Egymásra vigyázva

Mara, nem bántásiból írom, amiket írok, hanem Május reakciója az, ami úgy verte ki a biztosítékot nálam, hogy elképzeltem magam az ő helyébe. És azokat éreztem, gondoltam, amiket leírtam. Biztos én sem vagyok normális, én tudom, mert sokan nem értik azt, hogy milyen az, amikor nem értjük, érezzük a határainkat. Akik így vagyunk, lehet, hogy nem érezzük, mikor, mi hova való.. Akkor jobb, ha befogjuk a szájunkat. És most már a magam nevében beszélek...

Én nem beszéltem Májusról, és nem beszéltem rólad. Én magunkról beszéltem. Egy ötlet volt, egy irány, ha úgy tetszik.
És azt is jó lenne megérteni, hogy mindenki sérült itt. Te is, én is, mindenki. Ha nem lennénk azok, akkor valószínűleg nem lennénk itt, és nem is lenne szükség erre az oldalra. Tehát szerintem abba lehet hagyni, hogy ki normális, ki nem, kit "dugtak" meg, kit nem kategorizálást. Senki sem normális, mindenkit megdugtak, mindegyikünk szenved ilyen-olyan tünettel, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy örömét találja az oldalban, hogy segítséget találjon, megértést. De ezek a dolgok szerintem kölcsönösségi alapon működnek. Egyszer te vagy lent, egyszer én, mindig az segít, aki fent van a libikókán. De nem jó, ha mindig ugyanaz van fent, mint ahogy az sem jó, ha mindenki lent van. És talán nem is árt a kényszer, fel kell most egy kicsit jönnöm, mert más van lent, és szüksége van rám. Ha valakit hagyunk mindig lent lenni, nem biztos, hogy föl fog jönni onnan. Abból csak stagnálás lesz. És jó lenne nem a lentiekhez felzárkózni... Most jól belebonyolódtam a saját képembe, de azért remélem, érthető, mit szeretnék mondani.

Az a gond, hogy már megint nem a lényeget látjátok. Tényleg jó lenne ez a topic, ha megértenétek az invenciót.

Részemről azon vagyok.
Egyrészt igen, volt, hogy én sem bírtam már el a sok rosszat olvasni, de ilyenkor inkább magammal nem bírtam szembe nézni, nem akartam ezzel foglalkozni.
Másrészt, örülök, hogy írtál Mara, mert ezt az oldalt valóban nem láttam át, hogy mindig ugyan az van lent, vagy ép fent. Mert erre is volt példa, hogy már azért nem akartam ide írni, vagy ha megtettem, az én írásomra nem reagált senki (pedig jól esett volna), mert sokáig egy embernek a témája volt porondon. Ilyenkor napokig nem jöttem fel. Lehet, hogy ez összefügg azzal, amit az első mondatban írtam. Na akkor eléggé csalódott voltam. Vagy próbáltam valakit vigasztalni, de szinte meg sem hallotta a szavaimat. Őszintén szólva, most az is felvetődött bennem, (és most lehet engem fogtok megkövezni), hogy kicsit túlzásnak érzem, ha valakit több oldalon keresztül próbálunk többen is jobb hangulatba hozni, és hasztalan minden próbálkozás. Ez fárasztó, és elkeserítő. Amúgy az oviban is kicsit jobban figyelem a hallgatag gyereket.
Most ezek jutottak eszembe. Írjatok még, és válaszolok Sokszor szoktam félre érteni dolgokat. Bocs, ha valakit megbántottam, nem ez volt a cél, csak véleményt cserélünk.
Egyikünknek sem könnyű, küzdünk ahogy tudunk!

Ági, nagyon jókat írsz! Pontosan egy ilyen beszélgetést szerettem volna elindítani. És igen, a sok mindenkire figyelés is fontos. És azt is tudni kell, hogy nem vagyunk egyformák a téren sem, hogy mennyire panaszkodunk. Szerintem vannak itt sokan, akik csöndben tipródnak, nem panaszkodnak, de attól még megvan a maguk baja. Ők magukban küzdenek.

Elmesélek valamit, ehhez kapcsolódik, kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla. Egyszer, jó régen, még a gyerekek születése előtt volt egy iszonyú mély időszakom, csak sírtam heteken át, borzasztó halálfélelmem volt, csak arra bírtam gondolni, milyen lesz, ha majd meghalok. A családom nem tudott segíteni, a nővéremmel nem is beszéltünk erről soha, csak egyetlen alkalommal. Akkor elmondtam neki (vagy inkább elbőgtem), hogy egyfolytában azt képzelem el, milyen lesz nem lenni stb. És nagyon meglepőt válaszolt. Azt, hogy ha ő ezen elkezdené túráztatni magát, akkor ő is így sírna egyfolytában, ő is beleőrülne ebbe a gondolatba. (Most itt nem hallatszanak a hangsúlyok, nem volt sem gúny, se bántás benne). És akkor értettem meg, hogy mások is küzdenek olyan gondokkal mint én, másoknak is vannak félelmeik, nincs is ebben semmi rendkívüli, ilyen az emberi lét. Egyébként nehéz volt ezzel szembesülni, sokkal jobb volt azt gondolni, hogy itt van nekem a depresszióm ebben az amúgy gyönyörű és tökéletes világban, csak nekem kéne meggyógyulnom, és akkor már minden jó lenne nekem is. De hát fel kellett egyszer nőni.
Egyébként néha nem tudom, nem ezért van-e az, hogy gyakran megyek a mély felé, mikor még meg tudnék állni. Talán ezt a tökéletes világot próbálom védeni azzal, hogy a depresszióba menekülök. A depresszióból a nem-depressziós világ szépnek látszik.

Szóval sokaknak sokféle gondja van ám az életben, és még abúzus sem kell hozzá feltétlenül. Így aztán abúzussal megspékelve biztosan nincs könnyű dolgunk.

.

.

Majus ne felj!!! Ha szamit valamit en gondolok rad. Jo hogy jelentkeztel.

Május, megtörtént. Nem értem, miért ide írod ki, de sebaj, szerencsére észrevettük.

.

De az már tök jó lépés, hogy van rálátásod, hogy érzelmi viharaid vannak Május. Szerintem ez igaz, hogy az ember azt ismétli, amit megszokott, és ismerősként üdvözöl egy adott állapotot, mert valahogy azt megszokta. Nekem is vannak visszaesések, de különbséget tudok tenni egy adott és egy jobb állapot között, ez nálam is nagy előrelépés, mert tudok már másik szinten is működni, és sok küzdelem mellett, de folyamatosan kapaszkodom már a jobb állapotba, mert már abban is kezdem valahogy megtalálni a helyem. Ez az egész elég furán hangzik tudom...szóval értelek Május.

viszont tök furán érzem magam a suliban, már csomó emberrel beszélgettem, megismerkedtem (ez is a változás része), és alapjáraton én nyitottam, most épp ezt gyakorlom:), és működik, hihetetlen...de az egyik tanárom valami olyan dolgot tanított, ill. kettő is, amiben mélyen érintve voltam, ez azért elég nehéz, és az egyiknek úgy néztem a szemébe, hogy közben nyomon voltam magamban, arra lettem figyelmes, hogy tök csúnyán nézett rám, akárhányszor ránéztem, és ezt nem behallucinálom, és a következő alkalommal is ezt érzékeltem...most vagy gyanakszik valamire velem kapcsolatban, vagy szimplán unszimpátiát váltottam ki azáltal, ahogy reagáltam a hallottakra. Nem szeretném leírni, hogy mik voltak az órákon, de épp ott tartottam az egyiknél, hogy úgy megyek ki, hogy vissza sem megyek, mert erőszak volt a porondon, és levert a víz, és akkor még szépen fogalmaztam. Azért elég nehéz ez így...remélem, vizsgáznom nem kell ebből...csak most zavar, hogy nem tudtam elrejteni az érzéseimet.

Alicia09 írta: Hát, én ettől féltem, mikor megláttam a téma nyitását. Attól féltem, hogy aki a legmélyebben van most éppen közülünk, az veszi magára ezt az egészet.. És érthető is, lehet, hogy én is így lettem volna az ő helyében. Megértem azt is, hogy ne húzzuk le egymást, de akkor most hová írjon az, aki tényleg most semmi kilátást nem lát szinte maga körül? Aki éppen úgy érzi, hogy nincsen tovább? Most az a fontos, hogy a külsősök még jól érezzék magukat, hogy "de jó kis oldal, néha beleolvasunk, jó, hogy mindez nem velünk történik", vagy mi vagyunk a fontosak? Azok, akik éppen a reménytelenséget érzik, és alig van, ahol minket megértenek, és végre itt szabadon beszélhettünk, és úgy éreztük, hogy végre valakik valahol értenek, ezer év nyomor után...

Amúgy a lehúzásról annyit, hogy amikor nem voltam jól, akkor én sem azért jöttem ide, hogy épp támogassak. Az akkor volt, amikor kezdtem erősödni. Aki nem bírja ezt a nyomort látni, az ne jöjjön ide, azt gondolom. Aki -mi-, akik keresztülmentünk rajta, úgyis érteni fogjuk olyan mértékben biztos, ahogyan érintve voltunk, vagyunk..

Nem nagyon tudok állást foglalni. Az a baj, hogy értem mindenkinek az álláspontját. Most pl. azért nem voltam hosszabban én sem, mert nem akartam ezzel a témával foglalkozni a magam életében. Persze hiányoztok ilyenkor. Aztán már csak ezért is visszajövök.
Az, hogy értem mindenkinek az álláspontját, azért baj, mert sokszor vagyok így, és néha már idegesít, hogy emiatt nem tudom kialakítani a magam nézeteit. Az se jó, ha az ember túlságosan empatikus, úgy látszik.
Mindenesetre szükségét látom annak, hogy az ember találkozzon a sorstársaival. És hogy meg tudják beszélni a problémáikat, gondolataikat. Hihetetlen, mennyi mindenben hasonlítunk egymásra, és amikor az ember ezt felfedezi, az nagyon felszabadító tud lenni. Legalábbis számomra, mert elmúlik az önvád és a bűntudat. Korábban mindig azt hittem, hogy én egy szörnyű nő vagyok, de most már látom, hogy nagyon sok olyan dolog van, ami nem jellemhiba, hanem az abúzus egyenes következménye. Sokkal könnyebb így elfogadnom magamat is, és könnyebb változtatni is. Nem érzem, hogy be volnék zárva önmagam börtönébe, ha tudom, hogy ez nem is én vagyok, hanem az abúzus. Ezért jó, ha az ember beszélhet a problémáiról, és ha olvashatja a többiekét. Ugyanakkor nyilván nehéz is ez, hiszen néha tényleg túltelítődik az ember. De talán tényleg lehetnének zárt topikok, ahova csak úm. saját felelősségre lehetne bemenni. Hátha az segítene ezen az alapgondon.

Hajnalkám írta: Nem nagyon tudok állást foglalni. Az a baj, hogy értem mindenkinek az álláspontját.

Nincs ezzel semmi baj. Valószínűleg nincs itt egyetlen igazság. És nem is gondoltam, hogy kenyértörés lesz belőle. Nem annak szántam.

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Nem nagyon tudok állást foglalni. Az a baj, hogy értem mindenkinek az álláspontját.

Nincs ezzel semmi baj. Valószínűleg nincs itt egyetlen igazság. És nem is gondoltam, hogy kenyértörés lesz belőle. Nem annak szántam.

Miért, úgy érzed, kenyértörés lett belőle?