Gyerekkori abúzus egyenlő rossz párkapcsolat?

NEm feltétlenül,csak találni kell egy olyan férfit,vagy akár nőt aki engem elfogad a múltammal együtt.

Süni, reményt adsz, hogy van ilyen

Királyliliom írta: NEm feltétlenül,csak találni kell egy olyan férfit,vagy akár nőt aki engem elfogad a múltammal együtt.

Szerintem van ilyen, pl. most itt ül mellettem egy olyan ember, aki teljesen elfogad és szeret.

Az utóbbi évtizedekben azért van egyfajta fejlődés abban, hogy a család egy érzelmi közösség is, és ha ez nem is hat nyilvánvalóan minden család minden tagjára, azért lehet találni olyan partnereket, akik őszintén érdeklődnek az érzelmi életed iránt.

Sok rossz kapcsolatom volt, úgy húsz éves koromig, a legtöbbje igen rövid életű, egy pár alkalmi, nem vagyok rá büszke és nem tett boldoggá, 23 voltam, amikor hozzámentem a férjemhez, aki csupaszív, kedves, minden, amire csak vágyhat egy megtört szív...nagyon megszerettem, csak nem szerelemmel. Aztán a betegsége miatt átalakultunk valami mássá... aztán a hetedik év elején elvesztettem a jegygyűrűmet, de nem izgatott, mert annyira kimerült voltam. Mások mondták, hogy rossz ómen. Nem érdekelt. Aztán szerelmes lettem a páromba. Nagyon. Még mindig, és mégis megcsaltam kétszer őt. Így akartam eltaszítani, miközben végig attól félek, h elveszítem. Akkor, amikor már kezdett vészesen közel kerülni hozzám. A barátnőm azt mondja, h mindenkit eltaszítok, aki igazán közel kerül hozzám. Jelen pillanatban van egy kellemes, békés házasságom és egy másik életem valaki mással, akit a két megcsalásommal se sikerült eltaszítanom. Ez a második is 5 éve tart már. Hát nem egyszerű az élet.

Végeredményben a kérdésre válaszolva nem feltétlen egyenlő, csak meg kell valahogy tudni állítani a sodródást, amikor mindenkivel összekeveredik az ember, aki akarja őt, mert nem tanulta meg, hogy nemet is szabad mondani és nem dől össze a világ. A sok rossz kapcsolatom után, van két párhuzamosan futó jó kapcsolatom, ami nem épp ideális, de... két nagyszerű ember is szeret, gazdag vagyok.

Néha a titkos kapcsolatom azt mondja, h élnem kell még, pasiznom, falnom az életet, menni az utamon, nem csak ápolni a férjemet és vele titokban lenni. Ezt mondja, mert a lánya egy évvel idősebb nálam. De ha arra gondolok... akkor se voltam boldog, amikor korábban faltam a pasikat. De néha félek, hogy visszacsúszok.

Kv, én nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, hogy az ember falja az életet. Főleg nem nekünk. Egy terápia többet segítene. A titkos kapcsolat se biztos, hogy jót tesz lelkileg.
A házasságod meg, hát nyilván az más. Viszont nem értem, ha a férjed beteg, akkor hogy lehet kellemes, békés? Mármint a házasságod. (Nem muszáj ám válaszolni erre, ha nem akarsz.)

Szia Hajnalkám, úgy lehet kellemes és békés, hogy majdnem úgy élünk, mintha testvérek lennénk. Nagy szeretetben. Nem romlott meg a kapcsolatunk, mert sosem volt igazán lángoló. A lángoló az a titkos. Ő meg türelmes és vár rám.
Az élet falása nekem sem mozgatórugó. Jobb így. Így is két boldog kapcsolatom is van, csak mindkettő másféle.

úgy lehet kellemes és békés, hogy majdnem úgy élünk, mintha testvérek lennénk. Nagy szeretetben. Nem romlott meg a kapcsolatunk, mert sosem volt igazán lángoló

kv Ezt nagyon jól megfogalmaztad, most, hogy ezt olvastam ,kicsit kezdem a saját kapcsolatomat megérten. Ami nem rossz, mert jól vagyunk, talán az előéletem miatt a legjobb nekem. Most viszont, mióta terápiára járok, és az elfojtott szenvedélyek előtörnek belőlem, nem tudok velük mit kezdeni. Mert a párom nem ehhez van szokva, és én sem. .Nem rossz, csak nehéz. De nagyon átérzem a helyzeted. Egyrészt a megszokott biztonság, másrészt a vágyakozás kettőssége tombol bennem.

kv írta: Szia Hajnalkám, úgy lehet kellemes és békés, hogy majdnem úgy élünk, mintha testvérek lennénk. Nagy szeretetben. Nem romlott meg a kapcsolatunk, mert sosem volt igazán lángoló. A lángoló az a titkos. Ő meg türelmes és vár rám.
Az élet falása nekem sem mozgatórugó. Jobb így. Így is két boldog kapcsolatom is van, csak mindkettő másféle.

Értem. Ezek szerint ennyire súlyos a férjed állapota, hogy a másik úgy érzi, tud rád várni? Nem lehet azért túl könnyű. Senkinek.

Én nem tudom, ez hogy van.
Számomra a legnagyobb sokk az emlékképek berobbanásakor éppen az volt, hogy összeköttöttem a szálakat az eddigi zűrös párkapcsolataimban, és találtam egy közös vonalat: mindenhol értéktelennek, hasznavehetetlennek, útálatosnak vagy nem választhatónak éreztem magam. Ez akkora sokk volt, hogy még mindig lefagyva ülök ettől.
LEgjobban az szokott idegesíteni, mikor valaki megkérdi, mi a bajom, és mondom, hogy ez a főbaj, az "értéktelenség" érzése, és ezért kerülök például olyan helyzetbe, hogy bár akár szeretnek, mégse vállalnak, akkor kezdik mondogatni, hogy "de pedig te milyen értékes vagy, hát hogyhogy nem tudod".
Miért nem értik meg az emberek, hogy belül nem attól érzi magát értékesnek az ember, hogy az elméje száz kiváló tulajdonságot fel tud sorolni?
Nem értem, mit nem értenek.... miközben pontosan úgy viselkednek, (hiszen éppen ezért vannak körülöttem), hogy megerősítsenek engem az értéktelenség érzésében. Csak néhány adalék ehhez:
főnököm: "hát, a te munkaerkölcsöd fantasztikus... csak ilyen munkatársakat szeretnék. (közben a fizetésemet csökkentették, mert nehéz helyzetben van a munkahelyem, de mások fizetését nem csökkentették.)
szüleim: "jaj, de jó, hogy te ilyen áldozatosan megszervezed a családi ünnepségeket, sütsz-főzöl, nagyon hálásak vagyunk (közben odaszólnak: ne kezdd el kinyitni azt az üveg bort, a testvéred majd úgyis hoz jobbat.)
testvérem: de hát te értékes ember vagy, miért nem viselkedsz ennek megfelelően? Egyszerűen jelentsd ki, hogy értékes vagy, és kész. (én meg ülök megsemmisülten, hogy már megint nem tudok valamit megcsinálni).
a volt férjem: de hát miért nem tudsz már valami egészséges önvédelmet felmutatni? Mindenki kihasznál. (közben megjegyzi, hogy sajnos az eljövendő fél évben már nem tudja a gyerekeknek megbeszélt támogatás kifizetni, a közös házunkat eladni nem hajlandó).
az Igazinak érzett: minden tekintetben szerethető vagy és nagyon értékes ember, mindenki örülhet, aki melletted van, én is (de azért a kapcsolatunk maradjon továbbra is titokban)
Nem értem a saját világomat Vajon miért mond mindenki mást, mint amit én a részükről tapasztalok? Én értek valamit teljesen félre? Vagy csak egyszerre életem minden frontján ki kell ordítanom, hogy "elmentek ti a jó büdös...."?? Ezt egyelőre nem tudom megtenni. Az egész világomat nem tudom lecserélni Mi a csudát csinálok rosszul?

Hát kedves Nyugodt, nem egyszerű az életed az biztos.
Adnék hasznos tanácsot, de nem tudok. Mivel bennem nagy a megfelelési kényszer, gyakran halálra dolgozom magamat, és ha valaki megjegyzi, hogy kimerült vagyok, tagadok mindent. Itthon meg sírok kínomban olyan fáradt vagyok. Tudom ez azért nem ugyan az.
Talán a körülötted élő emberek addig vannak veled, míg ők nem érintettek a dologban. Ha érted mire gondolok.
Ilyen ez a világ, tele van önző emberekkel, akiknek fogalmuk sincs a mellettük élő személy belső lelki világáról.
Csak tedd azt amitől te érzed jól magad, a többivel ne törődj. Tudom könnyű ezt mondani, csak benne lenni nehéz.

Nyugodt, szerintem te látod jól. Történetesen előfordulhat olyan, hogy van valaki, aki tényleg szeret, de mivel te eleve bizonytalan vagy, olyan embert választottál (tudat alatt), aki szintén az. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy az illető szeret ugyan, de ő is képtelen kimutatni, és akkor bizony hiába van meg a kölcsönös szeretet, nem fog működni a kapcsolat.
Viszont az, ha a számodra Igazi nem vállalja a kapcsolatotokat, akkor ott nem veled van baj. (Én nem tudnék ilyen kapcsolatban élni, de ez más lapra tartozik.)
A volt férjed, családod, főnököd dettó. Persze hogy azt mondják, hogy értékes vagy, mert rájöttek, hogy téged ki lehet használni, mert ott van benned a megfelelési kényszer, meg a szeretetéhség, és ezért többet megteszel, mint más. De próbálnál csak egyszer a sarkadra állni, tuti nem lennének ilyen kedvesek.

Ági, Hajnalkám, köszönöm, jól esik a biztatás. A megfelelési kényszert nagyon ismerem, meg azt is, hogy utána azt mondjuk: "Á, semmiség!". Szörnyűnek tartom a saját őszintétlenségemet....Valószínűleg azért ilyen abszurd a világom, mert ki akarja belőlem kényszeríteni, hogy egyszer képviseljem az érdekeimet és a sarkamra álljak. De sajnos nincs is sarkam (képletesen, persze) Még csak most próbálom kinöveszteni, a terápiában, de nagyon messze vagyok tőle.
Hajnalkám, sajnos én sem tudok igazából ilyen "kapcsolatban" élni, éppen ezért fordultam pszichológushoz, mert hogy, abbahagyni sem tudom. Ilyen még eddig sosem volt, de most van. Hétszer próbáltam elszakadni, volt, hogy több hónapra is, és mégsem sikerült. Valami összeköt bennünket. Olyan is volt, többször is, hogy nem találkoztunk, nem is beszéltünk, és váratlanul/véletlenül újra összefutottunk az utcán, egy másik városban! És éppen ez a kapcsolat hozta fel bennem az emlékezést is, még, ha részlegesen is. Úgyhogy most úgy gondolom, ha lesz már sarkam, biztos minden változik, például képes leszek befejezni vagy más szintre emelni ezt a kapcsolatot...Egyelőre csak szenvedve örülök vagy örülve szenvedek
Volt már, hogy azt álmodtam, elindulok megkeresni az "igazi családomat". Hosszan vándoroltam álmomban, nem volt sok történés, inkább sivár vándorlási unalom , de a végén megleltem.
Talán egyszer így lesz mindannyiunkkal , akivel még nem, őszintén kívánom .

Jaj kedves nyugodt, hát könnyet csaltál a szemeben. Eszembe jutott, hogy egész gyerekoromban azt reméltem, hogy az igazi családom egyszer eljön értem és ők szeretni fognak.

Kedves Nyugodt! Pontosan értelek, ebben éltem én is 42 évig. Aztán kiderült, hogy 2,5 évesen elölről-hátulról, orálisan megerőszakoltak, egy spontán szaunázás közben rám törő emlékáradat kapcsán. Majd alig 8 hónappal később az is, hogy mindkét gyermekem egyben sorstársam is... csak ők talán érezték az őszinte szeretetemet. Azóta az ilyen jellegű élményeim, tapasztalásaim minimalizálódtak, akinél pedig nem, azt olyan könnyedén kiraktam az életemből, mint a rohadt cipőt, és azóta sem hiányoznak. Kivéve nagy ritkán az anyukám... Ebben az esetben szerencsének érzem, hogy mindig gyűlölt, mert erre emlékszem, és máris áttevődik a hangsúly bennem arra, hogy Isten kegyelmi ajándékaként kiderültek a háttérdolgok, és ha ezeket túléltem, akkor rengeteg szép dolognak kell várnia rám. Szóval lehet, hogy Nálad is még ki kell derülnie valaminek. Akár eltitkolt testvér, kitagadott családtag, vagy bármi, ami miatt a családtagjaid a tökéletesség látszatát igyekeznek fenntartani. KITARTÁST kívánok Neked, szeretettel.

úgy lehet kellemes és békés, hogy majdnem úgy élünk, mintha testvérek lennénk. Nagy szeretetben. Nem romlott meg a kapcsolatunk, mert sosem volt igazán lángoló
kv Ezt nagyon jól megfogalmaztad, most, hogy ezt olvastam ,kicsit kezdem a saját kapcsolatomat megérten. Ami nem rossz, mert jól vagyunk, talán az előéletem miatt a legjobb nekem. Most viszont, mióta terápiára járok, és az elfojtott szenvedélyek előtörnek belőlem, nem tudok velük mit kezdeni. Mert a párom nem ehhez van szokva, és én sem. .Nem rossz, csak nehéz. De nagyon átérzem a helyzeted. Egyrészt a megszokott biztonság, másrészt a vágyakozás kettőssége tombol bennem.

Ági40 - Amikor terápiára jártam a férjem sem értette, hogy mi van már velem. Ki akartam szállni a védelmező burokból, amivel körülvesz, de túlélőként, képtelen voltam cserbenhagyni olyat, aki rám van utalva minden téren. Nem akartam bántani.


Hajnalkám... - "Értem. Ezek szerint ennyire súlyos a férjed állapota, hogy a másik úgy érzi, tud rád várni? Nem lehet azért túl könnyű. Senkinek."

Sajnos igen, már nem kell rám évtizedeket várni, ő maga is max 5 évet jósolt magának két évvel ezelőtt. Megérdemli, h széppé tegyem.