Áldozat szerep

A cikkre visszatérve:

Nekem kinyílott a bicska a zsebemben..

Igen, otthon, ahová születtem, én voltam a rossz gyerek, a problémás gyerek, az abúzált gyerek, mitől hittem volna el, hogy jobbat érdemlek? Bekerültem egy egyke, mama-kedvencének a hálójába. A mama kedvencét utálta az apja, ezt vezette le rajtam, és a két nagyobb gyerekén, a két nagyobb gyerekünkön. Mindkettőnek vannak problémái, az egyik ma is nagyon szenved, enyhén fogyatékos is, szociális háló nincs, ettől meg az egész környezete szenved, én is. A fogyatékosságát az apja gyűlölte, és nem fogadta el, elvárta volna, hogy viselkedjen úgy, mintha nem volna baja. Enyhébb autizmus valószínűleg, mert még ezt sem tudják, mert nem hagyja magát vizsgáltatni, nem bízik már senkiben igazán, mert ....

És most figyeljen mindenki: Kb. 10 évet jártunk család-párterápiákba, mialatt 3 terapeutát "fogyasztottunk el", ahol SENKINEK nem tűnt fel, hogy nem az én depressziómmal van, baj, amihez "disznó módon" ragaszkodom, sem azzal, hogy túlságosan kötődik hozzám a fogyatékos gyerekem, én is hozzá, mert ugrásra készen figyeltem folyton, hogy nem bántsák, mert nem tudja megvédeni magát... Hanem "édes" apukájukkal, akiről nem lehetett tudni, mikor milyen lábbal lép be a lakásba, melyikünket támadja le, és ha megvédjük egymást előtte, akkor az lesz a bűnös, aki megvédi a másikat, és az lesz a következő áldozat, aki a következő rúgásokat kapja szóban, pofonok, néha igazi rúgások, fojtogatások formájában.(2 legutóbbi csak nekem járt, szerencsére nem volt mindennapos, csak a szavakkal verés.).

Azzal gyanúsított továbbá a családterapeuta, hogy azért nem működik jól a házasságom, mert a fogyatékos gyerekem a pót férjem, emiatt nem tud igazi intimitás a házasságomban kialakulni. Közben csak anyatigrisként próbáltam védeni-óvni az apjával szemben is. Mire azt is megkaptam, hogy nem hagyom megküzdeni a gyereket az apjával, és ez nem helyes, mert ez a gyerek dolga. Utasított, hogy azonnal engedjem el a kezét... Ezek után én megtettem, hogy nem törődtem a fiammal, engedtem, hogy szabadon terrorizálja az apa. Nem keltem a védelmére, amikor nem bírta az iskolát és váltani akart, mert az apjára hagytam a nevelését, mert én úgyis hülye vagyok ehhez is, mint minden máshoz.. Ezek után nem sokkal a gyerekem öngyilkosságot kísérelt meg... Az iskoláit nem tudta befejezni, elvesztettem a bizalmát (vagy 13 évre, nem is lakott velem), talán most kezdem visszakapni kezeletlenül, bizonytalan diagnózisokkal, ziláltan, emberektől elvadulva...

A legutóbbi (férfi) családterapeutát annyira megetette a volt férjem, hogy én milyen egy hanyag dög vagyok, hogy amikor próbáltam depresszióból kitörve intenzíven angolt tanulni, (napi 8-10 óra tanulás egy marék gyógyszer mellett, 12 órát kellett aludnom...), a terapeuta a férjemmel versenyt nekem esett, hogy képzelem, hogy reggel nem ágyalok be, és nem kap apuci levest minden nap automatikusan, úgy kell figyelmeztetnie sokszor este 10, fél 11-kor, amikor hazajött a kocsmából, hogy elfelejtettem a levest...

A legutóbbi óta eltelt nyolc év. A volt férjem megkapta anyucijától a kertes, családi házat, miután visszavette tőlem a kisfiát. (Szerencsére visszavette.) A gyerekeim apja minden második hónapban gyarapszik valami elektronikus kütyüvel, egyéb tárgyakkal. Minden esetre jól él. Számára a fogyatékos fia nem létezik, anygi segítség szóba sem jöhet így, szociális háló sincs rá, már említettem. A második fia sem létezik, mert így nem kell adnia semmit neki se. Szerencsére ő már önfenntartó. Hét év késéssel tudott leérettségizni, depressziós volt, nem kezelték, de képtelen volt gimnazista korában tanulni az állandó idegbeteg légkörben. Később, válás után, erős 4-esre leérettségizett!! Én nagyon nehezen, havonta 2x most már ki tudom fizetni a pszichológust. Én már gyógyulok.

Ezt mind ez a társadalom termelte ki, hogy macsóista, vagy micsoda, nem tudom, de hogy a nők, meg a gyerekek még mindig kevésbé vannak emberszámba véve mint a férfiak, azt a fenti példa is mutatja talán... Hogy a terapeuták fel sem tételezik, hogy ahol 1: anya krónikusan depressziós, 2-3-4: mindhárom gyerek súlyos tanulási, beilleszkedési gondokkal küzd, talán jobban körmére kéne nézni annak az apának...

Az egyik terapeutával beszéltem utólag, kérdőre vontam, hogy nem vette észre, hogy mi a baj, (amikor már nyilvánvaló volt, és váltam.) Azt mondta, hogy mi nem vittük oda, hogy mit csinál az apa. Én emlékszem, hogy odavittük, de nem tűnt fel neki, mert ő nő volt, és szerintem elbűvölte a férjem. Aztán a gyerekek sem mondtak semmit, mert féltek. És talán mindenki megszokta, hogy nálunk ez már csak így megy....

Tegnap engem nagyon felkavart, hogy ezt itt fentebb megírtam. Arra gondoltam, hogy talán azokra a terapeutákra is rossz fényt vethet, amit írtam, akik erről az egészről nem tehetnek.. Így elküldtem a terapeutámnak is egy másolatot, arról, amit ide írtam. Idézek a válaszából:

"Kedves (....én)!
elolvastam.
Nehéz a saját szakmámat leszólni... de nem kerültek jó kezekbe, amit nagyon nagyon sajnálok!
Egy családterapeutának, - ha elhangzik mi van az apával ha nem, ha eljön, ha el sem jön, - ki kellene szimatolnia és körbejárnia az apa okozta hatásokat is. Ez olyan minimum a szakmában, mint az orvosnál a bemosakodás.
Sajnálom!"

A jelenlegi terapeutámat szeretem, és bízom benne!

Sajnálom Alicia, amiken keresztül kellett menned/tek. De látszik, hogy mennyire tudsz küzdeni!

Köszönöm, Karácsony!

Alicia09 írta: Tegnap engem nagyon felkavart, hogy ezt itt fentebb megírtam. Arra gondoltam, hogy talán azokra a terapeutákra is rossz fényt vethet, amit írtam, akik erről az egészről nem tehetnek.. Így elküldtem a terapeutámnak is egy másolatot, arról, amit ide írtam. Idézek a válaszából:

"Kedves (....én)!
elolvastam.
Nehéz a saját szakmámat leszólni... de nem kerültek jó kezekbe, amit nagyon nagyon sajnálok!
Egy családterapeutának, - ha elhangzik mi van az apával ha nem, ha eljön, ha el sem jön, - ki kellene szimatolnia és körbejárnia az apa okozta hatásokat is. Ez olyan minimum a szakmában, mint az orvosnál a bemosakodás.
Sajnálom!"

A jelenlegi terapeutámat szeretem, és bízom benne!

Alicia, akinek nem inge, nem veszi magára. Én is szoktam szidni a tanárokat. (És még hogy! ) Mindenki tudja, hogy bármilyen típusú szakemberből van jó is meg rossz is.

Szerintem jó, hogy ezeket így kiírtad magadból. A cikk váltotta ezt ki, vagy van más is? Remélem, nem a nyári feltöltődés múlik...

Ezt elég sokára fogtam fel abból, amit írsz, ki kicsoda, ki a mama kedvence, ki kit utált, de most már értem, ő volt a férjed.
Nem nagyon kímélt téged a sors, basszus...

Alicia

Anoni Mara írta:

Alicia09 írta: Tegnap engem nagyon felkavart, hogy ezt itt fentebb megírtam. Arra gondoltam, hogy talán azokra a terapeutákra is rossz fényt vethet, amit írtam, akik erről az egészről nem tehetnek.. Így elküldtem a terapeutámnak is egy másolatot, arról, amit ide írtam. Idézek a válaszából:

"Kedves (....én)!
elolvastam.
Nehéz a saját szakmámat leszólni... de nem kerültek jó kezekbe, amit nagyon nagyon sajnálok!
Egy családterapeutának, - ha elhangzik mi van az apával ha nem, ha eljön, ha el sem jön, - ki kellene szimatolnia és körbejárnia az apa okozta hatásokat is. Ez olyan minimum a szakmában, mint az orvosnál a bemosakodás.
Sajnálom!"

A jelenlegi terapeutámat szeretem, és bízom benne!

Alicia, akinek nem inge, nem veszi magára. Én is szoktam szidni a tanárokat. (És még hogy! ) Mindenki tudja, hogy bármilyen típusú szakemberből van jó is meg rossz is.

Szerintem jó, hogy ezeket így kiírtad magadból. A cikk váltotta ezt ki, vagy van más is? Remélem, nem a nyári feltöltődés múlik...

Ezt elég sokára fogtam fel abból, amit írsz, ki kicsoda, ki a mama kedvence, ki kit utált, de most már értem, ő volt a férjed.
Nem nagyon kímélt téged a sors, basszus...

Elnézést, ha nehezen voltam érthető, dőlt belőlem a düh, és nehezen fogalmaztam emiatt. Lényeg, hogy egy olyan férjet fogtam ki, akit nem akart elengedni az anyja, az anyósom, gyűlölt, hogy elvettem az egyetlen kisfiát. A férjem apja viszont agyon gyötörte a férjemet, mindenért lehordta, megalázta. Ezt adta tovább nekünk a volt férjem. Nekem, és a két nagyobb gyerekének. Nem lehetett tudni, mikor, melyikünkre robban ki látszólag okkal, mégis valahol elnézhette volna azokat, amiket tűrhetetlen dolognak minősített. Normális ember azokból nem csinál balhét. Ezeket a szemét kis játszmákat írja le nagyon jól Patricia Evans a szavakkal verve c. könyvében. Amikor olvastam, úgy éreztem, ez az "önéletrajzom"..

Igen, Mara, a cikk váltotta ki belőlem, és az aktualitás, hogy a nagyfiam költözik vissza hozzám 8 év után, és ebben a családom, ahová születtem, nem mindig jól partner. Merthogy évekig a testvéreim között, közelében élt. Már nyaralás alatt megkezdődött a harc a gyerekem fölött, amit ők hatalmi játszmává alakítottak időnként, nem egészen a gyerekem érdekeit nézve, szerintem. A lényeg az volt, hogy ne nekem legyen igazam, mert mindig én voltam a kicsi és buta. (50 év felett sem engednek abból, hogy én vagyok nagycsaládban a legkisebb... )

Ami kimaradt a fentiekből: Anyósom gyűlölt, hogy elvettem a fiát. Apósom is, mert ki akartam venni az ő hatósugarából. Ők közösen akartak minket irányítani. A volt férjemet, engem, és a gyerekeket, mint ha mindannyian óvodások lennénk. Eleinte a volt férjem mindenben melléjük állt, nem mert nekik ellentmondani, és volt, hogy együtt szidtak hárman. Amíg csak 2 gyerekem volt, és nem voltak iskolásak, ilyenkor hazamenekültem anyámékhoz.
Most már tudom, hogy ha én lettem volna egyszerre a világszép királylány, és a legtökéletesebb cseléd, akkor is találtak volna bennem hibát. Akkor azt hittem csak, hogy mindig velem van a baj, és rossz vagyok.. Tehát nem csak egy bántalmazó férjet kaptam, hanem meg volt spékelve állandóan szemétkedő anyóssal, apóssal. A "boszorkány" (anyós) értett ahhoz, hogy valami fogást mindig találjon rajtam. A depresszióm is bűnnek volt kezelve, ha felszedtem 2 kg-ot, már szóvá tette, ha épp nem volt elmosogatva, azt is, hogy minek szültem gyerekeket, ha nem tudok elmosogatni, stb, sorolhatnám.. Tudnék mesélni, de már nem ide tartozik, bocs, ha túl sok voltam...

Hogy még magyarázzam a fentieket: Miután kicsináltak engem, meg a két nagyobbat, a volt férj, a szülei, és a családterapeuták sem voltak a szakmájuk csúcsán, ők, (anyós, volt férj) hozzánk képest dúskálnak az anyagi javakban. Nem élhetek semmiféle felelősségre vonással feléjük. Én meg támogatás nélkül nem tudok élni. Ha idejön a nagyfiam még inkább rá leszek utalva a testvéreimre, akik időnként jól kiidegelnek cserébe..

Most szerintetek ez így jól van, hogy akik felelősek azért, hogy teljesen munkaképtelen vagyok több, mint egy évtizede, és a beteg fiunk olyan állapotban van, amilyenben, nincs felelős, nincs szociális háló, nincs kárpótlás?? Tudom, azért sincs kárpótlás, hogy abúzust élt át itt mindenki...

Május, az igazságtalanságokkal én sem tudok mit kezdeni, mert én szándékosan nem hazudok, nem akarok átverni senkit, se kihasználni, se ártani neki. Ezért fájnak nekem is ezek a dolgok, mert úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, mert én sem teszek senkivel ilyet. Amikor ilyen sokkok érnek hogy igazságtalanság ér, én úgy érzem, hogy ki szeretnék szaladni a világból, hogy ez újból és újból megtörténhet, és senki nem tesz semmit, hogy ne így legyen. Mint pl. amikor egy végrehajtó megtalált, mert olyan szabályt alkottak, ami abszolút nem logikus, hanem csak lehúzásról szól, és nem vettem észre, mert a naív kis agyammal nem feltételezem, hogy ezt meg lehet tenni, pedig igazán elhihetném már, mert az egész életemen végigvonul a bántalmazás, becsapás, kicsinálás, kihasználás, agyongyötrés, akkor minek csodálkozom újra, meg újra?

És szerintem is igazad van, hogy minimum bocsánatot kérhetne az a sok szemétláda, de ahhoz önkritikát kéne gyakorolniuk, amire képtelenek.. Nekem a volt pasim most megint fáj, nem tudok átlépni rajta, hogy az is csak kihasznált, és nem szeretett, és az volt a legnagyobb bűnöm, hogy én igazán szerettem. Már az is baj, hogy az ember szeret. Most napok óta ezen rágódom, hogy soha semmiért nem álltam bosszút, de már be vagyok sokallva, hogy meddig lehet még velem szemétkedni??? Hol a jóvátétel? Hol a sajnálom, nem akartam? Hol a kárpótlás, hogy kriplivé tett az élet, és nem tudok eleget járni terápiába sem, mert nem tudok annyi pénzt előteremteni?

Isten hozott, Május! Csak elértél ebbe az új stádiumba! Most majd már könnyebb lesz. Huh, Szép menet volt!