Azt gondolom, hogy azért lehet központi téma egyes szakembereknél az áldozathibáztatás és ennek minden negatív hozadéka, mert sajnálatos módon roppant gyakori, még bizonyos szakemberek körében is. Ugyanúgy, ahogy az áldozat által elmondottak hiteltelenítése. Ehhez még csak hozzá adódik, hogy az áldozatok többsége el sem jut addig, hogy segítséget kapjon, mert azok a szakemberek, akik körül veszik, egyszerűen nem veszik észre vagy nem akarják észrevenni, hogy valami gond van. Több olyan iskola van például, ahol a vezetők szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy náluk az iskolában nincs bántalmazás. Ezt azért több száz fős iskolákban elég nehéz elképzelni. Több olyan gyermekorvos van, akik a kérdésre, hogy adott évben hány gyermekbántalmazással kapcsolatos esettel találkoztak, azt válaszolják, hogy ja, az ő körzetében, sőt, a kerületben sincs gyermekbántalmazás. A védőnők, az óvónők, a pedagógusok, orvosok stb. - a jelzőrendszer tagjai - még 17 évvel a gyermekvédelmi törvény után sincsenek tisztában azzal, ha bármilyen bántalmazást, abúzust észlelnek, kinek kell jelezniük, és gőzük sincs arról, hogy ez jelzési kötelezettséget jelent, melyet ha elmulasztanak, akár gyermekvédelmi bírság is szabható ki az adott intézményre. Azzal sincsenek tisztában, hogy nekik semmit sem kell bebizonyítani - sokan ezzel indokolják a jelzés elmaradását: ja, hát nem tudtam volna bizonyítani, hogy tényleg ez történt... Miközben az nem az ő dolga. Arról nem is beszélve, hogy rettegnek attól, hogy kiderül, ki jelzett, erre tavaly ki is találták, hogy minden ilyen jelzést titkosan kell kezelni - mintha eddig egy jó szakember úgy vette volna fel a kapcsolatot a családdal, hogy xy-tól hallottam, hogy ezt és ezt csinálták a gyerekkel. Az megint más kérdés, hogy ezzel a fene nagy titkolózással a gyerekben újra azt erősítjük, hogy ami vele történt, arról nem lehet beszélni, vagy csak sutyorogva lehet beszélni...
A másik, ha esetleg egy jelzés el is jut az illetékesekhez (elenyésző esetben - meg lehet nézni a gyermekjóléti szolgálatok éves statisztikáit, ugyanis statisztikát kell vezetniük arról, hogy milyen ügyekben érkezett be jelzés, vagy meg lehet nézni a gyermekotthonok, nevelőszülői hálózatok statisztikáit a bekerülése okokról - találunk bántalmazással, abúzussal összefüggő jelzést, ill. bekerülést. Ez persze minimum egy külön hozzászólást érdemelne, hogy miért.) nem biztos, hogy valóban történni is fog valami. És itt pl. nagyon sokszor kúszik be még a "szakemberek" részéről is az áldozathibáztatás. Különösen igaz ez a fiatalkorú prostituáltakra. Akiket a btk is elsőskörben bűnelkövetőként kezel. Ha egy 14 vagy 16 éves lányt lekapcsolnak az utcán, rendőrségi szakszóval élve tiltott kéjelgésért, akkor automatikus ellene indul eljárás. Még véletlenül se az ellen, aki ebbe belekényszerítette, és azért elég nehezen elképzelhető, hogy egy 14, 15, 16... lány önszántából álldogál ott. Ennek ellenére még szakemberek is képesek olykor azt gondolni és el is hinni, hogy ő tényleg ott akart állni, hiszen megmondta, ezzel milyen jól keres, ő tényleg ezt akarja csinálni. Szerintem ez az elképesztő és ez az elkeserítő. Hogy azok a szakemberek, akiknek meg kellene védenie ezeket a gyerekeket, áldozatokat ennyire nincsenek képben ezzel az egésszel. És sokkal egyszerűbb rámondani, hogy hazudott, nem is így volt, fantáziált, vagy ő is akarta. Ezért tűnhet úgy szerintem, hogy bizonyos szakemberek meg túlzottan nagy figyelmet fordítanak az áldozathibáztatásnak. Sajnos nem alaptalanul.
Arról meg már nem is beszélve, hogy ezeknek a gyerekeknek csak elenyésző része jut megfelelő segítséghez, mert általában ők azok, akikkel "nem lehet mit kezdeni". Dehogynem lehetne. Csak kicsit kevesebb kiégett, inkompetens, hanyag, nemtörődöm "szakember" kellene.
