Áldozat szerep

Alicia09 írta: Hajnalkám, igen, az empátia a túlélőké. Ez egy pozitív hozadék. Jó nekünk is, meg annak is, akit épp megértünk, azonosulunk vele.

Túlélő, vagy áldozat... Én sok mindent túléltem már, de még mindig fél lábbal az áldozat szerepben vagyok..

Alícia, nem kell ezt erőltetni, nem is lehet, hogy az ember eljusson oda, hogy már nem érzi magát abban az értelemben áldozatnak, ami a kiszolgáltatottsággal jár. Nem az elnevezés a lényeg, hanem hogy végül is sikerüljön valahogy talpra állni. Akárhányszor is. Mert lerogyunk, mindannyian, csak kérdés, fel tudunk-e állni.

Hajnalkám írta:

Alicia09 írta: Hajnalkám, igen, az empátia a túlélőké. Ez egy pozitív hozadék. Jó nekünk is, meg annak is, akit épp megértünk, azonosulunk vele.

Túlélő, vagy áldozat... Én sok mindent túléltem már, de még mindig fél lábbal az áldozat szerepben vagyok..

Alícia, nem kell ezt erőltetni, nem is lehet, hogy az ember eljusson oda, hogy már nem érzi magát abban az értelemben áldozatnak, ami a kiszolgáltatottsággal jár. Nem az elnevezés a lényeg, hanem hogy végül is sikerüljön valahogy talpra állni. Akárhányszor is. Mert lerogyunk, mindannyian, csak kérdés, fel tudunk-e állni.

Köszönöm, Hajnalkám!

Nekem most az a legnehezebb, hogy azt hittem, túl vagyok az áldozat szerepen, és kiderült, hogy még mindig az voltam utolsó kapcsolatomban. Dühös vagyok magamra, hogy nem vettem észre, hogy csak kihasznál, akármilyen szövegbe, viselkedésbe csomagolta a hozzám való viszonyát.

Most dolgozunk ezen is a terapeutával, remélem, sikerül valahogy felkelnem a padlóról.. A béka feneke alatt voltam 25 km-rel, azért onnan már feljebb vagyok... A padló az jobb..

Alicia, ha már tudod, hogy a padló jobb, akkor van remény.

Hajnalkám írta: Alicia, ha már tudod, hogy a padló jobb, akkor van remény.

Érdekes párosítás ez az áldozat szerep kifejezés. legalábbis számomra. Napokig nem tudtam magamban értelmezni, hiszen olyan"jelen idő"nek hangzik.És be kellett látnom, hogy aktuálisan mit is jelent számomra. A saját traumámat illetően már jó ideje nem érzem magam áldozatnak, mégis, sokszor kerülök olyan helyzetbe, amikor ezerrel védekezek, mintha áldozat szerepben lennék (terápiás önsegítés? Értem ezalatt a még mindig folyamatban lévő hivatalos ügyeinket, ahol a következőket élem meg: nem beszélhetek, félrevezetnek, becsapnak, megaláznak, büntetnek, fájdalmat okoznak, fenyegetnek, zsarolnak, kinevetnek, elmebetegnek neveznek. Csak úgy nagyjából soroltam fel ezeket. ÉS ÉN NEM FOGADOM EL!!! Elég vehemensen küzdök ezek ellen, és mégis azt élem meg, hogy tehetetlen vagyok a HATALOM-mal szemben, ami leigázni, örökre elhallgattatni akar a KÖTELESSÉGEM SEGÍTENI NEKED hozzáállás jegyében. Valami olyan érzésem van, hogy a rendszerabúzussal is kell megtanulnom együtt élni, nem csupán a részben galád,abberált társadalommal. És ez ellen nincs prevenció.... ettől maradok áldozat és vagyok túlélő ugyanakkor.

Május. nem nézne bolondnak. Ha erre vágysz, annak oka van. Egész nyugodtan meséld újra. Amúgy is, ez nem egy karitatív foglalkozás, hogy hálálkodnod kelljen érte, nem? Nem tudhatod, milyen részletek bukkannak fel, ha újra meséled a történeted. Lehet, hogy ezért akarsz beszélni megint róla, valami készül a felszínre törni. Mesélsz neki álmokat?

Május írta:

Hajnalkám írta: És ha azt érzed, hogy beszélned kell róla, annak is megvan a maga oka. Valószínűleg tényleg itt az ideje, hogy beszélj róla. Aztán majd másnak lesz itt az ideje, mint a Forrest Gumpban. Tudod, mikor futni kezdett, és csak futott és futott. Majd mikor kifutotta magát, megállt, és nem futott többet.

Hajnalkám, ez a Forrest Gump-os hasonlat nagyon szép.
A futási/beszélési kényszerem nem múlik, folyton el akarom mondani elölről, és mindig új részletek jutnak eszembe.
Pl nagyon vágynék rá, hogy újból elmondjam a pszichológusnak, mert azt érzem, eddig csak töredékeket tudtam mondani, és szeretném az egészet elölről, de szerintem bolondnak nézne...

Ó, tudod, én hányszor meséltem el újra és újra? Ami azt illeti, most is újra mesélem - írok róla.

Annyira érdekes ez a beszélgetés az "áldozat" szó körül. Nekem semmi negatív konnotációja nincs, nincs benne a gyengeség sem, amit sokan éreztek. És valahogy nekem az meg már eleve kódolva van benne, hogy egykori áldozat, valahogy nem érzem szükségét, hogy hozzátegyem. Valószínűleg ez is attól függ, ki hol tart a felépülésben, nem? Vagy talán attól, ki mennyire folytotta el magában a tudatot, hogy ő áldozat? Én olyan sokáig hittem magam bűnösnek, hogy az áldozat ehhez képest a megváltás. De persze mondhatom azt is, túlélő. Értem, amit mondtok, ennek ellenére nem lényeges nekem a különbség.
Május, az álmok nagyon fontosak a terápiában. Próbálj meg dolgozni velük! Ha koncentrálsz az álmaidra, idővel elkezdenek segíteni. Nagyon nem hittem benne, a terápiám elején sarlatánságnak tartottam az álomfejtést, mert egészen mást értettem alatta. Aztán nagyon rákaptam az ízére.

Anoni Mara írta: Annyira érdekes ez a beszélgetés az "áldozat" szó körül. Nekem semmi negatív konnotációja nincs, nincs benne a gyengeség sem, amit sokan éreztek. És valahogy nekem az meg már eleve kódolva van benne, hogy egykori áldozat, valahogy nem érzem szükségét, hogy hozzátegyem. Valószínűleg ez is attól függ, ki hol tart a felépülésben, nem? Vagy talán attól, ki mennyire folytotta el magában a tudatot, hogy ő áldozat? Én olyan sokáig hittem magam bűnösnek, hogy az áldozat ehhez képest a megváltás. De persze mondhatom azt is, túlélő. Értem, amit mondtok, ennek ellenére nem lényeges nekem a különbség.
Május, az álmok nagyon fontosak a terápiában. Próbálj meg dolgozni velük! Ha koncentrálsz az álmaidra, idővel elkezdenek segíteni. Nagyon nem hittem benne, a terápiám elején sarlatánságnak tartottam az álomfejtést, mert egészen mást értettem alatta. Aztán nagyon rákaptam az ízére.

Mara, mivel azt hiszem beszétünk itt arról is, hogy az abúzus áldozatok tovább viszik az áldozat szerepet a további életükbe, ezért az áldozat szó számomra azt is hordozza magában, hogy további kapcsolatainkban könnyen lehetünk áldozatok, amíg nem csípjük nyakon ennek az egész összefüggésnek a mibenlétét. Ami természetesen nem annyira megy egyedül, leginkább csak terápiában.

Május, tegnap voltam terápiában, és a terapeuta mondta, hogy amikor megindul egy terápiás folyamat, úgy tűnik,, hogy a tudattalanunk álmokkal próbál segíteni nekünk, úgy, hogy elkezdünk intenzíven álmodni. Belőlem is özönlenek az álmok mostanában. És mindről beszámolok a terapeutának. Tegnap egy "kardinális" álmot meséltem neki, úgy 10 éveset, de olyat, ami jól megforgatott akkor, és most is, akárhányszor eszembe jut. (Ez pont a terápiás óra végén volt.) Úgy jegyzetelt a terapeutám, mint egy "kis angyal", és azt mondta, hogy na, akkor ezzel legközelebb foglalkozunk, mert ez aztán tele van sok-sok információval...
Úgyhogy Neked is hajrá, az álmokkal is..

Őszintén szólva én elvesztettem a fonalat a témát illetően, nem tudom, hogy miről beszélgetünk.
Amúgy roppant mód dühít is, mert én semmiféle szerepet nem akarok magamnak, egyáltalán nem akarok ebben létezni, és teljességgel taszítom magamtól el ezt a felvetett kérdést. Ez bennem valamit eltalált, talán számomra ez a szerep azt hordozza, hogy egy szerencsétlen szardarab vagyok, akivel azt tehettek, amit akartak, és jelenleg is azért vagyok elakadva, mert engem ez a dolog legyőzött. És hetek óta dühös vagyok, és ha megyek terápiára, várom, de mikor odaérek, megint kurva ideges leszek, fogalmam sincs, mi ez. Az biztos, hogy valami nagy elutasítás, de nem tudom megfogalmazni, miért.
Eddig is használtam ezt a szót, hogy áldozat túlélő, de nem nem gondoltam magam bele semmiféle szerepbe, hogy én így éljek, hogy én valakinek is az áldozata voltam! Teljesen felcsapja az agyvizemet.

Valami ilyesmi Május, nem is akarok vele együttlétezni. Kiborulok az egésztől.
Csapkodva? Ezen nagyot derültem. Én Mókusnak hívom, de persze magamban, ja meg álnéven, ha valaki felhív és kérdezi, merre járok, akkor azt szoktam mondani, hogy megyek a Mókushoz, vagy mókerhez. Amúgy az egyik kedvenc állatom, és mindig megmosolyogtat, amikor gyorsan eszik valamit, mert pont úgy rágcsál, mint egy kis mókus. Szóval magadban hívhatod bárhogy szerintem. Jobb, mint csőszerelőre asszociálni.

Alicia09 írta: Mara, mivel azt hiszem beszétünk itt arról is, hogy az abúzus áldozatok tovább viszik az áldozat szerepet a további életükbe, ezért az áldozat szó számomra azt is hordozza magában, hogy további kapcsolatainkban könnyen lehetünk áldozatok, amíg nem csípjük nyakon ennek az egész összefüggésnek a mibenlétét. Ami természetesen nem annyira megy egyedül, leginkább csak terápiában.

Nem akarok már ezen rugózni, mert látom, az agyatokra megyek. De valamiért engem ez nagyon foglalkoztat. Szóval pont akkor lehetünk könnyen áldozatok, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy azok voltunk egykoron. Ha azt gondoljuk, hogy mi elvetemültek vagyunk, mert ezt és ezt csináltuk, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy elszenvedtünk valamit és nem elkövettünk, akkor válhatunk újra áldozattá. Ha tudjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hanem mások azok, akkor erősebbek és okosabbak leszünk. Ebben a kontextusban az áldozat szó nekem felmentést ad és nem megbélyegez.

Május, ne borítson ki, hogy terápiára szorulsz. Szerintem mindenkinek jót tenne egy kis terápia, bármilyen is a múltja. Érdekes, amit a dühöngésről beszélsz, meg szoktad ezt osztani a pszichológussal?

Gondolkoztam Mara. Lehet egy sikeres terápia után okosabb leszek. De ez az egész olyan, mintha tanulva a hibámból, nem leszek újra áldozat, ha áldozattudattal élek, amiben egykor nem én voltam a hibás.
Bármikor lehetek újra áldozat...erről a viktimológia biztos többet tud.
De gyerek már nem leszek soha többé.

Nagyon jó az idézet! Egyedül a sajnálat résszel nem értek egyet, mert ugyan valóban nem megyünk vele semmire, ha folyton sajnáljuk magunkat, szerintem ehhez is jogunk van. A sajnálat a gyógyulás része, nekem nagy előrelépés volt, mikor végre tudtam magam sajnálni, nem csak bántani.

Május, nagyon bátor vagy, hogy ilyet mertél mondani az orvosnak! Én is szoktam erre gondolni, hogy kéne szólni, ha nem is az abúzusról, de az orvosfóbiáról és a pszichohondriáról, mert néha nagyon durva állapotokba bírok kerülni... De sosem mertem, annyira szégyellem, hogy úgy viselkedek, mint egy kisgyerek. Inkább próbálok uralkodni magamon. Ha valaki nem bírja a vér látványát és elájul, azon nem akadnak úgy ki, mint amikor én egy diagnózistól való félelemtől rosszul leszek.

Ami a pszichológust illeti, mindennek eljön a maga ideje. Egyszer majd elkezdesz neki az iránta érzett érzéseidről beszélni, ebben biztos vagyok.

Úgy érzem, hogy senki nem tudja igazán ennek az egésznek a gyógymódját, mert ez az egész egy gyógyíthatatlan dolog. És Feldmár idézete is azt mondja nekem, lehet másnak nem, hogy én mindig is más voltam, megkülönböztetett, a normálistól eltérő, és ha már egy ferde fa vagyok, akkor már így is maradok, és valószínűleg mindig is ferde szemmel fognak rám nézni, mert én kívülálló vagyok, aki nem tud egy olyan életbe beilleszkedni, ami ezen a bolygón kialakult.
Aztán én elgyászolhatom magam, meg sírhatok, de már hiába fog fújni az ellenkező irányból a szél soha nem fogok tudni már másképp nőni, nem fog egyenesbe tolni, nem leszek az egyenes fák látóterében sem. És a pszichológus is egy ideig éreztetheti velem, hogy ugyan ferde fa vagyok, de szakmáját hivatottan tud engem szeretni, majd kilép az életemből, és aztán lesz valami. Lehet addigra kicsavar egy szélvész, vagy kivágnak.
Hát ez van, ilyen szél fújt. Már felnőtt fa vagyok, és az égvilágon nem fog a problémáimon segíteni semmi.

Azt szokták mondani, hogy az élet egy ajándék, kinek az? Nekem nem az. Annak ajándék, aki életet ad, vagy más életét tartja életben szeretettel. A saját életmre nézve egyáltalán nem érdekelnek az örömök, azt sem tudom, hogy mi tart meg.