Amikor nem te vagy az áldozat...

Sziasztok!
Az én történetemet most nem írom le, de a tanácsotokat kérném!!
Kislányom 7 éves. Féltestvére (apáról) 12 és fiú..
Kb 2-3 hete jöttem rá hogy molesztálta... Nem tudom miből sejtettem.. Talán anyai megérzés, talán más..de egyszerűen csak rákérdeztem és elmondta. Természetesen rögtön vittem pszichológushoz, aki megállapította hogy a kislánynak nincs szüksége kezelésre és az abúzus valószínűleg igaz. Megvizsgálta a fiút is aki beismerte a tettét, nemsokára kórházi pszichiátriai kivizsgalasban részesül. A 2 gyereket izoláltuk. Családot védelembe vették, stb..
Jelenleg itt tartunk.
Azt nem tudom beszéljek-e erről a kislánnyal, vagy várjam meg míg ő hozza fel témába, csináljak úgy mintha mi sem történt volna, de az sem jó, ha folyton emlékeztetem.. Teljesen tanácstalan vagyok!

Szia Anyuka!
Üdv neked a fórumon!
Sajnálattal olvastam a soraid.Én azt gondolom,ne várj a kislány beszélő kezdeményezésére,magamból indulok ki,én sem mondtam senkinek ilyen koromban.
Szerintem keress egy másik pszichológust,ne hagyd annyiban.Ő is biztosan úgy működik,mint mi mindannyian.Magába zár,elrejt,szégyell,és még sorolhatnám.
Beszélj vele,biztosítsd arról,hogy te vagy a legfőbb támasza,hogy mindent elmondhat neked,és hogy biztonságban van veled.Nekem ez nagyon sokat segített volna!

Megdicsérte a pszichologus is, hogy elmondta. Elmagyarázta neki hogy ő semmiben sem hibás, és ha bármi történne bármikor mindig szóljon rögtön. Természetesen ezeket én is megbeszéltem vele. Azt is ami és ahogy történt. De most csend van 2-3 napja (ezzel kapcsolatban) nem tudom, szóba hozzam újra a témát?

Szerintem az a legfontosabb, hogy a kislány tudja, hogy bármikor beszélhet, mert hinni fogsz neki, és nem haragszol meg, akármit is mond. És hogy mindent kimondhat, mert nyitott leszel. Ezt talán neked kellene kezdeményezni.
És én is megkérdeznék még egy pszichológust azért, csak a biztonság kedvéért.

pipacs írta: Szerintem az a legfontosabb, hogy a kislány tudja, hogy bármikor beszélhet, mert hinni fogsz neki, és nem haragszol meg, akármit is mond. És hogy mindent kimondhat, mert nyitott leszel.

Ezzel nagyon egyet értek! A feldolgozásban Neked (is) kellene most támogatás Anyuka! És a nagyfiúnak is!

Jajj, a nagyfiú! Kényes téma, nem tudom mi lesz ezek után, egyenlőre teljesen elzárkózom. Visszaköltözött anyukájához. Nem tudom képes leszek-e elviselni a lányom körül. Nehéz ez!!

Szerintem igen fontos figyelembe venni a tényt, hogy a 12 éves fiú sem igazán nagy fiú még gyakorlati értelemben, egy ilyen helyzetben nem szabad bűnbakká tenni, mert az egyértelműen rossz hatással lehet a további életére. Egy szülőnek pedig minden gyermekére gondolnia kell. Távol álljon tőlem az elbagatellizálás, de gyermekkorúak közti bármilyen szexuális kontaktus még sokkal nagyobb valószínűséggel ered kíváncsiságból és egyszerű emberi ösztönökből, mintsem pszichés zavarokból, de ezt még az őt vizsgáló orvosok sem feltétlenül tudják jelen pillanatban megállapítani. Mindenesetre a nyílt bevallás is arra enged következtetni, hogy nem igazán értette a dolog súlyát és jellegét. Figyelni kell és támogatni mindkettejüket. A távoltartás maga is erősíheti benne a bűnösség érzését, a kislányt pedig egészségtelen módon emlékeztetné a történtekre, ezért véleményem szerint egyáltalán nem célszerű. A külön szoba, élettér kialakíása azonban egy reális kompromisszum lehet, ami normális családban is hasznos lehet egy idő után, csak arra kell ügyelni, hogy mindezt ne a fenti esettel magyarázza a szülő, attól tegye függetlenné, amennyire lehet.

Ez az én véleményem, de hangsúlyozom, én csak mások tapasztalataiból és saját következtetéseimből merítek, puszta logika alapján, ezért javíson ki más, ha vitatható megállapításokat olvas tőlem.

Kutató, köszönöm a hozzászólásod. Egyetértek veled.

Amikor én itt elmeséltem egy hasonló szitut magamról, céltábla lettem, h én is abúzáló vagyok... 9 éves voltam... Mindegy. Kiborultam kicsit, mert kényesen érint engem ez a téma, de a pszichológus szerint az csak túlkapás volt, amit csináltam, de nem abúzus vagy molesztálás... csak gyermeki kíváncsiság, egy trauma feldolgozása, és talán egy kis uralmi pozíció kipróbálása...

Én nagyon rosszul érzem a mai napig magam miatta, de már nem tudom meg nem történtté tenni.

Kutató, én nem hiszek ebben az ártatlan 12 éves dologban. Azért 12 évesen nem egy kislányt kellene molesztálni, akárhogy is van. Az meg, hogy a kislány közelébe engedni újra? Na ne!
Az a 12 éves nemsokára 16-18 lesz, és folytatni fogja a molesztálást. Mivel akarod ezt megakadályozni, mi mással, mint a távolságtartással?

Hát, szerintem sokkal jobb lenne, ha egy kb 90%-ban ( csak tipp) férfiak által bántalmazott nők látogatotta fórumon nem nyilatkozna meg "puszta logika" alapján egy 27 (vagy 24? nem érdekel) éves, a témában bevallottan tapasztalatlan férfi totálisan részvétlen és ezért felkavaró hangnemben.

Ez már azóta forr bennem, amióta megjelentek a hozzászólásai.

Hajnalkám írta: Kutató, én nem hiszek ebben az ártatlan 12 éves dologban. Azért 12 évesen nem egy kislányt kellene molesztálni, akárhogy is van. Az meg, hogy a kislány közelébe engedni újra? Na ne!
Az a 12 éves nemsokára 16-18 lesz, és folytatni fogja a molesztálást. Mivel akarod ezt megakadályozni, mi mással, mint a távolságtartással?

Hajnalkám, ezer éve nem láttunk errefelé... Mi újság, mi van veled?

Pipacs, egyetértek...

Megvagyok, Mara, köszi. Egyszer fent, egyszer lent. Azért egyre többet fent. Csak néha kell egy kis áramszünet, tudod.

Sziasztok. Már 1-2 éve folyamatos vissza-vissza látogatója vagyok az oldalnak, de csak lassan érett meg bennem, hogy beregisztráljak. Engem 4-5 évesen molesztált egy családi ismerős, amiről körülbelül 23 évesen tudtam beszélni anyumnak, akkor nem is éreztem nagyon fontosnak csak olyan furcsának, ez az egyetlen emlékem kiskoromból, meg aztán anyumék olyan semmilyen reakciója az egészre. Valahogy nagyon rosszul esett, hát valószínűleg ezért sem osztottam meg már korábban se, pedig én úgy kikaparnám a szemét egy ilyen faszinak, hogy hogy mer ilyen mocskos szemétláda lenni, hogy egy gyerekkel ilyet tegyem. Olyan 1 éve mentem el pszichológushoz, mert vhogy megérintett egy pár éve az erőszak, az agresszió meg igazából a szeretet is, és csak azt láttam, hogy nem szabad bántani senkit, hiszen az erőszak illetve az agresszió borzasztóan romboló dolgok. Fájdalmas volt hallgatni, ahogy emberek bántják egymást, és miközben nem tudtam megvédeni magam szelíden, kiszolgáltatottá lettem. Azt a haragot amit úgy éreztem nem tudok szelíden megbeszélni el is folytottam magamban. Másfél éven belül magatehetetlen lettem, félelem a tömegközlekedési eszközökön, tömegben, erős testi fájdalom, miközben láttam éreztem, hogy emberek baltával ütik a hátam. Végül ami a terápiára vitt az az volt, hogy tudtam segítség nélkül soha nem fogok lediplomázni. Korábban is voltak jelek, hogy vmi nehezen megoldhatóba ütköztem, mert bár nagyon kedves cuki párom van, nem tudtam együtt lenni vele, hosszantartó felfázások, akár csak takaró alatt mesztelenül való egymás mellett fekvés miatt, szóval rengeteg nőgyógyászati gond, végül teljesen beszüntettük a szexet. De korábban is mindig csak fiúsan éreztem jól magam, többek között ez rettentett el a párkapcsolatoktól is, a kiszolgáltatottság, a családomban látott női lét kiszolgáltatottsága. Szerintem rossz vagy nem hozzám passzoló pszichológushoz kerültem, aki 10 alkalom után ki is rakott, de így talán nekem is jobb lett, mert nem értett meg egyáltalán, pár beszélgetésünk rá is ment erre a témára, hogy szerinte nekem nagyon jó szüleim lehetnek, csak én vagyok túl racionális és szélsőségesen érzékeny... Végül egy 5 hónapja újra próbálkoztam egy másik nővel, nála már egy csomó mindent nem is akartam mondani, hogy el ne küldjön, vagy ne gondolja, hogy őrült vagyok. Most ezek a dolgok szép lassan mégis előbukkannak és olyan jó, hogy megért végre vki és validálja, hogy tényleg verbálisan bántalmazott apám oly sok éven át, és hogy a durva szóbeli bántalmazások mellett az állandó "de szép a feneked és milyen jó rácsapni" és a nyakam csikizése a szakállával sem normális és a legkevésbé sem vicces. Szóval 2-3 hónapja a segítőmnél újra feljött a gyerekkori élmény, melyről teljesen véletlenül úgy alakult, hogy beszéltem anyummal. Itt már volt bennem számonkérés is, mert hogy lehetett, hogy egy társasági szalonnasütés közben nem vették észre, hogy ilyen történt, ott ültünk 8-10-en körbe ülve, mindenki előtt!!! és közben ez a jajj de aranyos gyerekek gyertek üljetek Laci bácsi ölébe, jajj miért mész el, gyere vissza Laci bácsihoz. Hát biztos, hogy nem. Anyum reakciója, hogy jajj ne mondjam már, hogy ez megviselt, amúgy is hányszor történt? Nem gondolom, hogy ezeket számokban mérik. De ugyanakkor én sem tudom, hogy ez tényleg hatással lett volna rám, vagy csak utólag fújom fel a dolgot. Egy biztos, hogy rengeteg dologban magamra ismerek amikor az írásaitokat olvasom ami egyrészt nagyon sokat segít másrészről meg nagyon szépen köszönök nektek!
Sajnos kicsit hosszú lett ez a bemutatkozás de ez az első bejegyzésem és úgy éreztem, hogy be kellett mutatkoznom.

A témával kapcsolatban meg először is mélyen sajnálom, hogy mindez megtörtént nehéz lehet neked is nagyon. De az jó hogy kiderült, meg nagyon jó, hogy lányod el tudta neked mondani. Szerintem az jó ha tudatosítod, hogy hozzád bármikor jöhet, és hogy ha bármikor vissza akar térni a témára jöjjön nyugodtan és kérdezzen, szívesen beszélgetsz vele róla, és hogy számodra ő a legfontosabb, de neki muszály szólnia ha ilyen dolog történik mert csak így tudod megvédeni. És tényleg szóljon, mert te meg AKARod védeni, mert nagyon nagyon SZERETed. Nekem ez az utolsó mondat adott volna sokat, főképp bizalmat. Pipacs tanácsa egy másik pszichológus megkérdezéséről szerintem is jó.
A nagyfiút viszont szerintem mindenképpen el kéne vinni pszichológushoz, mert ezek a ki akartam próbálni milyen hatalmi pozícióban lenni, vagy fel akarta dolgozni a saját traumáját dolgok nem fognak maguktól megszűnni, mint ahogy keletkezni sem maguktól keletkeztek (az átlag 12 éves fiúk ezért nem is csinálnak ilyet). Ez nem egy megbeszéltük a dolgot minden rendben, hanem késztetés ami újra és újra felgyűlhet, segítség kell neki, hogy fel tudja dolgozni azt ami miatt ez a késztetés kialakul benne. Mégha megpróbál jó lenni egyedül, akkor is max elnyomni tudja majd ami rá egyértelműen káros de mivel már volt rá precedens lehet, hogy másban is kárt tesz majd (újra). Az elkülönítés meg szerintem is fontos, én visszaemlékezve borzasztóan éltem volna meg ha utána bármikor is kellett volna még látnom Laci bácsit. Egyszerűen a biztonságérzetet vette volna el, bár ha rákérdeztek volna valószínűleg nem mondok róla semmi rosszat, mert egyrészt én is mint sok más gyerek sajnos nem akartam probléma lenni másrészt ez egy elég furcsa élmény, hogy egy kisgyerek csak úgy el tudja mesélni, hogy mit él át.
Kívánom, hogy jó megoldást tudjatok találni, szurkolok nektek!

Szia Füles, üdv a klubban! Egyáltalán nem baj a hosszú bemutatkozás, sőt! Van itt hely bőven

Tudod, nincs olyan, hogy valaki "felfúj" egy történetet. Erre akkor jöttem rá, amikor téged olvastalak. Mert mihez képest fúj fel? Hol vannak felállítva felfújási és lefújási normák? Nem egyformán reagálunk történésekre, mert nem egyformák a körülményeink, az előzményeink. Valamiért egyesekre így hatnak dolgok, kettesekre meg úgy. Egyeseknek "kis" dolgok már traumát okoznak, kettesek meg jóval többet elbírnak következmények nélkül. És más érzéseivel nem tudunk dolgozni. Hiába mondom neked, hogy a spenót jó, ha te nem szereted, hiába ettél te isteni pacalat, ha én meg hányok tőle. Nem tudom, érthető-e ez így. Ne tudod az én ízlelőbimbóimmal enni a spenótot, és én sem a tieiddel a pacalt. (Bocsi, ha utálod! ) Így hiába mondják, hogy "ne fújd fel", ha neked felfújódik. Te így élted meg és kész.
Innentől kezdve a múlt távlatából a történések valóságtartalma sokkal kevésbé fontos, mint az érzésvilág, ami a történés mentén kialakult bennünk. Inkább az okokat kell megkeresni, hogy miért hatott ez vagy az rád így.
Nem írsz részleteket, hogy "csak" annyi történt-e, hogy ez a családi ismerős az ölébe ültetett, vagy más is volt-e. De ha rád ez ilyen mértékben hatott, hogy évek távlatából is úgy érzed, el kell meséljed a pszichológusnak, akkor annak oka van. Pl. apád fenékpaskolgatásaira rímelt túlságosan.
Örülök, hogy a második pszichológusnál szerencsével jártál.

Kedves Mara, köszönöm válaszod, szerintem sem én fújok fel dolgokat ha ilyen hatással vannak, voltak rám. Mégis sokszor irracionálisan feljön bennem, hogy mért csak most törtek fel, jutottak eszembe illetve zavartak ezek dolgok, tettek és tesznek tehetetlenné, miért csak most betegített meg a szexuális együttlét, ha komoly dolgok lettek volna, akkor mért tudtam viszonylag normálisan átvészelni a korábbi időszakokat. Máskor meg én is tudom, hogy korábban nem tudtam volna vele mit kezdeni és hogy korábban is féltem az emberek reakciójától, megítélésüktől, fájt a világ csak vhogy túlvészeltem a mélypontokat, voltak időszakok, hogy masszívan rászoktam a cigire és avval próbáltam gyilkolni magam, majd később naponta jártam futni, hogy el tudjam viselni a fájdalmat és feszültséget stb, de az utóbbi két-három év kivételével mindig magamba zártam érzéseimet és megpróbáltam kedves segítőkész és vidám lenni, mert nem akartam probléma lenni. Máig nem tudom, hogy szüleim 20 évnyi lekezelése tölt el ilyen fájdalommal és tehetetlenséggel vagy lehet, hogy ez az eset?
Az esettel kapcsolatban tényleg nem írtam részleteket, mert nem is tudtam, hogy a molesztálás ilyen tág fogalomkör. Nehéz is hova tennem, hogy ez egyáltalán tényleg hatással lehetett-e rám ugyanis nem emlékszem ottani érzéseimre csak nagyon ködösen a részletekre. Én a jobb térdén ültem, tesóm a balon, és miközben fogott mintha egy vékony nadrágom lett volna és azon keresztül simogatott ott lent. Nagyon furcsa volt és el akartam menekülni, de valahogy úgy fogott hogy nem tudnam kiszabadulni. Mintha az első alkalommal ahol volt rá lehetőségem kibújtam a helyzetből és anyuékhoz menekültem volna. Emlékszem bátyám még sokáig ott ült, olyan rossz volt, hogy ő ott maradt, meg később is az este folyamán ő még odament és odaült hozzá, nagyon féltettem, ez a féltés amúgy irányába sok éven át megmaradt. De magával az esettel kapcsolatban igazából sok minden olyan nagyon ködös, olyasmi maradt meg azokból a pillanatokból, hogy undorító a bácsi és hogy ki akarok bújni és nem tudok.
Amikor felhoztam a családomban igazából nagyon érdekelt, hogy tesómat is simogatta-e, de ő azt mondja nem is emlékszik semmiféle ilyen nyárra, meg tábortűzre. Ezek után már nem is tudtam, hogy lehet meg sem történt? Anyu emlékezett rájuk egy középkorú házaspár volt, azt hiszem ezért hálás vagyok anyumnak, mert különben nem biztos hogy elhinném, hogy nem csak beképzeltem. Olyan homályos minden evvel kapcsolatban, néha el sem hiszem, hogy megtörtént, hiszen általában annyira átérzem mások fájdalmát, lehet hogy csak egy másik ember életének részletét tettem magamévá. Meg apumra már olyan kézzelfoghatóan tudok haragudni, több évig nem is áltam vele szóba. Most hétvégén hazajött tesóm és kézzelfogható a feszültség amit érzek a vasárnapi családi esemény közeledtével. Ez a feszültség és harag amúgy felerősödik a terápiás alkalom után, mintha sok haragot meg tudnék engedni magamnak utána. De evvel a faszival olyan kézzelfoghatatlan minden, tényleg néha el se hiszem, hogy megtörtént, vagy hogy egyáltalán számít, hogy ilyen történt. Valószínűleg megtörtént, az hogy számít azt csak olyanokból tudom sejteni, hogy talán emiatt is van egy ilyen gyakran felerősödő menekülésvágy bennem ahelyett, hogy megvédeném magam, meg sokszor figyelem az ilyen korosztályú férfiakat különösen ha körszakállasok, hogy hogyan bánnak a kisgyerekekkel. Múltkor az egyik nagycsaládi napon néztem nagybácsimat, hogy átlépi-e a határokat az egyik 2 éves unokaöcsémmel. Néha csak elfog a bizonytalanság az emberek irányába amikor gyereket látok a közelükben. A témában sokat olvastam is, talán az se segít hogy mindenkivel szemben csak úgy bizalommal legyek ha gyerekekről van szó.