Áldozathibáztatás

Nagyon rég tervezem, hogy indítok egy ilyen topikot, csak vártam, hogy érlelődjenek a gondolataim, mielőtt megosztom őket veletek. Lehet, hogy nem egyformán fogjuk látni azt, amiről írok, mert ugyan sok közös van a történeteinkben, sok különbséget is találni.

Én az egész terápiám során nem találkoztam az "áldozathibáztatás" kifejezéssel. Először talán FB-on beszélt nekem valaki róla, aki az Eszter Alapítványhoz járt terápiára, csak erről bírt beszélni, szerinte ez az áldozatok legfőbb problémája. Nagyon furcsán hatott rám, teljesen elakadtam ennél a szónál. Aztán egyszer voltam valahol, ahol családon belüli erőszakkal foglalkozó szakemberekkel beszélgettem a gyermekkori szexuális abúzusról, ott itt csak az áldozathibáztatást szajkózták, és akkor is azt éreztem, hogy hirtelen kicsúszik a lábam alól a talaj, és hogy valami nagyon nem stimmel e körül. És azt is éreztem, hogy ezek a szakemberek semmit sem értenek az abúzus pszichológiájából.
Mikor a Tilos Rádióban voltam, és a műsorvezető elkezdett ebbe az irányba menni, akkor hirtelen megértettem, mi bajom. Hiszen engem sosem hibáztatott senki, nem hibáztathatott, hiszen nem is tudtak arról, ami történt. Egy áldozathibáztató volt a történetemben: én magam. Ezért ez az egész teória, amely az áldozathibáztatásban láttatja az abuzáltak legfőbb problémáját, teljesen rossz irányba viszi a fókuszt. Nekem valami hihetetlen empátiahiányról tesz tanúbizonyságot: ahelyett, hogy megpróbálnák megérezni azt a bűntudatot, amit az áldozat érzett / érez, a társadalomra próbálják kenni a bajokat, pedig a legfőbb fájdalom és gyötrődés az áldozat belső értékrendszerébőll fakad.
Nyilván akad közöttünk olyan is, aki elmesélte utólag, ami történt, és azt mondták, ő is hibás volt. De szerintem jóval többen vagyunk azok, akik hallgattunk éveken, évtizedeken át, és akik vádoltuk magunkat.
Szerintem az áldozathibáztatásnál sokkal nagyobb probléma az áldozat hiteltelenítése, sokkal többet halljuk azt, hogy "nem hiszem el", mint azt, hogy "te tehetsz róla".

Annyira felkavar ez valamiért... Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok minderről.

Nyilván olyan valakire, aki soha nem beszélt a történtekről (vagy csak alig néhány embernek) nem fog ujjal mutogatni a társadalom. De az olyanok is életük folyamán rengeteg negatív véleménnyel találkoznak mások ügyei kapcsán. Joggal merül fel a kérdés az emberben, hogy ha XY esetére így reagáltak, akkor az övére miért mondanának mást?
Ettől függetlenül nem az áldozathibáztatást tartom a legnagyobb problémának én sem, hanem a bűntudatot. Ha meg lennék győződve arról, hogy márpedig én nem vagyok bűnös, akkor szemrebbenés nélkül tudnék kiállni magam mellett, bárki ellen.

Hú de nehéz téma ez!

Az én esetemben - és a legtöbbünk esetében, ha jól értem - az a gond, hogy az események idején abszolúte nem voltunk érettek, fel sem fogtuk, hogy mi történik. Utána a méreg ott maradt a lelkemben, míg felnőtté lettem, és éreztem, hogy valami nem stimmel, majd utánajártam, hogy mi is az.

Szóval az áldozathibáztatás inkább ahogy te is írod, a hitetlenségben és szerintem abban nyilvánul meg, hogy hosszú idő távlatából az emberek nem az akkori állapotokat percepcionálják, hanem a jelenlegieket. Pl. egy fiatal belvárosi gazdasági elemző férfit egyáltalán nem látnak kiszolgáltatottnak egy lepukkant nyugdíjassal vagy egy kövér, vidéki kilátástalanságba süppedt családanyával szemben. Akkor sem, ha az események idején ő még csak hat éves volt, az elkövetők meg tudatosan, szexuálisan éretten éltek vissza a helyzetükkel.

És ezt így kitenni az asztalra, hogy az akkori önmagam áldozata volt ezeknek az embereknek, ez nem nagyon megy.

Szerintem magába a szóba, hogy "áldozathibáztatás", belefér az is, hogy az áldozat önmagát hibáztatja - és akkor máris ott vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél. Mindegy, hogy ki hibáztatja az áldozatot, a külvilág-e vagy önmaga, lényeg, hogy a mutatóujj nem arra mutat, akire kellene.
Vajon ennek mi lehet az oka?
Miért jobb akár az áldozatnak, akár a külvilágnak, ha védi az elkövetőt? A külvilágot könnyebb megmagyarázni: mert felborulna a világ álságos rendje, ahol "elvileg" ilyen dolog nem történhetne meg. De megtörténik, tehát a világról alkotott elképzeléseket felül kellene írni, és ez nehéz, néha lehetetlen.
De miért jó az áldozatnak önmaga hibáztatása?
Mert a psziché feleslegesen nem tesz ilyet. Miért érzi megfelelőnek a psziché, hogy önmagát okolja? Mennyire segíti ez az áldozat védekezését? Nekem mindig az a benyomásom, hogy a psziché és a tudattalan azért tesz dolgokat, hogy nekünk segítsen....akkor ezzel miért és hogyan segít?
Nekem csak egy ötletem van: a psziché gyors mérleget készít: ha valóban azt hibáztatom, akit kellene, akkor szembekerülök az egész külvilággal, akkor fel kell adnom azt a meggyőződésemet, hogy az én világom biztonságos, és akkor egyedül maradok és védtelen, egy nem biztonságos világban...
Kisebb sérülés azt tudomásul venni, hogy a világom jó, és alapvetően védett vagyok, csak valamit rosszul csináltam...de majd valaki elmagyarázza, hogy kell jól (sajnos aztán nem magyarázza senki).

Gurthang írta: hosszú idő távlatából az emberek nem az akkori állapotokat percepcionálják, hanem a jelenlegieket. Pl. egy fiatal belvárosi gazdasági elemző férfit egyáltalán nem látnak kiszolgáltatottnak egy lepukkant nyugdíjassal vagy egy kövér, vidéki kilátástalanságba süppedt családanyával szemben. Akkor sem, ha az események idején ő még csak hat éves volt, az elkövetők meg tudatosan, szexuálisan éretten éltek vissza a helyzetükkel.

És ezt így kitenni az asztalra, hogy az akkori önmagam áldozata volt ezeknek az embereknek, ez nem nagyon megy.

Kedves Gurthang, szerintem, amit itt "állapotnak" írsz, azok valójában szerepek, és nem a belső lényegünk. Az abúzussal pedig a belső lényegünk sérült, ami szerepekkel nem is gyógyítható (pl. hiába vagyok a szakmámban, vagy akár a társasági életemben sikeres, ha egy életen át cipelem a magánéletemben ezt a kudarcot). A szerepe lehet valakinek épp lepukkant nyugdíjas, attól ő még lehet akár gonosz zsarnok a mai napig- a társadalom sokszor másokat lát elesettnek, mint akiknek valójában problémájuk van. És ezt nem annak kell szégyellni, akinek tényleg problémája van...sőt. Az ügyeletes mártírokkal én ugyanúgy roppant óvatos lennék, mint a "neki semmi baja nem lehet, hiszen ünnepelt, sikeres ember, mit akar még" sztereotípiákkal.
Emberi lényegünk nem a szerepeinkben van, hanem egy réteggel mélyebben...és azzal a réteggel egyszer el kell számolnunk magunkban. Az elkövetőknek is.

nyugodt írta: Szerintem magába a szóba, hogy "áldozathibáztatás", belefér az is, hogy az áldozat önmagát hibáztatja - és akkor máris ott vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél. Mindegy, hogy ki hibáztatja az áldozatot, a külvilág-e vagy önmaga, lényeg, hogy a mutatóujj nem arra mutat, akire kellene.
Vajon ennek mi lehet az oka?
Miért jobb akár az áldozatnak, akár a külvilágnak, ha védi az elkövetőt? A külvilágot könnyebb megmagyarázni: mert felborulna a világ álságos rendje, ahol "elvileg" ilyen dolog nem történhetne meg. De megtörténik, tehát a világról alkotott elképzeléseket felül kellene írni, és ez nehéz, néha lehetetlen.
De miért jó az áldozatnak önmaga hibáztatása?
Mert a psziché feleslegesen nem tesz ilyet. Miért érzi megfelelőnek a psziché, hogy önmagát okolja? Mennyire segíti ez az áldozat védekezését? Nekem mindig az a benyomásom, hogy a psziché és a tudattalan azért tesz dolgokat, hogy nekünk segítsen....akkor ezzel miért és hogyan segít?
Nekem csak egy ötletem van: a psziché gyors mérleget készít: ha valóban azt hibáztatom, akit kellene, akkor szembekerülök az egész külvilággal, akkor fel kell adnom azt a meggyőződésemet, hogy az én világom biztonságos, és akkor egyedül maradok és védtelen, egy nem biztonságos világban...
Kisebb sérülés azt tudomásul venni, hogy a világom jó, és alapvetően védett vagyok, csak valamit rosszul csináltam...de majd valaki elmagyarázza, hogy kell jól (sajnos aztán nem magyarázza senki).

Szerintem a mechanizmus ugyanaz akkor is, ha valaki önmagát hibáztatja, mint ha mások hibáztatják őt. Mert aki hibáztatja az áldozatot, az is azért teszi ezt, mert megijed, hogy esetleg vele vagy a szeretteivel is megtörténhet ez, és muszáj keresni egy racionálisnak tűnő magyarázatot arra, hogy miért történt meg ez mással. És ha azt látja, hogy ott valami probléma van, akár a szülőkkel, a családdal, mert pl. részegesek a szülők, vagy lecsúszott egzisztenciájúak, esetleg alacsonyabb iskolai végzettségűek, máris megvan a vélt ok, ami miatt ki lehet mondani, hogy biztos azért történt ez meg abban a családban. Ahogy pl. a felnőttkori szexuális erőszak esetén is, hogy biztos kihívóan viselkedett a lány, lengén, szemérmetlenül öltözött, stb. És attól meg is nyugszik az illető, hogy ő nem ilyen, és a családja sem ilyen, és ezért vele, velük ez meg se történhetne. Mert "rendes" lányokkal nem történik ilyesmi, ahogy "rendes" családokban sem. Miközben ez nem igaz.
Viszont valamilyen szinten azért a legtöbb esetben már kiskoruktól arra neveljük a gyerekeket, főleg a lányokat, hogy kell viselkedni, és hogy vigyázzanak a "cukros bácsikkal". Miközben esetleg hallhatja is a családban ezeket az áldozathibáztató szövegeket, tehát persze, hogy ő maga is elkezdi hibáztatni magát. Szerintem ha a társadalomban megváltozna a szemlélet, akkor talán hamarabb rájönnének az áldozatok (nyilván nem gyerekkorban, de ki tudja, talán már akkor is), hogy ha őket bárki molesztálja, az nem az ő bűnük.

Gondolkoztam ezen, én is hibáztattam magam bizonyos helyzetekben. Én is családon belüli problémákkal is foglalkozó szakemberhez járok. Nekem ő az elejétől fogva azt mondja, hogy nem az én hibám. De én erre mindig elmondom, hogy tudom. Lehet, hogy nem érzem át ezt eléggé, de én nagyon tudok haragudni az apámra, és abszolút tolom rá az egészet. Velem szemben az követett el tetteket, akinek szeretnie, óvnia kellett volna, ez a szülő ösztönös érzése is a gyerekével szemben. Neki nem ez volt. Nem is hiszem, hogy hibáztatnának, de hogy miért nem szóltam, már eszembe jutott, hogy mit kaptam válaszlehetőségként a pszichológusomtól. Csak hevesen tiltakoztam ellene. Lehet, hogy zseni, de hogy azt éreztem volna, hogy anyukám nem tud megvédeni, magamra maradtam. Meg nálam egész kicsi koromtól kezdve történt a mindennemű bántalmazás, és mint ahogy az ember könyveket pakol egymásra, úgy nyomta le az új sérülés a régieket, és most tényleg olyan, mintha pakolnám le ezeket a lexikonokat egymásról.

nyugodt írta: a társadalom sokszor másokat lát elesettnek, mint akiknek valójában problémájuk van. És ezt nem annak kell szégyellni, akinek tényleg problémája van...sőt. Az ügyeletes mártírokkal én ugyanúgy roppant óvatos lennék, mint a "neki semmi baja nem lehet, hiszen ünnepelt, sikeres ember, mit akar még" sztereotípiákkal.
Emberi lényegünk nem a szerepeinkben van, hanem egy réteggel mélyebben...és azzal a réteggel egyszer el kell számolnunk magunkban. Az elkövetőknek is.

Kedves nyugodt, ezzel teljesen egyetértek.

Azért szerintem a realitások talaján maradva, az emberi lélek megismerésének és a valósággal való szembenézésnek egy száz fokos létráján a közhangulat most nemhogy egy fenyőfa, de még egy puszpáng fölött sem látna el. Akármi is a helyes vagy a tényleges megoldás, én azt látom, hogy esetleg megértő, kisebb csoportokban lehet csak az embernek áldozati mivoltával szembenéznie.

Az az érzésem, hogy abban mindannyian egyetértünk, hogy a gyerekkorban adagolt "szexuális élményt"elszenvedőket áldozatnak nevezzük és felnőtt korukban ők túlélők. Csak az a kérdés, hogy ki mikor ébred rá, hogy ő tulajdonképpen nem egy kis kurva volt, titkos cinkosként élvezettel társított malackodásban valamelyik idősebb, vagy felnőtt szeretve, félve tisztelt családtagjával, urambocsá...az ő édes?apjával, hanem egy perverz hatalmi személy cuki kis tárgya.
Ha a sajnos több oldalról kemény bástyákkal védett titok még menet közben kiderül, akkor lép be a hibáztatás. Ritkán derül ki akkor amikor kellene és az is nagyon balhés. Ha ezt a titkot a kis áldozat felnőtt korában is hurcolja, aztán pattan ki valahogyan, akkor indul be a tagadó kórus, az említett hiteltelenítés. Ez már több, mint az áldozat hibáztatása, ez szerintem az áldozat újrabántalmazása. Ahol áldozat van, ott elkövető is van, vagyis volt, és itt családi illúziók dőlnek romba.
Hát itt van a bökkenő és még sok mindenhol.
Jó ez a fórum. Kivételesen jó kezdeményezés.

Alaine, tök jó, hogy itt vagy velünk! Jól érzem, hogy szakemberrel van dolgunk?
Persze, áldozathibáztatás van, és nyilvánvalóan fennáll az újratraumatizálás veszélye. Én csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az esetek többségében (vagy legalábbis egy részében) nem az áldozathibáztatás a fő probléma. Nyilván azon is sok múlik, ki az elkövető, milyenek a körülmények, stb.
Nekem az, ha hibáztatnak, még sokszor segít is. Mert az annyira felháborít, hogy olyankor érzem igazán, hogy nem vagyok hibás...

Szerintetek az, hogy ki mennyire tudja felmenteni magát felnőttként, az függ az elkövető személyétől? Vagy mindenképpen marad a bűntudat?

Számíthatnak a körülmények, a gyakoriság, hogy kinek hány emléke van, és hogy családtag volt-e. Lehet, hogy a bűntudatnak lesz ettől egy mértéke, ami befolyásolja, hogy mennyire tudja hibáztatástól függetlenül felmenteni magát. Ha nem tudja, biztosan hibáztatja magát, ha hibáztatják, és ő nem hibáztatja már magát, attól megjelenhet-e újra a bűntudat? Ha pedig önmaga és környezete is hibáztatja, akkor olyan lesz, mint egy fallabda egy zárt térben, ahol pattog ide-oda, de nem tud megszabadulni az érzéstől.
Nem tudom, ez megint nehéz kérdés. Kezdem amúgy elveszíteni a fonalat, hogy most miről van szó, ezért írtam ezt itt össze.

Ja ezt kihagytam, és hogy ha az áldozat családja nem vesz tudomást a történtekről, homokba dugja a fejét, az önmagában nem hibáztatás, de magára marad a "bűnével", ami alól a védelmező figura nem menti fel. A már felnőtt, a gyermeki áldozat mivoltában áll egyedül a bűntudatával, és várná a védelmezője véleményét a témában, amit nem kap meg. Pedig még felnőttként is segíthetne rajta, ha meg akarná védeni a gyerekkori emlékétől, sokat dobna a bűntudattól való megszabaduláson, ha az, akitől védelmet vár az áldozat, az megadná a jelenben a vigasztalást.

Jól érzed kedves Anoni Mara! "Mentségemre" szolgáljon, hogy mélyen belül vagyok a TÖRTÉNETEKBEN, saját élménnyel. (elég idős vagyok mellesleg).
Meg is fogom írni nektek a történetemet.
Ami a másoktól jövő reakciókat illeti, arra sok esetben igen enyhe becézésnek tűnik a hibáztatás szó. Sokszor jön gyalázkodás formájában, de a vígasztaló gügyögés is néha felér egy pofonnal. Nekem is volt és van erre egy elég jól bevált megoldásom a jogos felháborodáshoz mellékelek egy jó adag kellemes és szintén jogos önsajnálatot. Akkor helyrebillen az önbecsülésem.
Felmenteni senkit sem kell, az elkövetőt semmiképpen (persze gyűlölni sem érdemes, mert az függésben tart -erről majd még írok, olvastam az erről szóló gondolatokat), magunkat meg egyáltalán mi alól kellene felmenteni?
Amit azután felnőttként különböző szerepeinkben következményesen "elkövettünk", azt egyszerűen jóvátesszük. Na persze nem egyszerű, de nagyszerű, mert mindenki jól jár és nem gyűjtünk újabb bűntudatokat.
Én a bűntudatot átültettem a beleélő segítés feladatkörbe, ahol soha nem érzem magam elégségesnek, de ez már a hivatás motorja és így alapjában jó érzést ad.
Ezen a fórumon mindenki beleélő művész, őszintén el vagyok bűvölve!

A családi kitagadás, akár támadás, akár közöny formában jön, borzasztó élmény és nagy szenvedéssel jár.
Jó "védelmezőket" kell választani. Írtad korábban, hogy szakember is segít "lepakolni a könyveket".
Jól választottál, amikor bejöttél a fórumba. Máris nem vagy fallabda. A labda az örömteli játék, az ember lehet örömforrás, de soha nem játéktárgy!
Megosztod az érzéseidet és ezzel segítesz a többieknek, nekem is.