Mennyere egységesek a tünetek?

Kedves süni. mivel jómagam két évig önkéntesen dolgoztam lelkisegélyesként egy alapítványnál, ahol SZINTÉN állami támogatás nélkül dolgoztunk, és az ottani dolgozók a saját fizetésükért is megdolgoztak - pályázati kiírások, stb. Volt egy időszak, amikor az összes ottani dolgozó napi 4 óra volt bejelentve, miközben valójában 12-t voltak bent és keményen dolgoztak, hogy megmentsék az alapítványt... És nekik nem volt mellette állásuk. Otthagyhatták volna az egészet, mégsem tették. Mert nem a pénzért dolgoztak. Szóval én azt látom, ha valaki akar, eléri, amit szeretne. És egy olyan alapítványról beszélek, ami elég sokat jelenik meg a médiában, és kiemelkedően közhasznú (főleg mivel gyerekekkel foglalkozik).
én nem bántani akarom az eszter alapítványt, de láttam sokkal jobban működőt is. ahol igazi, tiszta szívű emberek vannak, és nagyon büszkék vagyok rájuk a mai napig. csak ennyit fűznék ehhez hozzá.

Szerintem örüljünk, hogy van még segítség ebben az országban. És valójában, aki segít, az mind tiszta szívű is, én így látom, és örülök, hogy nekem is mázlim volt, hogy egy ilyen emberre akadtam, és sokan érezhetnek így.
A tb összegemet viszont szívesen használnám arra, amire szükségem van...

Én is az EA-hoz járok, jelenleg is, több, mint 1 éve, teljesen ingyen, egy nagyon kedves és segítőkész pszichológushoz.
A többi pszichológust, igaz, nem ismerem. De sajnos tény, hogy nagyon durva anyagi gondjaik vannak, fel is kellett mondani a régi rendelőt, új helyen vannak, betársultak máshová, és csak a régi klienseket viszik tovább (ingyen), újakat fogadni nem tudnak. A baj az, hogy TB alapon nincs elérhető terápia, csak a kórház, pszichoterápiás osztály (én ott is rengeteg segítséget kapok, és nagyon hálás vagyok a pszichiáteremnek, aki egy forintot sem kér, és nem dob ki a receptjeimmel együtt, hanem mindig beszélget velem ugyanúgy, mint a pszichológus ).

Örülök neki, ha ti jól tudtok velük dolgozni. Nekem nem sikerült. Én a szexuális erőszak miatt kértem ott segítséget, és amikor apám szóba jött... azt a megvető pillantást senkinek nem kívánom... Szenvedek én eleget, szégyenkezem eleget, nem kell, hogy más így nézzen rám... pláne nem egy szakember. Az ő kontársága miatt sem merek kinyílni a mostani terapomnak, pedig ő meg sem közelíti az eszter alapítványost. én annyira elvesztettem ott a bizalmam, hogy ugyan a teljes nevemmel mentem oda, de kértem, tépjék szét a papírt, amin az adataim vannak... én ennyire vészhelyzetbe éreztem ott magam...

Sajnálom, Rotebeete Akihez én járok, Ő múlt szeptember óta dolgozik csak ott, szinte egyszerre kezdtük...a többieket nem ismerem. De tőlem semmilyen adatot nem kértek, akár álnéven is járhatnék, csak a keresztnevemet (az igazit persze) tudja a pszichológus, azt is csak azért, hogy tudjon hogy szólítani. ???

rotebeete írta: Nyomasztó. Én a szívemben és a torkomban éreztem szorulást, mintha egy dobozba kerültem volna bele, ami egyre jobban szűkül össze. Szapora légzés, izzadás, nehéz koncentráció... hiperventilláció... Én megtanultam kezelni, sok gyakorlás után tudtam uralkodni felette, és utána nem is jött elő, mert magabiztos voltam abban, hogy semmi rossz nem történhet, én tartom a komtrollt a testem felett.
De érzésben szörnyű. Az első pánikrohamomnál mentő jött ki hozzánk, ott másfél óráig rohamom volt. Az izmaim annyira megfeszültek, és szellemileg is annyira leterhelt, hogy én utána másnapig aludtam, és másnap izomlázam is volt. Szóval tud elég durva lenni.

Akkor ami van nekem, az mégse klasszikus pánikroham.

Köszönöm a választ.

Én nem az EA-hoz járok,hanem egy másik alapìtványhoz. Szerintem sokat számít az első benyomás,az első hang. Sajnálom Rotebeete. Nekem van úgy,hogy nem bírom nézni az arcmimikát és nem tartom a szemkontaktust,mert zavarja az érzelmeim és gondolataim megtalálását,és sokszor érzem azt,hogy bántok a tekintetemmel,pedig nem akarok. Valakinek van hasonló érzése?

Ezt a bántást nem értem pontosan, de még fiatalabb koromban sokszor kérdezték:
- Mit nézel így?
Sosem értettem, h hogyan. Meg néha azt mondják, h nagyon csúnyán nézek.

Én belülről szoktam érezni valami olyan dolgot, amit nehéz megfogalmaznom. Nekem már mondták azt is, hogy tudok úgy nézni, mintha belelátnék a másikba. Amikor ezt mondják, olyanok általában koncentrálok.
Viszont nem az ilyesféle dolgokra gondoltam. Régebben, amikor sok csalódás ért és már pánikrohamos korszak első felvonásán voltam túl, akkor utána éreztem azt, hogy másként nézek. Kár, hogy nincs olyan, aki érti miről írok, mert nem tudom megmondani, hogy mi ez...Viszont jelenleg jobb a helyzet, de nagyon sokáig tartott ezt a dolgot mérsékelnem magamban. Talán olyan, mintha sebet éreznél a saját szemedben és azt vetítenéd ki, mikor valakire nézel, a fel nem dolgozott fájdalmat érzed, hogy takarnod kell.
A bántást úgy értem, hogy ezt tükrözöm, vetítem ki. Persze a közeli kapcsolataimban ez nincs, és tudok szeretettel nézni.
Hát nem tudom, hogy értitek e ezt így.
Süni a sírás nekem talán pont ezért is nem szokott menni pl. más előtt, köszi, hogy megfogalmaztad ezt. Apám volt, hogy addig pofozott, amíg be nem fejeztem a sírást, és mindig belemászott az arcomba és fenyegetőzve, szadista tekintettel kérdezte, hogy befejezted. A pókerarcot én is nagyon elő tudom húzni, mert én is gyakoroltam, illetve nem volt bennem ilyen elszánt szándék, egyszerűen csak jött, hogy nekem ő nem fog fájdalmat okozni, és nem mutatom neki, hogy győzedelmeskedhet felettem, ezért mindig keménynek mutattam, hogy ne lássa, hogy nekem fáj. Rohadék.

Hajnalkám írta: Alicia, milyen egy pánikroham? Az az érzésem, hogy mostanában nekem pánikrohamaim vannak.

Közben nem tudtam feljönni megint bocs mindenkinek!

Hajnalkám, nekem régen voltak nagyon durva pánikrohamaim, akkor heves félelmet éreztem, általában adtam neki valami nevet, pl. attól félek, hogy meghalok, vagy attól, hogy itt a világ vége, de közben azt éreztem, hogy a félelemtől felpörög a szívem, a légzésem, és hogy kapaszkodni szeretnék. Amikor anyám a közelemben volt, a kezébe kapaszkodtam, és reszkettem. Aztán valahogy elmúlt, meg megint jött.
Az említett tornaórai dolognál egy inkább súlyosabb szorongásos állapot volt, ami azért nem pánikroham volt, csak ahhoz közeli állapot. Olyankor nem tudok koncentrálni, rövid távú memóriám katasztrófa, azért nem tudtam 5-6 nevet megjegyezni, hogy ki van velem egy csapatban, és melyik kapu a mienk. Ilyesmi most is van. A környezetemben élő arcokat alig tudom sokszor megjegyezni, ha azon agyalok, hogy most kibírom-e ezt, vagy azt, stb.
Tehát, ha Magadra ismersz, akkor ilyesmi, de ha írsz v.mi konkrétumot, le tudom írni, hogy hasonló-e az enyém.

Gondoltam, ez nagyon ide passzol, a tünetek egyezéséhez. Tegnap küldte nekem egy olvasóm ezt a képet, bejelölte, hány helyen ismert magára a Bűn vagy bűnhődésben...

Anoni Mara írta: Gondoltam, ez nagyon ide passzol, a tünetek egyezéséhez. Tegnap küldte nekem egy olvasóm ezt a képet, bejelölte, hány helyen ismert magára a Bűn vagy bűnhődésben...

Ez akár az én bejelölésem is lehetne.

Most rendeltem meg Anoni Mara könyvét. Már nagyon kíváncsi vagyok rá..

Kiscsillag írta: Alicia09, le sem akarod majd tenni Mara könyvét! Pedig kell néha szünetet tartani, mert a könyv olvasása is egy terápia és időt kell hagyni a feldolgozásra. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. Szerintem a Bűn vagy Bűnhődés? a szexuális abúzust elszenvedők terápiájában nemcsak számukra, hanem a családtagok számára is egy alap olvasmány! Azt gondolom sok mindent meg lehet belőle érteni még kívül álló számára is.

Köszönöm! Már nagyon várom, hogy olvashassam. Hétfőn megyek érte. ...

Sziasztok! Most már én is itt vagyok. Tanácsokat szeretnék, a mindennapokat hogyan éljem túl? Még nem írtam le a "történetem", 35 éves vagyok, van egy kisfiam, de a múlttól nem tudok szabadulni. kb. 25 éve történt...vagy is történtek...