Amikor nem te vagy az áldozat...

Május írta:

pipacs írta: Hamis emlékek?
Ettől én is nagyon féltem (félek?). Aztán utánaolvastam kicsit, hogy honnan is jön ez az elmélet (és az alapítvány, False Memory Syndrome Foundation, vagy mi a szösz). Szóval ezt egy pszichológus házaspár alapította (de legalábbis a férj pszichológus),azután, miután a felnőtt lányuk saját terápiájában visszanyerte az emlékeit arról, hogy az apja szexuálisan bántalmazta őt gyerekkorában.
Ezután nem volt több kérdésem.

Arról meg nem is beszélve, hogy nyilván pontosan nem lehet dokumentálni azt, ami régen történt - főleg a disszociáció által sötétre satírozott eseményeket -, de talán nem is számít, hogy pontosan hogyan történt. Az számít, hogy mit tett mindez veled. Amit érzel, az valódi, jelenvaló, elvitathatatlan. Megérdemled, hogy foglalkozz velük hozzáértő segítő jelenlétében.

Köszi, Pipacs, ennek megpróbálok utánanézni.
Ha nem vagyok túl indiszkrét, a pszichiáter megvan még? Mióta ez szóba került, nyugtalan vagyok.

De miért?
Megvan még, időnként találkoznom kell vele is. De ez egyáltalán nem rossz dolog. Én eléggé pozitívan élem meg azt, hogy bekerült a képbe, nagyon támogató. És szükségem van minden támogatásra.

Karácsony, nagyon sajnálom, hogy így alakul. Nálam is volt egy ilyen időszak, annyira rosszul alakult minden, hogy összevissza tudtunk csak találkozni. De ez nem direkt volt, csak bénán jöttek össze a dolgok. De nagyon rossz volt, emlékszem, egy idő után éreztem, ahogy kezdtem hozzászokni a hiányához, azt éreztem, hogy elkezdtem leválni róla. A rendszertelenség nagyon meg tudja billenteni a bizalmat. De hát csak egyet lehet tenni, meg kell neki mondani, hogy ez hogyan érint téged. De ezt úgyis tudod.

Karácsony, ne magyarázz bele dolgokat, amíg nem tudod, valóban úgy van-e. Nagyon meglepne egy pszichológustól, főleg egy jó pszichológustól, ha úgy próbálná ritkítani az alkalmakat, hogy alibit keres, kibúvókat, hogy pont ne érjen rá akkor, amikor te. Szerintem ha ez azért történik, mert úgy gondolja, hogy jól vagy, akkor azt mondaná, hogy mi lenne, ha megpróbálnátok kéthetente, mert úgy látja, készen állsz rá. Szóval ne láss ördögöt ott, ahol nincs.

A másik, amit mondani akarok, hogy ha a páciens érzi, hogy jobban van, érzi, hogy akár lehetne ritkítani az alkalmakat, tudja, hogy közeledik a terápia vége - hiszen mindenképpen közeledik, nem? - akkor hajlamos visszarántani magát egy rosszabb állapotba. Nem azért, mert elvetemült, hanem azért, mert ragaszkodik a terapeutájához, azokhoz az értékes pillanatokhoz, amiket ott megélhet. És ragaszkodik a régi állapotához is, mert az ugyan szar volt, de legalább ismerős terep. Ez egy természetes reakció, de meg kell próbálni ellenállni neki. Ne légy azért rosszabbul, hogy tovább járhass.
Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy kész vagy befejezni a terápiát, hiszen fogalmam sincs erről, csak fel akarom hívni a figyelmed erre a jelenségre... Tudom, hogy most mérges leszel rám, de bízom benne, hogy végiggondolod...

Köszönöm a hozzászólásaitokat. Pipacs akkor lehet h direkt van egy ilyen szakasz?
Mara nem hiszem, hogy a vége jönne..csak a pánikok csendesedtek le, amitől nagyon erőre kaptam és sokkal jobban megnyíltam.
Nem szeretnék visszaesni. Tényleg balesetem volt, es tortentek dolgok. Érzelmileg megviselt, hogy osszevissza találkozunk, és ez most sok is volt.
De igazad van. Képes vagyok ordogot latni, közben arra jutottam, h azétt nem manipulálna így, mert ennél érzelmileg okosabb. És ha erre lenne szükség, akkor az azt bizonyítaná, hogy ő is tudja, hogy még nem vagyok kész ilyesmire, mert különben megbeszélte volna velem.
Szóval most meg is győztetek.
Ettől függetlenül ma annyira koborultam, hogy a munkahelyemen sírtam..mostanra meg belázasodtam.

karácsony írta: Köszönöm a hozzászólásaitokat. Pipacs akkor lehet h direkt van egy ilyen szakasz?
Mara nem hiszem, hogy a vége jönne..csak a pánikok csendesedtek le, amitől nagyon erőre kaptam és sokkal jobban megnyíltam.
Nem szeretnék visszaesni. Tényleg balesetem volt, es tortentek dolgok. Érzelmileg megviselt, hogy osszevissza találkozunk, és ez most sok is volt.
De igazad van. Képes vagyok ordogot latni, közben arra jutottam, h azétt nem manipulálna így, mert ennél érzelmileg okosabb. És ha erre lenne szükség, akkor az azt bizonyítaná, hogy ő is tudja, hogy még nem vagyok kész ilyesmire, mert különben megbeszélte volna velem.
Szóval most meg is győztetek.
Ettől függetlenül ma annyira koborultam, hogy a munkahelyemen sírtam..mostanra meg belázasodtam.

Akkor ahogy jobban vagy, menj el hozzá, és beszéljétek át ezt.
Nem csak azért valószínűtlen, hogy így ritkítaná az alkalmakat, mert érzelmileg okosabb. Hanem azért, mert egy terápiában a ritkításnak, a lezárásnak nagyon nagy szerepe van. Nem azért, vagy nem csak azért, mert le kell zárni egy terápiát, hanem mert meg kell élni a lezárást, szembe kell vele nézni. Szóval egész biztos, hogy nem erről van szó. Nyilván látta, hogy jobban vagy, tehát úgy gondolta, hogy nem dől össze a világ, ha kimarad egy óra. Így lehet összefüggésben a ritkulás és a jobban levés.
Remélem, hamarosan jobban leszel, és tudsz menni hozzá! Vigyázz magadra!

.

Eszembe jutott: ez úgy lenne igazságos, ha egyenletesen lépkednénk a napfény felé. De honnan tudhatjuk, hogy kiértünk a napfényre? Jó lenne, ha valaki szólna, hogy kiértünk a napfényre...

Május írta: Hát mert nagyon önpusztító vagyok most, és amikor csinálom, szinte kívülről látom magam, utána mindig kiakadok, hogy mit tettem magammal, olyan, mintha nem én csinálnám, és nem tudom, melyik vagyok én igaziból. Nagyon gáz az evészavar most, több, mint 10 kilót fogytam, csak pont ugyanakkor ugyanazt szabad ennem, aztán ha megszegem, bántom magam, és nem tudom kontrollálni a dolgot. Attól félek, ha nem csinálom, nagy baj lesz. Meg ilyen szélsőséges érzelmi viharaim vannak naponta többször. De irtózom a pszichiáterektől, meg nem is gondolom indokoltnak, vagyis nem tudom, indokolt-e.

Karácsony, szívből jobbulást kívánok , és nagyon sajnálom a balesetet, remélem, nem komoly!!!! Annyira értem, milyen sírni a pszichológus miatt, és milyen attól félni, hogy elhagy
Nehogy bántásnak vedd, jaj, hogy fogalmazzam... Nagyon elgondolkodtató nekem, hogy most kicsit rosszabbul vagy, nem értem, hogy van ez, mert az utóbbi időben olyan jól voltál, meg Aliciára is igaz ez, hogy aztán történik valami, és mintha kezdődne elölről a rossz. Hogy miért nem úgy van ez, hogy az ember lép egy nagyot előre, jól van, és mégis aztán megint hátra lépteti valami... Remélem, valamennyire érthető, mit akartam mondani.

De valamiért mégiscsak felmerül benned.... Én sem rajongok a pszichiáterekért. Olyanhoz mentem, akit a pszichológusom ajánlott. Máshoz nem mentem volna. Ez egy bizalmi kör. És néhány órát eltöltöttünk terápiában is azzal, hogy arról beszéltünk, hogy mi zavar a pszichiátriában és a gyógyszerezésben. Ez egyszerűen nem megy másként.
Az, hogy pszichiáterhez mész, nem jelenti automatikusan azt, hogy kell is a gyógyszerezés. Azt majd eldönti ő, az az ő szakterülete. Azt is, hogy ha kell, akkor mi kell. Jó, ha több lehetőség van, és abból te választhatsz. Én nem is döntöttem el ott és akkor, hogy akarom-e, vagy hogy melyiket akarom. (Aztán persze az újabb és újabb rosszullétek meggyőztek, hogy érdemes lenne kipróbálni.)
Szerintem fontos az, hogy te választasz. Hogy kihez mész, hogy vállalod-e a gyógyszert és hogy milyen gyógyszert. A pszichológus és a pszichiáter is azért van, hogy ebben végig támogatást nyújtson neked.

Köszönöm, annyira kedvesek vagytok!

Nem tudom, hogy mennyire visszaesés ez. Határozottan érzem, hogy nem ugyanolyan, mint amik voltak. Rengeteg dolgoztunk ezért, és én is nagyon sokat beleadtam, hiszen egy sor vizsgálatnak (egy éves) vetettem magam alá a terápia mellett, nem csoda, hogy ha ennyi erőfeszítés van mögöttem, akkor elfáradok. Az életemben mostanában minden téren oszlopokat döngettem, több kevesebb sikerrel, ami a pszichológusom munkájának eredménye is.
Mindig inkább arra próbálok koncentrálni, hogy mit sikerült elérni. Sőt, év eleje óta vezetek egy jegyzetet, és minden hónapra felírom a legkisebb eredményt is, és vissza szoktam olvasni. Lehet, hogy épp csak annyit jegyzek be, hogy kiolvastam egy könyvet.
Januárban találtam ki, hogy bevezetem a "technikai repertoárba", mert amikor megszólalnak a belső hangok, hogy szar vagyok, akkor megnyitom ezt a mappát és végigolvasom, és erőt ad a folytatáshoz.

Nekem a pánikroham és annak az összes tünete, velejárója a végzetes pillanat. Nem tartok itt, és soha nem is szeretnék.
Csak az élet már bebizonyította párszor nekem azt, hogy ez nem úgy működik, hogy jól vagyok és akkor kész egy életre jó. Több mint 10 év után törtek ki rajtam újra a pánikrohamok. Szeretném, ha elkezdtük ezt a terápiát két éve, hogy annyira megerősödjek, hogy legyenek eszközeim arra, hogy ne törjön ki rajtam újra. Csak több ok is van, ami be tud lökni a mélyzónába. Nem szeretném az egyik mumus témát behozni, hogy meddig tudok ebben eljutni, így nem írok róla.

Nekem óriási szívfájdalmam, hogy én nem tudok párkapcsolatot kialakítani, hogy engem senki nem szeret annyira, hogy úgy fogadjon el, ahogy vagyok, mármint a barátaim szeretnek...És, hogy erről az apám tehet, aki megnyomorított, és ha testiség képbe jön, nekem egy sor képet ránt magával ez a dolog, ahogy molesztált. És a terápia során már képet adtam magamnak arról, hogy láthatatlan nyomorék vagyok, és ha valaki kap egy betegséget, amit nem lehet meggyógyítani (ebben is van részem idén), akkor azt ugyanúgy fel kell dolgoznia, hogy elfogadja azt.

Nem tudom, hol állunk a terápiában, de biztos, hogy nem járunk a végén, meg is ijeszt Mara, ahogy erről írsz...
Viszont ez a visszaesés, ami kitört nálam, az abszolút egy gyermeki állapotba való bezuhanás. Szó szerint. Most kicsit tisztábban látok, de megint megszólaltak bennem a hangok, hogy ha két hét múlvára kapok időpontot nem fogom menni, mert annyira dühös vagyok, amit persze elfojtok, és mindig ezt szokta mondani a pszichológusom is, ilyenkor eszembe jutnak a szavai, hogy hirtelen robban ki nálam. Négy hónapja járok rendszertelenül, ami azt jelenti, hogy nem megyek minden héten. Ezért írtam, hogy olyan, mint egy drogosnak, akinek nincs meg az adagja. És mostanra borultam meg. És utálom magam, hogy itt írom le, és nem ott mondom el, de amikor Május rákérdezett, hogy miért járok ritkán, akkor robbant ki belőlem és most jöttem rá, hogy azért, mert én ezt elfojtottam magam, azzal, hogy jól vagyok, tudom magam tartani, vizionálom, hogy lesz egy boldog családom, lesz saját otthonom, ami attól lesz otthon, hogy azokkal élek együtt akikkel szeretjük egymást. És mikor haza megyek a valódi életembe, inkább azt választom, hogy visszamenekülök a fantáziámba....vagy beletemetkezem valamibe. Ezt nem lehet másként csinálni. Ezért sulizok most, hogy pótoljam azt, ami nincs, ez viszont kisebb küzdelem által elérhető volt, most viszont roskadozom a tanulnivalók alatt és abban sem vagyok biztos, hogy fogom tudni teljesíteni.
Ebben a kettősségben jött a dühöm is, hogy amíg nem találkoztunk egy sor olyan dolog történt, amikor olyan jó lett volna, ha mellettem van, de fel is hívott, mikor történ valami és még mondta is akkor, hogy kerítünk időpontot jövő hétre, ha nagyon rosszul leszek, de valami miatt nem bírtam elfogadni ezt, és kérni, rájöttem, hogy ez a gyermeki szeparációs szorongásom és az elfojtott dühöm az oka, meg nehezemre esik bízni így, és szívességet elfogadni, pedig amúgy kellett volna azon a héten talizni, csak eredetileg nem kaptam időpontot. Így nem kértem azon a héten, utána jött a balesetem, aztán még valami, és tegnapra teljesen megborultam. És folyamatosan érzem a dühöt, hogy nem fogok kéthetente járni, mint akinek betettek egy lemezt, ezen pörgök, hiába beszéltük ezt meg itt veletek, hogy biztos nem erről van szó, és már magamat is meggyőztem, újra meg újra kiakadok. Szerintem azért, mert attól félek, hogy nem áll mellettem, magamra maradok, visszajönnek a pánikok, és nem lesz családom és mert annyira fájnak az új sérüléseim...
De hosszút írtam, bocsi. ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ezt már úgysem olvassa el senki.

.

Köszi. Jó, hogy megértesz. Ja, nem másolgatok, már csak arra vágyom, hogy csendben üldögéljek nála egy egész órát, ami nem ér véget.

Nálam is volt szó pszichiáterről, de nekem gyógyszerfélelmem van, sehogy sem sikerült rávenni erre, és féltem is volna még egy pszichiáterrel is találkozni. Nekem ijesztően hatott maga a tény. Főleg az önkontroll teljes elvesztésétől tartottam, a függőségtől stb. Biztos, hogy lehet ezt jól csinálni, szerintem abszolút egyén függő.

Szerintem az abúzus témáját meg kell hagyni annak, aki átélt ilyet. Könyvet írni gyógyító folyamat.
De amikor nem te vagy az áldozat, nem hiszem, hogy erkölcsileg szabad elkövetői lélekábrázolást írni egy könyvben, hogy megértsük ő hogy jutott odáig, hogy gyereket erőszakoljon meg.
Társadalmi felelőssége is van egy írónak. S lehet jó a szándék, de meg kell nézni, hol tart a mi társadalmunk értelmi színvonala.
S bár még a könyv nem jött ki, nagyon remélem, és ezúton is kérem az írót, hogy alaposan mérlegelje tudatos és tudattalan következményeit.
Semmiképp sem lehet azt kihozni, hogy értsük meg, hogy jutott idáig, mert az elvezez egy gondolati legitimációhoz, rombolva az eddigi törekvéseket.
Sok sikert a könyvhöz, remélem, hogy az öklünk a fikció végére ugyanúgy ökölben marad!!!
Aludni is alig tudtam emiatt!

Ez mire volt válasz, Karácsony? Legalábbis nekem úgy tűnik, mintha kimaradt volna egy hozzászólás, vagy mi... ???

Mert egy színpadon hangzott el. De nem szeretném ezt az oldalt vmi botrányba belerángatni, hogy előre olyat írok, amit...csak elhangzott ez a mondat:
Az elkövetőt nem fogjuk megkedvelni a fikció végére, de talán nem fog annyira ökölbeszorulni a kezünk.

Nagyon nem lehet másként érteni..viszont jobban örülnék, ha ez azt jelentené, hogy jobban ökölbe fog szorulni a kezünk.
Szíven ütött ez a mondat, és mivel eddig kedveltem az illetőt, kiírtam ide a véleményem. A könyv még nincs kész, és remélem, hogy ez egy téves gondolati szál, s gondolom, hogy itt is megfordult már. Talán elér hozzá az üzenetem.
És nem lehet ilyen mondatokat elejteni a nyilvánosság előtt. Nem szeretném, ha a magyarázatomból gond lenne, így kérem a moderátorokat, hogy töröljék inkább, ha úgy érzik.

.

.