, de attól idegbajt kapok, h tegnapra kell minden és az utolsó utáni pillanatban szólnak, mintha én mindig ráérnék, csak mert otthon vagyok.