Gyerekkori abúzus egyenlő rossz párkapcsolat?

Új vagyok itt, nem olvastam túl sokat a fórumon sem, és hát hatvan éves vagyok. A Te problémádat szerintem az okozza, hogy még nem jutottál el oda, hogy megértsd, nem akarnak Téged minden szóval bántani. A többi ember is éli az ő saját, problémákkal alaposan megrakott életét, és francot sem akarnak bántani, csak nem vigyázhatnak mindig, minden szavukra. Te meg rögtön megérzed, még a hangsúlyok változását is. Ha megengeded, a saját példámat mondanám. Én is sodródtam egy darabig, aztán egyszer a tesóm hozzám vágott egy nehéz tárgyat és sírva azt mondta "te tényleg egy hülye kurva vagy". Persze megsértődtem, aztán elkezdtem gondolkodni. Ez a nagydarab fiú ÉRTEM sírt, szeret engem, mi a fene történhet? Hazamentem, és más szemmel kezdtem nézni a családomat: a szüleim már féltek, hogy megint milyen zűrben vagyok, és félszegen próbáltak lavírozni a szavak között, a kisöcsém eszetlenkedett, és már a számon volt, hogy elhajtom, aztán rájöttem, hogy szeretnek, csak ŐK nem ÉN vagyok, nem tudnak mit kezdeni velem. Főleg, hogy fogalmuk sincs, mi a bajom. Amikor elkezdtem őket újra szeretni, ők is felszabadultak és kezdett minden a helyére kerülni. Szerintem Téged sem akar bántani mindenki. Ha a családod nem értékeli a borodat, az attól is lehet, hogy nem értesz a borokhoz, de attól még semmivel sem leszel értéktelenebb, csak van egy dolog az életedben, amihez nem értesz, és kész. Nem tudom még összeszedni jól a gondolataimat, de remélem érted, mire gondolok.

Angyalka írta: Szóval lehet, hogy Nálad is még ki kell derülnie valaminek. Akár eltitkolt testvér, kitagadott családtag, vagy bármi, ami miatt a családtagjaid a tökéletesség látszatát igyekeznek fenntartani. KITARTÁST kívánok Neked, szeretettel.

Angyalka, köszönöm. Lehet, hogy még sok minden ki fog derülni, bár azt hiszem, a lényeges felismeréseken túl vagyok, és tudom, mi irányított az elmúlt kb. 45 évemben. Próbálom letenni ennek a súlyát, és továbblépést keresni valahogy. Még csak próbálom, még csak őszintén remélem, hogy az én koromban is van még értelme (tudom, én is azt mondanám másnak, hogy van, csak a belső meggyőződés még nincs itt). Köszönöm a segítségeteket ebben!

zsuzska60 írta: A Te problémádat szerintem az okozza, hogy még nem jutottál el oda, hogy megértsd, nem akarnak Téged minden szóval bántani. A többi ember is éli az ő saját, problémákkal alaposan megrakott életét, és francot sem akarnak bántani, csak nem vigyázhatnak mindig, minden szavukra. Te meg rögtön megérzed, még a hangsúlyok változását is. .... aztán rájöttem, hogy szeretnek, csak ŐK nem ÉN vagyok, nem tudnak mit kezdeni velem. Főleg, hogy fogalmuk sincs, mi a bajom. Amikor elkezdtem őket újra szeretni, ők is felszabadultak és kezdett minden a helyére kerülni. Szerintem Téged sem akar bántani mindenki. Ha a családod nem értékeli a borodat, az attól is lehet, hogy nem értesz a borokhoz, de attól még semmivel sem leszel értéktelenebb, csak van egy dolog az életedben, amihez nem értesz, és kész. Nem tudom még összeszedni jól a gondolataimat, de remélem érted, mire gondolok.

Kedves Zsuzska, értem, mire gondolsz, és elismerem, hogy lehet abban igazság, amit mondasz, de én most egy határozottan más fázisban vagyok. Az 51 életévemből kábé az egészet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam másoknak megfelelni, megérteni és empatikusnak lenni másokkal, szeretet kunyerálni, kicsikarni belőlük, és igazodni az elvárásokhoz - ez néha extrém méreteket is öltött, mint itt sokunknál. De most másban vagyok, mert a foszlányos emlékeim hatására végre megértettem, hogy miért vagyok én ilyen fura. És most először már nem azt szeretném, ha "szeretnének végre a furaságom ellenére", hanem azt szeretném, ha nem borítana mindenki mindenféle fátylat arra, hogy miért lettem épp ilyen, hanem szembenéznék én is, és a környezetem is azzal, ami van. Amíg másokat igyekszem megérteni, és saját magamat nem értem meg, sőt, a saját igen vegyes érzéseimet megtagadom, addig mindig "Ilyen kis érzékenyke" maradok, de képviselni soha nem fogom tudni magamat. Az általam az életemből felsorolt példák nem azt jelentik, hogy én azokon nem tudtam volna túllépni, valójában nem a borral és a fizetéssel van probléma, azok lényegtelenek - hanem velem, hogy nem tudom képviselni magamat, és megfelelő választ adni ezekben a helyzetekben, csak állok megsemmisülten és pironkodom. És ennek az oka sajnos oda vezet vissza, ami kisgyerekkoromban történt velem, és ebben például a családom, a szüleim erőteljesen ott voltak.
Persze, csakis én fogom megoldani, és másként csinálni, de számomra fontos, hogy mindenki, elsősorban a családom lássa, mennyiben járult hozzá az ő viselkedésük ahhoz, hogy ilyen lettem. Szeretném, ha ők és és bárki a világban is tisztán látná, hogy bizony, ilyen "fura" és "érzékenyke" , "lúzer", néha meg beteg lesz az, akivel ilyen események történnek. Tetteinkért a felelősséget vállalnunk kell, amit másoknak okoztunk (még ha akaratlanul is), azokért is.
Én csak azt szeretném, ha ez kimondódna. De még ehhez is gyűjtöm az erőt és fejlesztem ki a sarkamat, amire majd ráállok.

nyugodt írta: Kedves Zsuzska, értem, mire gondolsz, és elismerem, hogy lehet abban igazság, amit mondasz, de én most egy határozottan más fázisban vagyok. Az 51 életévemből kábé az egészet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam másoknak megfelelni, megérteni és empatikusnak lenni másokkal, szeretet kunyerálni, kicsikarni belőlük, és igazodni az elvárásokhoz - ez néha extrém méreteket is öltött, mint itt sokunknál. De most másban vagyok, mert a foszlányos emlékeim hatására végre megértettem, hogy miért vagyok én ilyen fura. És most először már nem azt szeretném, ha "szeretnének végre a furaságom ellenére", hanem azt szeretném, ha nem borítana mindenki mindenféle fátylat arra, hogy miért lettem épp ilyen, hanem szembenéznék én is, és a környezetem is azzal, ami van. Amíg másokat igyekszem megérteni, és saját magamat nem értem meg, sőt, a saját igen vegyes érzéseimet megtagadom, addig mindig "Ilyen kis érzékenyke" maradok, de képviselni soha nem fogom tudni magamat. Az általam az életemből felsorolt példák nem azt jelentik, hogy én azokon nem tudtam volna túllépni, valójában nem a borral és a fizetéssel van probléma, azok lényegtelenek - hanem velem, hogy nem tudom képviselni magamat, és megfelelő választ adni ezekben a helyzetekben, csak állok megsemmisülten és pironkodom. És ennek az oka sajnos oda vezet vissza, ami kisgyerekkoromban történt velem, és ebben például a családom, a szüleim erőteljesen ott voltak.
Persze, csakis én fogom megoldani, és másként csinálni, de számomra fontos, hogy mindenki, elsősorban a családom lássa, mennyiben járult hozzá az ő viselkedésük ahhoz, hogy ilyen lettem. Szeretném, ha ők és és bárki a világban is tisztán látná, hogy bizony, ilyen "fura" és "érzékenyke" , "lúzer", néha meg beteg lesz az, akivel ilyen események történnek. Tetteinkért a felelősséget vállalnunk kell, amit másoknak okoztunk (még ha akaratlanul is), azokért is.
Én csak azt szeretném, ha ez kimondódna. De még ehhez is gyűjtöm az erőt és fejlesztem ki a sarkamat, amire majd ráállok.

Nyugodt, ezt egészen fantasztikusan és szépen fogalmaztad meg! Ezeken a célokon kell mindannyiunknak dolgozni.
Valóban, mindenki fátylat akar borítani a múltra, gyakran pusztán azért, mert 1. gyávák - hiszen az ember alapvetően gyáva, és szereti a könnyebbik megoldást választani, és ebben most nincs semmi ítélet - 2. mert azt gondolják, hogy nekünk is jó. Én nagyon próbálom a másik oldalt megérteni, erről már sokszor írtam. Meggyőződésem, hogy ha mi megértjük az ő nem-értésüket, akkor tudjuk igazán elmagyarázni nekik a dolgokat. Szépen lassan és okosan kell megértetni az emberekkel, hogy nem a szemérmes fejelfordítás a megoldás, nem úgy tesznek velünk jót, ha úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna. És nekik sem könnyű. Mert ha nem fordítják el a fejüket, ha mernek beszélni róla, mi az első kérdés? Miért nem szóltál? Erre meg azt kiáltják a szakemberek, áldozathibáztatás. Ezért mondom, hogy az nem egy jó megközelítés. Mert tényleg nem értik. Hát akkor el kell magyarázni nekik, nem megsértődni.

Szerintem a sarkad már teljesen kifejlett, csak még nem mertél ráállni. Ficamodott már ki a bokád? Az ember jó ideig sántikál, aztán egyszer csak észreveszi, hogy jé, erre már rá lehet állni.

Jó köztetek lenni, és szívből örülök, h idetaláltam!

Néha már meg se kell fogalmaznom, h mit érzek, mert megteszitek helyettem, és vigasztaló és megnyugtató, h nem csak én vagyok "fura". Vegyük csak a szeretetkunyerálást, a lúzerséget, a hangulatingadozások, h nem érdemeljük meg a szeretetet és nem vagyunk értékesek. És az, h mennyire más aggyal és nem szívvel tudni, h nem velünk van a baj. Nekem sokszor elmondják, h milyen nagyszerű vagyok, és gyakran el is hiszem már, csak az a baj, h pár nap alatt elfelejtem.
És én szégyellem magam, h szükségem van a megerősítésekre, h képtelen vagyok hosszabb ideig fenntartani egy egészséges önbizalmi szintet, miközben aggyal tudom, h tényleg vannak tök jó tulajdonságaim, de szívvel-lélekkel nem vagyok tudatában. Aztán jön nem csak a szeretet, hanem a dicséretkunyerálás is. Párkapcsolatban ugyanúgy mint az élet más területén. Talán pont ezért vagyok képtelen hosszabb távon elhinni, h tényleg lehet belém szerelmesnek lenni? Amúgy s szeretetkunyerálásról nekem mindig egy kivert kutya jut eszembe, de azok is szeretetreméltóak, meg elhanyagoltak, meg önbizalomhiányosak, és boldogtalanok... mint néha magamat érzem. Pedig tudom, hogy szeretnek. Agyban.

kv írta:

Hajnalkám... - "Értem. Ezek szerint ennyire súlyos a férjed állapota, hogy a másik úgy érzi, tud rád várni? Nem lehet azért túl könnyű. Senkinek."

Sajnos igen, már nem kell rám évtizedeket várni, ő maga is max 5 évet jósolt magának két évvel ezelőtt. Megérdemli, h széppé tegyem.

Jaj, ez nem hangzik túl jól. De mindenképpen becsülendő, hogy mellette vagy.

Vagytok úgy vele, h eltaszítjátok (nem tudatosan, de mindig csináltok valamit, amiért elhagyhatna) azt, aki közel kerül a szívetekhez? Egészen nagyon-nagyon közel?

Gondolkodtam rajta, h azért ilyen tartós és békés-e a kapcsolatom a férjemmel, mert a betegsége és az emiatti korai elveszítés ténye miatt sosem engedtem közelebb barátságnál, párhuzamos kapcsolatot tartok fent mellette, holott ő szerelmes belém?
Vagy hogy az Igazival azóta rombolom nem tudatosan a kapcsolatunkat, amióta már nem érzem, h futnom kell utána, mert megtudtam, h én vagyok az a Csoda az életében, ami egyszeri és utánozhatatlan? Mert túl közel került?
A barátnőm is azt mondja, h őt is el akartam taszítani, de nem hagyta magát. Neki meg mertem mutatni ezt az oldalt, másnak még nem. Őt "csak" verték gyerekkorában.

nyugodt írta:

Angyalka írta: Szóval lehet, hogy Nálad is még ki kell derülnie valaminek. Akár eltitkolt testvér, kitagadott családtag, vagy bármi, ami miatt a családtagjaid a tökéletesség látszatát igyekeznek fenntartani. KITARTÁST kívánok Neked, szeretettel.

Angyalka, köszönöm. Lehet, hogy még sok minden ki fog derülni, bár azt hiszem, a lényeges felismeréseken túl vagyok, és tudom, mi irányított az elmúlt kb. 45 évemben. Próbálom letenni ennek a súlyát, és továbblépést keresni valahogy. Még csak próbálom, még csak őszintén remélem, hogy az én koromban is van még értelme (tudom, én is azt mondanám másnak, hogy van, csak a belső meggyőződés még nincs itt). Köszönöm a segítségeteket ebben!

Addig mondjuk, hogy van, amíg rá nem jössz te magad is, hogy tényleg van. Én pl. lassan 55 leszek, és még számomra is van értelme.

kv írta: Vagytok úgy vele, h eltaszítjátok (nem tudatosan, de mindig csináltok valamit, amiért elhagyhatna) azt, aki közel kerül a szívetekhez? Egészen nagyon-nagyon közel?

Gondolkodtam rajta, h azért ilyen tartós és békés-e a kapcsolatom a férjemmel, mert a betegsége és az emiatti korai elveszítés ténye miatt sosem engedtem közelebb barátságnál, párhuzamos kapcsolatot tartok fent mellette, holott ő szerelmes belém?
Vagy hogy az Igazival azóta rombolom nem tudatosan a kapcsolatunkat, amióta már nem érzem, h futnom kell utána, mert megtudtam, h én vagyok az a Csoda az életében, ami egyszeri és utánozhatatlan? Mert túl közel került?
A barátnőm is azt mondja, h őt is el akartam taszítani, de nem hagyta magát. Neki meg mertem mutatni ezt az oldalt, másnak még nem. Őt "csak" verték gyerekkorában.

Biztos van ebben valami, de ha tudod, hogy ilyen vagy, már könnyebb egy fokkal. Mert pl. el tudod mondani a másiknak. Kérdés, persze, hogy ő mennyire érti ezt meg? De bízzunk... Mondom magamnak is, mert én ugyan már nem taszítom el magamtól az igazit, hiszen hozzámentem feleségül 26 éve, de nem is engedem igazán közel magamhoz. Ez persze túl bonyolult, nem tudom most így leírni pár mondatban.

"Jaj, ez nem hangzik túl jól. De mindenképpen becsülendő, hogy mellette vagy."

Hajnalkám...

egy időben a terapeutám mindig mondogatta, h választanom kell a két férfi közt, de ennek a gondolatába is belebetegedtem, hogy fájdalmat okozzak a férjemnek, aki szeret, h az ő boldogtalansága árán legyek én szabad és boldog, úgyse tudtam volna boldog lenni. Ismerem őt, h neki nem kell más, és tudom, h részéről ez nem csak szöveg. Nem lettem volna boldog.
Elmondtam az Igazinak, és ő azt mondta: "Miért kéne választanod? Csináljuk, ahogy tudjuk." És ettől úgy megnyugodtam, és azóta elfogadtam, h lehet így is. Szeretem a férjemet és szerelmes vagyok az Igaziba. Úgy fekete humorommal mondhatom, h igen gazdag vagyok, másnak nem jut ennyi figyelem és szeretet. Gyerekünk meg úgy sincs, aki meginná a levét, én küzdök néha bűntudattal kicsit, de amikor a férjem elmondja, h tudja, h szeretem, akkor nagy baj nem lehet.
Bűntudatom igazán akkor van, ha arra gondolok, h amíg él ő, addig nem kéne gyereket szülnöm az Igazitól, pedig minden vágyam ez, és nem tudom, h nem lesz-e már túl késő mire szabad lennék. Bár amúgy is PCOS-os vagyok, lehet felesleges ezen agyalni is.

Hajnalkám... "Biztos van ebben valami, de ha tudod, hogy ilyen vagy, már könnyebb egy fokkal."

Az igaz, de annál félelmetesebb, h látom, h mit csinálok és néha mintha nem én uralnám magamat, olyat akarok, amit nem is. Kérdeztem a minap az Igazit, h érzi-e, h eltaszítom, és mondta, h igen. Mondtam neki, h nem direkt csinálom. S közben félek, h elveszítem. Mire ő, h neki ilyesmi, mint a szakítás meg se fordul a fejében, csak ha én beszélek róla. Szóval jobb lenne, ha hallgatnék. Vagy fogalmam sincs. Egyik nap már sikerült megijesztenem is. Igen tehetséges vagyok a jó dolgok elrontásában.
Fel is vettem tegnap a kapcsolatot az első pszichológusommal, ő szakmát váltott, de szívesen beszélget velem.

kv írta: "Jaj, ez nem hangzik túl jól. De mindenképpen becsülendő, hogy mellette vagy."

Hajnalkám...

egy időben a terapeutám mindig mondogatta, h választanom kell a két férfi közt, de ennek a gondolatába is belebetegedtem, hogy fájdalmat okozzak a férjemnek, aki szeret, h az ő boldogtalansága árán legyek én szabad és boldog, úgyse tudtam volna boldog lenni. Ismerem őt, h neki nem kell más, és tudom, h részéről ez nem csak szöveg. Nem lettem volna boldog.
Elmondtam az Igazinak, és ő azt mondta: "Miért kéne választanod? Csináljuk, ahogy tudjuk." És ettől úgy megnyugodtam, és azóta elfogadtam, h lehet így is. Szeretem a férjemet és szerelmes vagyok az Igaziba. Úgy fekete humorommal mondhatom, h igen gazdag vagyok, másnak nem jut ennyi figyelem és szeretet. Gyerekünk meg úgy sincs, aki meginná a levét, én küzdök néha bűntudattal kicsit, de amikor a férjem elmondja, h tudja, h szeretem, akkor nagy baj nem lehet.
Bűntudatom igazán akkor van, ha arra gondolok, h amíg él ő, addig nem kéne gyereket szülnöm az Igazitól, pedig minden vágyam ez, és nem tudom, h nem lesz-e már túl késő mire szabad lennék. Bár amúgy is PCOS-os vagyok, lehet felesleges ezen agyalni is.

És mivel indokolta a terapeutád, hogy választanod kell?

A PCOS azért, ha jól tudom, kezelhető. Az már nagyobb dilemma, hogy szülj-e, amíg él a férjed. Nehéz kérdés, nem tudom, mennyire vagy vele őszinte, meg lehetne-e vele beszélni ilyesmit.

kv írta:

Hajnalkám... "Biztos van ebben valami, de ha tudod, hogy ilyen vagy, már könnyebb egy fokkal."

Az igaz, de annál félelmetesebb, h látom, h mit csinálok és néha mintha nem én uralnám magamat, olyat akarok, amit nem is. Kérdeztem a minap az Igazit, h érzi-e, h eltaszítom, és mondta, h igen. Mondtam neki, h nem direkt csinálom. S közben félek, h elveszítem. Mire ő, h neki ilyesmi, mint a szakítás meg se fordul a fejében, csak ha én beszélek róla. Szóval jobb lenne, ha hallgatnék. Vagy fogalmam sincs. Egyik nap már sikerült megijesztenem is. Igen tehetséges vagyok a jó dolgok elrontásában.
Fel is vettem tegnap a kapcsolatot az első pszichológusommal, ő szakmát váltott, de szívesen beszélget velem.

Én se gondolom, hogy automatikusan megy vagy hogy maguktól megjavulnak a dolgok, csak talán ha már ez az első lépés megvan, előrébb vagy valamivel.

Hajnalkám...

"Én se gondolom, hogy automatikusan megy vagy hogy maguktól megjavulnak a dolgok, csak talán ha már ez az első lépés megvan, előrébb vagy valamivel."

Ma egész jól sikerültek a dolgok, nem hoztam fel semmi negatívot és ő meg amúgy sem hozza fel a galádságaimat, nem büntet vele. Én gyötröm csak magamat általában. Sokkal nagylelkűbb velem mint én magammal.

"És mivel indokolta a terapeutád, hogy választanod kell?

A PCOS azért, ha jól tudom, kezelhető. Az már nagyobb dilemma, hogy szülj-e, amíg él a férjed. Nehéz kérdés, nem tudom, mennyire vagy vele őszinte, meg lehetne-e vele beszélni ilyesmit."

Már nem emlékszem, h konkrétan indokolta volna, talán csak azzal, h nekem úgy jobb lenne. Persze, szívesebben lettem volna 3 gyerekes tisztes családanya, mindig is sok gyereket szerettem volna, de hát nem úgy alakult. Most ebből kell kihozni a legjobbat.

Kezelhető, és ha a férjem belemenne a spermadonorba, már lenne gyerekünk, de hát nem ment bele. Meg a betegsége miatt tőle nem is szeretnék, pedig jó apa lenne szerintem. Még várok, de nem tudom, h meddig és nem lesz-e késő. 35 vagyok.

kv írta: Hajnalkám...

"Én se gondolom, hogy automatikusan megy vagy hogy maguktól megjavulnak a dolgok, csak talán ha már ez az első lépés megvan, előrébb vagy valamivel."

Ma egész jól sikerültek a dolgok, nem hoztam fel semmi negatívot és ő meg amúgy sem hozza fel a galádságaimat, nem büntet vele. Én gyötröm csak magamat általában. Sokkal nagylelkűbb velem mint én magammal.

"És mivel indokolta a terapeutád, hogy választanod kell?

A PCOS azért, ha jól tudom, kezelhető. Az már nagyobb dilemma, hogy szülj-e, amíg él a férjed. Nehéz kérdés, nem tudom, mennyire vagy vele őszinte, meg lehetne-e vele beszélni ilyesmit."

Már nem emlékszem, h konkrétan indokolta volna, talán csak azzal, h nekem úgy jobb lenne. Persze, szívesebben lettem volna 3 gyerekes tisztes családanya, mindig is sok gyereket szerettem volna, de hát nem úgy alakult. Most ebből kell kihozni a legjobbat.

Kezelhető, és ha a férjem belemenne a spermadonorba, már lenne gyerekünk, de hát nem ment bele. Meg a betegsége miatt tőle nem is szeretnék, pedig jó apa lenne szerintem. Még várok, de nem tudom, h meddig és nem lesz-e késő. 35 vagyok.

Na, ezt most nem értem. Elvileg akkor nem a férjed lenne a gyerek vér szerinti apja, ha, jól értem, mégse szeretnél tőle a betegsége miatt? Mert nehéz lenne, vagy miért? Oké, hogy ő nem szeretné, gondolom, ha tudja, hogy nem sok van neki hátra, nem akar apa lenni.