Áldozat szerep

A pszichológusommal beszélgetve felmerült az áldozat-szerep kérdése, és annyira kavarog bennem a téma, hogy muszáj veletek megosztanom, hogy gondolkodjunk együtt. Én régen úgy gondoltam az áldozat-szerepre, mint mumusra. És egy ideje már másképp látom a dolgokat. Mintha pont ez az áldozat-tudat védene meg engem attól, hogy a néha eltorzuló belső realitásom (félelmek, fóbiák, szorongások) összekeveredjenek a valós élettel. Mintha attól, hogy tudom magamról, hogy szexuális abúzus áldozata vagyok, jobban tudnám kezelni a nehéz helyzeteket, illetve ha nem tudom őket kezelni, jobban értem, hogy miért nem megy. Hosszú idő után végre nevén merem nevezni a gyereket, és van ebben valami baromi nagy könnyebbség. Sokat küzdöttem, hogy eljussak idáig, és szerintem nem kell "lemondani" erről az állapotról. Ettől persze nem korlátozom magam erre a szerepre, ettől én még anya vagyok, feleség vagyok, tanár vagyok és még egy csomó más, de ez mindig ott lesz bennem.

Naná, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg. Naná, hogy jobb lett volna, ha nem kell ezt a szerepet vállalni egy életre. De ha már megtörtént - hiszen elfelejtettek minket megkérdezni, hogy történjen-e, de ott már van némi beleszólásunk, hogy most most, annyi év múltán, hogyan viseljük a következményeket. A kérdés az, hogy egy életre szól-e az áldozat szerep. Vagy egyszer majd félre lehet / kell tenni? Én azt érzem, hogy nem is akarom félretenni.
A múltkor, mikor valaki, aki látta a FB-omon, hogy lesz a Centrál, eljött rá, anélkül, hogy tudná, mi közöm van hozzá. Aztán egy pár hete azt mondta: ott ültem mögötted 3 sorral. És hogy milyen borzasztóak ezek a történetek, mennyi párhuzamos sors. Mire én - teljesen megzavarodva, hogy akkor ő most mit tud rólam is mit nem, mert van olyan közös ismerősünk, aki tudja, ki vagyok - azt mondtam neki: erről tudnék mesélni. Erre ő teljesen elképedve megölelt, megpuszilt, ezek szerint semmit sem tudott. És tudod milyen érzés volt? Baromi jó. Nem volt már semmi szégyen, csak a jó. És azóta vele jó.
Ezt érzem. Amikor ezzel foglakozom, erről beszélek, itt vagyok, intézem a Beszélj róla ügyeit, akkor jó. Akkor kitisztul az ég. Akkor tudom, ki vagyok, mi a dolgom. Merek gondolkodni.
Volt az a skót pasi, aki végig gyalogolt Európán, hogy felhívja az abúzusra a figyelmet. És persze ez szép dolog, de legalább annyira magáért is csinálta: amíg ezzel foglalkozott, addig jó volt neki. Ott van Bozsik Yvett, aki nálunk coming out-olt először. Ő sem bír mással foglalkozni, folyton az őt ért abúzust dolgozza fel.
Mikor jártam a terápiába, százszor átbeszéltük már a dolgot. És én százegyedszer is úgy éreztem, hogy erről kell beszélnem. És beszéltem is. Talán a sok hallgatást kell pótolni? Nem tudom.

Szerintem is kell pótolni a hallgatást. Én is sokszor érzem úgy, hogy beszélnék többet róla, de nem megy és talán ezért beszélnék róla, hogy a feszültségszintem csökkenjen, mert ha már tudnék úgy beszélni róla, hogy nem merevedek bele akkor szabaddá válnék
Mara milyen érzés volt hosszú idő után talizni a pszichológusoddal? Ha nem túl személyes a kérdés persze..

Én is sokszor érzem azt, h ezt nem lehet elégszer átbeszélni, vagy hogy mondjam... nem lehet elégszer kiönteni a szívet egy arra alkalmasnak, aki meg is hallgat segítőkészen. És időről-időre csökken a feszültség, de aztán elég egy rövid hír a hírekből és újra átéli az ember és beszélni KELL róla.

karácsony írta: Szerintem is kell pótolni a hallgatást. Én is sokszor érzem úgy, hogy beszélnék többet róla, de nem megy és talán ezért beszélnék róla, hogy a feszültségszintem csökkenjen, mert ha már tudnék úgy beszélni róla, hogy nem merevedek bele akkor szabaddá válnék
Mara milyen érzés volt hosszú idő után talizni a pszichológusoddal? Ha nem túl személyes a kérdés persze..

Nekem nem személyes, neki lehet, hogy az. Végül is ő itt az egyetlen, akiről tudni lehet, hogy ki. Nagyon jó volt, felemelő volt, felkavaró, mert látom, mennyi mindent szeretnék még neki elmondani. És persze furcsa annyi év terápia után így más keretek között találkozni. De nem ez volt az első alkalom. Meg megható, hogy mindig szán rám időt.

Ha pótlás, ez a beszéd-kényszer, akkor egy idő után bepótoljuk szerintetek? Egyszer csak meglesz az adagunk? Ez az, amiben nem hiszek.

Május, én jóval előtted járok, és mégis ugyanezt érzem. Akkor jó, ha beszélek róla. Jó, persze nem csak akkor, mert tudok azért másban is örömet találni, nyilván. De amikor erről beszélhetek, akkor abban van valami végtelenül felszabadító. Ez az, amit meg szeretnék érteni. És fontos lenne ezt érteni a pszcihológus szakmának is. Mi felé kell tartani? Mindez arról jutott eszembe, hogy a pszichológusom elkezdett erről beszélni, hogy az ember ne azonosuljon az áldozat szereppel. De mi van akkor, ha pont az azonosulásban van a kulcs?

Kövezzetek meg, de én nem érzem magam áldozatnak.
Az áldozat számomra egy olyan tehetetlen embert jelent, aki nem ura az életének. Bármit is tesz – ha éppen tesz valamit, és nem csak vakon sodródik – azzal nem tudja befolyásolni a történések alakulását.
Volt ilyen is, voltam áldozat évekig. De mióta hajlandó voltam szembenézni a dolgokkal, úgy érzem, hogy nem azok irányítanak engem. Persze előfordul, hogy egy időre kicsúsznak a dolgok a kezem közül. Ha megijedek, akkor tudom mérlegelni, hogy a félelmem valós-e, vagy, „csak” valami alaptalan hülyeség. És ha mérlegelés után arra jutok, hogy szimplán csak hülye vagyok, akkor urrá tudok lenni a pánikon. Szerintem az, aki képes legalább minimális szinten uralni az életét, az már nem áldozat, sokkal inkább túlélő.
Én a közeli ismerősök közül nagyon kevés embernek beszéltem a történtekről. Csak a páromnak és a legközelebbi barátnőknek. Mivel számomra az, hogy áldozat voltam, egyenlő azzal, hogy sebezhető voltam (vagyok), nem szívesen terjesztem a dolgot. Végül is, mindig a gyengéket zabálják fel először.
Viszont tényleg jó beszélni róla. Nekem azért, mert ahogy kimondom, valahogy veszít az erejéből az egész.
Még a legszörnyűbb rémálmom is képes béna kis történetté, sőt, néha akár vicces sztorivá válni mesélés közben.

Egyet értek. Egyáltalán nem megkövezendő. Én is jobban kedvelem a túlélő szót, de azt sem szeretem igazán,mert mártírkodónak érzem magam tőle. De erről az érzésről talán Susan Forward is írt vmit.
Én jobb szeretem magam semminek sem felcímkézni. Nincs olyan, aki ne küzdene valamivel és az számára épp nem a legnagyobb problémát jelentené. Lehet nekem az meg se kottyanna, ami neki. De pl.én vak vagy félkezű nem lennék és minden tiszteletem azé, aki képes küzdeni.
Szóval inkább erőbűvészek vagyunk:). Igen én is így gondnolom a beszédet, h általa szabaddá válnék, ha szorongás nélkül tudnék ventillálni. Minél inkább veszít az erejéből, annál könnyebb mellette, vele együtt létezni. De a traumám nem én vagyok. Jelenleg csupán egy tünetegyüttes vagyok, aki küzd. Nem vagyok áldozat.
Viszont megkaptam a diagnózisom a kórházban életem végéig gyógyszert kell szednem. Tudom, biztos vagyol benne, hogy a traumám miatt lett ilyen betegségem. Nekem most az a célom, hogy meggyógyuljak, bár azt mondták, h erre nagyon kicsi esélyt látnak. Mégis szentül hiszem, hogy ki fogok keveredni ebből az egész történetből. Elegem van az abúzusból és az összes hozadékából. Még a terápiából is.

Karácsony, sajnálom, ha rossz hírt kaptál... Remélem, nem nagy a baj.

Ami a szóhasználatot illeti, mondhatunk túlélőt is. De kicsit elbeszélünk egymás mellett, mert én pont arról beszélek, hogy akár "áldozatnak" nevezem, akár "túlélőnek" azt, ami vagyok, nekem ezt fejben tartani inkább könnyebbség, mint nehézség. De persze mindenkinek megvan a maga útja. Én csak azt akartam jelezni, hogy nem biztos, hogy minden áron meg kell szabadulni ettől a titulustól.

Május írta: Karácsony, sajnálom!

Gondolkoztam ezen az áldozat szereppel való azonosuláson. Mara, lehet ebben az, hogy nem kell egy életre azonosulni ezzel a szereppel. Azért, mert egyszer az életed során rövidebb-hosszabb ideig áldozat voltál, az nem tart örökre, szóval nem kell elfogadnod, hogy újból és újból erőszak érjen, hogy újból és újból áldozat legyél, nem kell áldozattípusnak lenni. Hogy ez egy rettenetes eseménysor volt az életedben, de te mint ember ennél több és színesebb vagy.

Azt nem értem, hogy miért csak ez számít most az életemben. Hogy beszéljek róla. Pedig az elején, egy évig a pszichológusnak se mondtam el, de csak erre bírtam gondolni, mintha nem létezne a világ, csak ez. Nekem nagyon fura érzésem van mostanában: egyre jobban bánom, hogy annyi évet elvesztegettem az életemből, hogy nem jöttem rá hamarabb, hogy áldozata vagyok valakinek. Ha rájöttem volna, másképp alakult volna az életem, jobban, ez biztos, mert hamarabb értettem volna a szerencsétlenségeimet. Most kicsit már későnek érzem.

Ezért jött létre ez az oldal. Ezért olyan fontos minden sajtómegjelejés is, hogy minél előbb találjanak ránk az áldozatok, minél előbb értsék meg, hogy nincsenek egyedül, és hogy mennyire fontos a segítség. Képzeld el, ha te vagy én 20 éves korunkban értjük meg azt, amit ma már értünk! Én is azt érzem, amit te: mennyi elvesztegetett év, mennyi felesleges fájdalom, hiábavaló szorongás... De sose mondd, hogy késő.Az elvesztett évek nem jönnek vissza, de ami előttünk van még, az nem mindegy, hogyan zajlik. És nem mindegy azoknak sem, akik velünk együtt élnek.

Áldozattípusnak lenni, vagy tudatában lenni annak, hogy áldozat voltam, az nagyon különböző dolog. Számomra - ma már - az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy valami borzalomnak váltam áldozatává, az inkább erőt ad, mintsem kiszolgáltatottnak érezzem magam.

Anoni Mara írta:
Áldozattípusnak lenni, vagy tudatában lenni annak, hogy áldozat voltam, az nagyon különböző dolog. Számomra - ma már - az, hogy tisztában vagyok azzal, hogy valami borzalomnak váltam áldozatává, az inkább erőt ad, mintsem kiszolgáltatottnak érezzem magam.

Én most döbbenek rá, hogy a legutolsó kapcsolatom is az áldozat-szerepemről szólt sajnos! A terapeutámmal tegnap előtt arról beszéltünk, hogy a volt pasim durvaságait hogyan ne vegyem magamra, mert legbelül azt hiszem még (tudat alatt úgy tűnik, ami kezd tudatossá válni most), hogy nem érdemlek rendes kapcsolatot, ahol szeretnek, tisztelnek, védelmeznek, hanem csak azt, hogy kihasználjanak.

Igen, úgy látszik, hogy ha ezt tudjuk magunkról, elkezdünk normálisan működni, -mint ahogy sokkal jobban lettem azóta, hogy erről beszélgettünk-, és ha egy állandó kontroll van bennünk az áldozat szerepünkkel kapcsolatosan, akkor előbb-utóbb tudunk majdnem normálisan működni.. (?)

Anoni Mara írta: Május, én jóval előtted járok, és mégis ugyanezt érzem. Akkor jó, ha beszélek róla. Jó, persze nem csak akkor, mert tudok azért másban is örömet találni, nyilván. De amikor erről beszélhetek, akkor abban van valami végtelenül felszabadító. Ez az, amit meg szeretnék érteni. És fontos lenne ezt érteni a pszcihológus szakmának is. Mi felé kell tartani? Mindez arról jutott eszembe, hogy a pszichológusom elkezdett erről beszélni, hogy az ember ne azonosuljon az áldozat szereppel. De mi van akkor, ha pont az azonosulásban van a kulcs?

Mara, én azt érzem, itt van egy szóhasználati dolog, amit nem ártana tisztázni. Ha azt mondjuk, áldozat-szerep, arra azt mondom, azzal én nem szeretnék azonosulni. Sőt, minden erőmmel azon vagyok, hogy megszabaduljak ettől. Mert - legalábbis számomra - ezt azt jelenti, hogy én egy olyan ember vagyok, aki szinte predesztinálva lett arra, hogy áldozat legyen. És hogy ha azt mondom, ez soha nem múlik el, azzal azt is kimondom, hogy gyenge vagyok és kiszolgáltatott, és vonzom az elkövetőt. Vagyis olyan ez, mintha azt mondanánk ki, hogy igenis van, aki áldozat-típus.
Ami viszont tény, és amin nem tudunk változtatni, hogy abúzus-áldozatok vagyunk. Ez viszont azt jelenti, hogy ez megtörtént, de vége, lezárult, ezzel együtt kell élnünk, de túl vagyunk rajta, és soha többé nem leszünk azok. Már csak azért is, mert felnőttünk. Ugyanakkor ez nemcsak elvett tőlünk, hanem adott is, olyan fajta mély érzelmeket, empátiát, amitől különlegesek vagyunk. A szenvedéseink pedig a segítőkészségünk forrásaivá válnak. És életcélt is ad ez nekünk, hogy a magunk módján küzdjünk az abúzus ellen, és talán ennél is tovább, pl. a nőkért, gyerekekért. Ki-ki a maga életében, a maga lehetőségei között. Ez a segítő szerep ebből a gyerekkori áldozat mivoltunkból táplálkozik. Régebben volt már ez itt téma, úgy emlékszem, és akkor oda jutottunk többen is, hogy valójában mi már nem is annyira áldozatok vagyunk, hanem túlélők. Abúzus-túlélők. Én szeretek magamra így gondolni, hiszen micsoda felszabadító érzés ez is, túlélni valamit, amire sokan azt mondják, ők nem lettek volna erre képesek. Túlélőnek lenni lelki erőt is jelent, tiszteletet érdemlő dolog, hiszen mi nem azt adjuk tovább, amit kaptunk, hanem megértést, empátiát, segítséget és vigaszt nyújtunk másoknak. És ugye ami a legfontosabb, hogy túlélőnek lenni ezt a tudatot is megadja, hogy nem a mi hibánk, ami történt. Nem a mi bűnünk. Ez pedig felszabadító és megtisztító érzés.

Eperke, látom, te is pont azt írtad, amit én. Pedig nem olvastam el ezt a hozzászólásodat, mikor megfogalmaztam a gondolataimat.

Május írta: Karácsony, sajnálom!

Gondolkoztam ezen az áldozat szereppel való azonosuláson. Mara, lehet ebben az, hogy nem kell egy életre azonosulni ezzel a szereppel. Azért, mert egyszer az életed során rövidebb-hosszabb ideig áldozat voltál, az nem tart örökre, szóval nem kell elfogadnod, hogy újból és újból erőszak érjen, hogy újból és újból áldozat legyél, nem kell áldozattípusnak lenni. Hogy ez egy rettenetes eseménysor volt az életedben, de te mint ember ennél több és színesebb vagy.

Azt nem értem, hogy miért csak ez számít most az életemben. Hogy beszéljek róla. Pedig az elején, egy évig a pszichológusnak se mondtam el, de csak erre bírtam gondolni, mintha nem létezne a világ, csak ez. Nekem nagyon fura érzésem van mostanában: egyre jobban bánom, hogy annyi évet elvesztegettem az életemből, hogy nem jöttem rá hamarabb, hogy áldozata vagyok valakinek. Ha rájöttem volna, másképp alakult volna az életem, jobban, ez biztos, mert hamarabb értettem volna a szerencsétlenségeimet. Most kicsit már későnek érzem.

Május, amikor én idejöttem, kb. így éreztem én is. De hidd el, ezen is túl leszel majd. A gyógyulás egy folyamat, és el fogsz jutni oda, hogy már nem lesz jelentősége az időnek. Már tudsz majd előre tekinteni. Nem késő, hidd el. Szerintem te fiatalabb vagy nálam, szóval hihetsz nekem. Még nekem se késő, noha vissza lehet olvasni a régebbi hozzászólásaimat, igencsak neki voltam keseredve.
És ha azt érzed, hogy beszélned kell róla, annak is megvan a maga oka. Valószínűleg tényleg itt az ideje, hogy beszélj róla. Aztán majd másnak lesz itt az ideje, mint a Forrest Gumpban. Tudod, mikor futni kezdett, és csak futott és futott. Majd mikor kifutotta magát, megállt, és nem futott többet.

Hajnalkám, igen, az empátia a túlélőké. Ez egy pozitív hozadék. Jó nekünk is, meg annak is, akit épp megértünk, azonosulunk vele.

Túlélő, vagy áldozat... Én sok mindent túléltem már, de még mindig fél lábbal az áldozat szerepben vagyok..