Amikor nem te vagy az áldozat...

.

Május írta:

Füles írta: ha komoly dolgok lettek volna, akkor mért tudtam viszonylag normálisan átvészelni a korábbi időszakokat.

a feszültség és harag amúgy felerősödik a terápiás alkalom után, mintha sok haragot meg tudnék engedni magamnak utána

Pont ezeket kérdezem és mondom én is folyton.

Füles, a kérdésedre válaszolva, hogy miért bírtad akkor átvészelni, és miért nehéz most... Jogos a kérdés. De nézd meg, hányan vagyunk itt, akik látszólag évekig elvoltunk az abúzus után, majd 10-20-30 év után nem bírtuk tovább. És ez valamiért törvényszerű, az abúzus áldozatai jóval később, általában 30-40 éves koruk körül kezdenek el beszélni a gyerekkori történésekről. Amikor történt, akkor sikerült valahova elásni a fájdalmat, mert meg kellett védenünk magunkat, annyira vészhelyzet volt, hogy egy teljes apparátus indult be - nem a feldolgozásra, hanem az elásásra. A feldolgozás akkor nem volt lehetséges. És valahogy ez az akkor jól működő védelmi mechanizmus gyengül meg, fel-felbukkannak emlékek, érzések, így aztán muszáj lépni.

A feszültség és a harag, illetve minden egyéb érzés felerősödhet a terápia után, mert a terápia felkavar. Mondjuk én általában inkább pont, hogy nyugodtságot éreztem utána, de mindenki másképp reagál. Ha megkavarod az állóvizet, akkor vagy elcsendesedik utána, vagy a hullámok egyre nagyobb hullámokat indukálnak.

.

Május írta: Megfogadtam, hogy kicsit hallgatok, de basszus, nem bírok! Szóval most várom a különlegesen kiképzett moderátorokat, hogy megjelennek és "letartóztatnak" szájmenésért...

Várom a moderátorokat....

Miért is? :angry:

.

Köszönöm, néha már több dolgot tudok hova tenni, de olyan jó olvasni titeket, hogy ilyenkor ezek a dolgok normálisak, látni hogy másokban is hasonló érzések működnek. Sajnos néha úgy elbizonytalanodom szinte mindenben, azt hiszem leginkább magamban és az ítélőképességemben. Például egy csomó ismerősöm életében is látok ha mást nem durva szóbeli bántásokat, főleg szülők részéről, és nem értem, hogy hogy nem roppannak össze mikor (nyilván korábban nem) de most már annak a felét is visszautasítom és sokszor beleroppanok. Más meg lekezeli, hogy biztos jószándékú és nem akart bántani csak így alakult stb stb. Az volt a legszörnyebb amikor ezek előtörtek bennem, ez a fájdalom az erőszakkal szemben és egyszerűen nem tudtam többet megengedni szüleimnek és így nem tudtam beszélni velük, alig volt pár ember aki ne nézett volna hülyének, pedig a te szüleid pont tökre jófejek, úgy kellett bizonygatnom, sztorikat felhoznom, de legtöbbször még úgyis csak az volt kb az üzenet, hogy aludjak rá egyet.
Május hozzád kapcsolódva heti szinten gyötör engem is az, hogy lehet csak én fújom fel, még a terápiával is ártok, mert lehet, hogy ezzel csak én koncentrálok az engem ért bántásokra aztán utána nem csoda ha még jobban ellehetetlenítődik a kapcsolatom a szüleimmel, és hogy lehet ha nem feszegetném a dolgokat akkor talán tudnék olyan gyerekük lenni aki nekik megfelel, és lehet hogy csak én vagyok az egyedüli oka, hogy még nem élünk boldogan. Sokszor azzal sem tudok mit kezdeni, hogy én miért nem élek boldogan? Én mindig egy vidám naív lány voltam, és most meg sokszor nem is gondolom jó ötletnek akárcsak a boldogság megengedését is. A szüleimmel kapcsolatos 'boldog lenne minden ha én...' illúzió racionálisan hamar szertefoszlik egy-egy alkalommal, de elég pár nap és máris ott tartok, hogy biztos csinálhatnám vhogy máshogy amitől minden más/jobb lenne. Pedig máskor olyan tisztán jön a felismerés, hogy elsősorban ők lehetetlenítik el a normális viszonyt. Most hétvégén mikor bátyámat ünnepeltük apám felhozta mintha vicces történetet mesélne csak, hogy hány fakanál is törött el tesómon anyu által és igen, hogy ő egy anyum régebbi szülinapjára azt kérte tesómtól, hogy most már bocsássa meg ezeket a veréseket, persze nyilván érezzük ki, hogy ő milyen emberséges és érzékeny volt evvel. Hánynom kell ilyenkor, persze ő aztán olyan nagyon érzékeny, hogy érzékenységében kifundálta már akkor, hogy anyámmal veret meg minket, mert hozzá erősebb a kötődésünk és így az sokkal jobb lesz nekünk... Meg mintha ő szóban nem überelte volna sokszorosan anyám veréseit, hát biztos is, hogy az utóbbit választottam volna dupla mennyiségben.
Amúgy én is azért mentem terápiára legelső alkalommal, mert nem bírtam, hogy akkor már közel másfél éve nem beszéltem apummal meg aztán egy jó ideje anyummal se és hogy én jóviszonyt szeretnék. Nem akartam már ezt az egészet csak szeretni egymást, boldogan ellenni egymás társaságában. Ugyanakkor belepusztultam volna a fájdalomba ha még egy sebet kapok tőlük, nem tudtam még közeledni se hozzájuk, de egyszerűen fájt olyan sok minden. Annyira vágytam szüleimet akik szeretnek, szerettem volna ha lennénk egymásnak, ha nem lehetne olyat mondani, hogy számomra elvesztél.
Most már inkább a háládatlan gyermek, szargyerek, szartesó belső hangok nyomasztanak. Meg, hogy sejtem hogy el kell engednem a vágyott illúzióképet, hogy egyszer minden más lesz, hogy boldogan elfogadóan szeretetben fogunk élni, de én ezt még nem merem megtenni. Nem tudom még elfogadni, hogy ők nem azok a jóságos emberek akiket én szeretnék.
Egy időre azt beszéltük meg a pszichommal, hogy csak kéthetente fogok járni terápiára, és döbbenetesen feljavult a kapcsolatom szüleimmel, amit végül a masszív váll-, ill. fejfájások illetve nemalvások miatt hetire változtattuk. Pillanatok alatt megint kritikus lett a viszony, persze a tünetek mérséklődtek. Nagyon fáj, hogy minden felismerés után is mennyire elnyomom magam velük szemben és nem tudom magam megvédeni. Fáj, hogy ennyire jobban szeretem őket magamnál.

Május írta: Megfogadtam, hogy kicsit hallgatok, de basszus, nem bírok! Szóval most várom a különlegesen kiképzett moderátorokat, hogy megjelennek és "letartóztatnak" szájmenésért...
Csak ez a fenti beszélgetés megvilágosított, mi a bajom a terápiával meg az abúzussal. Szóval én nem azért mentem pszichológushoz, hogy bajban vagyok, eszembe se jutott, azért mentem, hogy anyámnak segítséget kérjek. Aztán a pszichológus a második alkalommal megkérdezte, hogy engem ki bántott. És akkor eszembe jutott a felnőttkori erőszak, rémes volt. Elkezdtem kutakodni a szexuális erőszak után, úgy akadt a kezembe Mara könyve. (Eleinte azt hittem, valami indiai történet lesz....) Elkezdtem olvasni, és egyszer mentem az utcán, és megláttam magam előtt egy képet a gyerekkoromból, és akkor összedőlt a világ. De akkor már majdnem egy éve jártam pszichológushoz, de még sokáig nem mertem mondani neki, mi jutott eszembe. Aztán hallottam egy pszichológiai előadást a hamis emlékekről, még jobban összezavarodtam, mert az hangzott el, hogy az az abúzus, ami terápia közben derül ki, lehet hamis, lehet, meg sem történt. Szóval az nehéz nekem, hogy ha nem megyek pszichológushoz, akkor lehet, hogy nem is ért engem abúzus.

Várom a moderátorokat....

Hamis emlékek?
Ettől én is nagyon féltem (félek?). Aztán utánaolvastam kicsit, hogy honnan is jön ez az elmélet (és az alapítvány, False Memory Syndrome Foundation, vagy mi a szösz). Szóval ezt egy pszichológus házaspár alapította (de legalábbis a férj pszichológus),azután, miután a felnőtt lányuk saját terápiájában visszanyerte az emlékeit arról, hogy az apja szexuálisan bántalmazta őt gyerekkorában.
Ezután nem volt több kérdésem.

Arról meg nem is beszélve, hogy nyilván pontosan nem lehet dokumentálni azt, ami régen történt - főleg a disszociáció által sötétre satírozott eseményeket -, de talán nem is számít, hogy pontosan hogyan történt. Az számít, hogy mit tett mindez veled. Amit érzel, az valódi, jelenvaló, elvitathatatlan. Megérdemled, hogy foglalkozz velük hozzáértő segítő jelenlétében.

Füles írta: Köszönöm, néha már több dolgot tudok hova tenni, de olyan jó olvasni titeket, hogy ilyenkor ezek a dolgok normálisak, látni hogy másokban is hasonló érzések működnek. Sajnos néha úgy elbizonytalanodom szinte mindenben, azt hiszem leginkább magamban és az ítélőképességemben. Például egy csomó ismerősöm életében is látok ha mást nem durva szóbeli bántásokat, főleg szülők részéről, és nem értem, hogy hogy nem roppannak össze mikor (nyilván korábban nem) de most már annak a felét is visszautasítom és sokszor beleroppanok. Más meg lekezeli, hogy biztos jószándékú és nem akart bántani csak így alakult stb stb. Az volt a legszörnyebb amikor ezek előtörtek bennem, ez a fájdalom az erőszakkal szemben és egyszerűen nem tudtam többet megengedni szüleimnek és így nem tudtam beszélni velük, alig volt pár ember aki ne nézett volna hülyének, pedig a te szüleid pont tökre jófejek, úgy kellett bizonygatnom, sztorikat felhoznom, de legtöbbször még úgyis csak az volt kb az üzenet, hogy aludjak rá egyet.
Május hozzád kapcsolódva heti szinten gyötör engem is az, hogy lehet csak én fújom fel, még a terápiával is ártok, mert lehet, hogy ezzel csak én koncentrálok az engem ért bántásokra aztán utána nem csoda ha még jobban ellehetetlenítődik a kapcsolatom a szüleimmel, és hogy lehet ha nem feszegetném a dolgokat akkor talán tudnék olyan gyerekük lenni aki nekik megfelel, és lehet hogy csak én vagyok az egyedüli oka, hogy még nem élünk boldogan. Sokszor azzal sem tudok mit kezdeni, hogy én miért nem élek boldogan? Én mindig egy vidám naív lány voltam, és most meg sokszor nem is gondolom jó ötletnek akárcsak a boldogság megengedését is. A szüleimmel kapcsolatos 'boldog lenne minden ha én...' illúzió racionálisan hamar szertefoszlik egy-egy alkalommal, de elég pár nap és máris ott tartok, hogy biztos csinálhatnám vhogy máshogy amitől minden más/jobb lenne. Pedig máskor olyan tisztán jön a felismerés, hogy elsősorban ők lehetetlenítik el a normális viszonyt. Most hétvégén mikor bátyámat ünnepeltük apám felhozta mintha vicces történetet mesélne csak, hogy hány fakanál is törött el tesómon anyu által és igen, hogy ő egy anyum régebbi szülinapjára azt kérte tesómtól, hogy most már bocsássa meg ezeket a veréseket, persze nyilván érezzük ki, hogy ő milyen emberséges és érzékeny volt evvel. Hánynom kell ilyenkor, persze ő aztán olyan nagyon érzékeny, hogy érzékenységében kifundálta már akkor, hogy anyámmal veret meg minket, mert hozzá erősebb a kötődésünk és így az sokkal jobb lesz nekünk... Meg mintha ő szóban nem überelte volna sokszorosan anyám veréseit, hát biztos is, hogy az utóbbit választottam volna dupla mennyiségben.
Amúgy én is azért mentem terápiára legelső alkalommal, mert nem bírtam, hogy akkor már közel másfél éve nem beszéltem apummal meg aztán egy jó ideje anyummal se és hogy én jóviszonyt szeretnék. Nem akartam már ezt az egészet csak szeretni egymást, boldogan ellenni egymás társaságában. Ugyanakkor belepusztultam volna a fájdalomba ha még egy sebet kapok tőlük, nem tudtam még közeledni se hozzájuk, de egyszerűen fájt olyan sok minden. Annyira vágytam szüleimet akik szeretnek, szerettem volna ha lennénk egymásnak, ha nem lehetne olyat mondani, hogy számomra elvesztél.
Most már inkább a háládatlan gyermek, szargyerek, szartesó belső hangok nyomasztanak. Meg, hogy sejtem hogy el kell engednem a vágyott illúzióképet, hogy egyszer minden más lesz, hogy boldogan elfogadóan szeretetben fogunk élni, de én ezt még nem merem megtenni. Nem tudom még elfogadni, hogy ők nem azok a jóságos emberek akiket én szeretnék.
Egy időre azt beszéltük meg a pszichommal, hogy csak kéthetente fogok járni terápiára, és döbbenetesen feljavult a kapcsolatom szüleimmel, amit végül a masszív váll-, ill. fejfájások illetve nemalvások miatt hetire változtattuk. Pillanatok alatt megint kritikus lett a viszony, persze a tünetek mérséklődtek. Nagyon fáj, hogy minden felismerés után is mennyire elnyomom magam velük szemben és nem tudom magam megvédeni. Fáj, hogy ennyire jobban szeretem őket magamnál.

Szia Füles!
Ez az írásod megérne egy fejezetet Susan Forward: Mérgező szülők c. könyvében.
Ez nagyon érdekes, amit a végén írsz. Nálam is pont az van, hogy mióta ritkultak a terápiás alkalmak bizonyos dolgok visszajönnek, sőt most két és fél hétig nem találkoztunk és egy iszonyat nagy fáradtságot érzek. Kezd visszatérni a kimerültség érzésem, a félek lefeküdni aludni érzetem, támadnak emlékképek. És már egy ideje tart, hogy kéthetente, vagy több mint kéthetente találkozunk, és mivel egy nagy stoppot érzek, illetve, hogy nincs meg a heti találkozásunk, olyan, mint egy drogosnak, akinek nincs meg a heti adagja...Nekem nincs olyanom, mint őszi szünet stb., tehát dolgozom, és nem nem tudok töltekezni, és az ünnepek közelsége mindig nagy teher, mert a legnagyobb hajtás úgy általában ilyenkor jön, minden téren.
Furcsa, hogyha az ülések száma lecsökken, visszajön tünetek formájában a dolog. Mintha az adna erőt, hogy tudom, hogy van egy támaszom, de van egy lejárati dátuma, mint egy élelmiszernek. Vagy tudom, hogy valahol létezem én is, és az a terápiás ülés.
Lehet, hogy ezek nem ide kellett volna írni, hanem a másik topikba.

.

karácsony írta: Ez nagyon érdekes, amit a végén írsz. Nálam is pont az van, hogy mióta ritkultak a terápiás alkalmak bizonyos dolgok visszajönnek, sőt most két és fél hétig nem találkoztunk és egy iszonyat nagy fáradtságot érzek. Kezd visszatérni a kimerültség érzésem, a félek lefeküdni aludni érzetem, támadnak emlékképek. És már egy ideje tart, hogy kéthetente, vagy több mint kéthetente találkozunk, és mivel egy nagy stoppot érzek, illetve, hogy nincs meg a heti találkozásunk, olyan, mint egy drogosnak, akinek nincs meg a heti adagja...Nekem nincs olyanom, mint őszi szünet stb., tehát dolgozom, és nem nem tudok töltekezni, és az ünnepek közelsége mindig nagy teher, mert a legnagyobb hajtás úgy általában ilyenkor jön, minden téren.
Furcsa, hogyha az ülések száma lecsökken, visszajön tünetek formájában a dolog. Mintha az adna erőt, hogy tudom, hogy van egy támaszom, de van egy lejárati dátuma, mint egy élelmiszernek. Vagy tudom, hogy valahol létezem én is, és az a terápiás ülés.
Lehet, hogy ezek nem ide kellett volna írni, hanem a másik topikba.

Miért mész ilyen ritkán? (Lehet, tényleg nem itt kéne kérdeznem...)

Gondolom, mert jobban vagyok..de mindig volt valami ok eddig. Én mindent megértek...
Jobban szeretem amúgy az egyenes beszédet. Tehát, ha át szeretne állítani kéthetenkénti találkozásra, akkor beszélje meg velem, hogy ezzel próbálkozunk, mert sajnos hamarabb látom át a szándékokat, minthogy az a valóságban megjelenne, és általában be is bizonyosodik mindig, hogy jó volt az előfeltételezésem. És mivel nem vagyok hülye, ezért sokkal jobban szeretem, ha nem kísérletezünk, hanem kapok egy korrekt álláspontot, mert ki nem állhatom a manipuláció legkisebb árnyalatát sem. És, hogy ha ezek után az lesz a szöveg, hogy most már kéthetente fogunk találkozni, akkor nem fogok menni többet, mert elvesztem a hitem az igazságban, és ezzel együtt a bizalmamat is, és ez marha nehéz.

.

Persze ismerem, amennyire engedi, és szeretem is, és mindig számíthatok rá. Nem is erről van szó. Csak elmorogtam a kérdésedre a válaszomat, hogy miért találkozunk ilyen időközönként, és azért, mert mindig közbejött valami, vagy a korábbi napokra már elfogytak az időpontok. Én meg nem vagyok hülye. És mivel szeretem, nem szeretném a bizalmam elveszteni egy ilyen stratégia miatt, mert ki nem állhatom a manipuláció legkisebb árnyalatát sem, és számomra ez már az. Ha én azt gondolom, hogy azért találkozunk ritkábban, mert kéthetire váltottunk, közben ő más információval szolgál, és nem beszéli ezt meg velem, az nekem nem szimpatikus, és így nem tudok bizalmat érezni. Ez a bajom.
Lehet, hogy szó sincs ilyesmiről és ez csupán átmeneti, de Füles mondatai pont betaláltak, mert nekem is visszajönnek tünetek, és pont az lenne a lényeg, hogy ha valaki jól van, akkor az a dolog megerősödjön és ne elvesszen, mert akkor mindig mindent lehet elölről kezdeni, és elfáradtam.
Volt balesetem, történt egy másik szerencsétlenség, plusz még egy dolog a családban, ami annyira megterhelt, hogy félek, hogy visszaesek, és most elkezdtem haragudni, és elveszettnek érezni magam.

Ráadásul annyira bepörögtem most ezen, hogy mindjárt lemondom az iődpontomat.

karácsony írta: Ráadásul annyira bepörögtem most ezen, hogy mindjárt lemondom az iődpontomat.

Ne mondd le, menj el, és mondd el a pszichológusnak, hogy ezt érzed.