Áldozat szerep

karácsony írta: Úgy érzem, hogy senki nem tudja igazán ennek az egésznek a gyógymódját, mert ez az egész egy gyógyíthatatlan dolog. És Feldmár idézete is azt mondja nekem, lehet másnak nem, hogy én mindig is más voltam, megkülönböztetett, a normálistól eltérő, és ha már egy ferde fa vagyok, akkor már így is maradok, és valószínűleg mindig is ferde szemmel fognak rám nézni, mert én kívülálló vagyok, aki nem tud egy olyan életbe beilleszkedni, ami ezen a bolygón kialakult.
Aztán én elgyászolhatom magam, meg sírhatok, de már hiába fog fújni az ellenkező irányból a szél soha nem fogok tudni már másképp nőni, nem fog egyenesbe tolni, nem leszek az egyenes fák látóterében sem. És a pszichológus is egy ideig éreztetheti velem, hogy ugyan ferde fa vagyok, de szakmáját hivatottan tud engem szeretni, majd kilép az életemből, és aztán lesz valami. Lehet addigra kicsavar egy szélvész, vagy kivágnak.
Hát ez van, ilyen szél fújt. Már felnőtt fa vagyok, és az égvilágon nem fog a problémáimon segíteni semmi.

Azt szokták mondani, hogy az élet egy ajándék, kinek az? Nekem nem az. Annak ajándék, aki életet ad, vagy más életét tartja életben szeretettel. A saját életmre nézve egyáltalán nem érdekelnek az örömök, azt sem tudom, hogy mi tart meg.

Hú, Karácsony, jó szar passzban vagy... Vigyázz magadra!
Ami a fákat illeti: pont erről van szó. Jó tudni, hogy miért növünk ferdén, nem? Én hosszú évtizedeken át hittem azt, hogy én rontottam el valamit, hogy azért növök ferdén, mert elrontottam valamit. Aztán kiderült, hogy nem is tehetek róla, hogy egy kényszerpályán mozogtam. És lehet, hogy ferde maradok, de nagyon nem mindegy, hogy ha belenézek a tó tükrébe (tenger?), akkor lehányom-e magam, vagy sem. És ha én teljes jogú fának tudom magam tekinteni, kicsit defektesnek, de mégis fának, akkor mások is úgy fognak talán rám nézni. És ahányszor látom a ferdeségem, annyiszor fogom emlékeztetni magam, hogy miért is vagyok ferde, és hogy a ferdeség ellenére itt vagyok, élek. És vannak egész szép hajtásaim.
Na, ebbe most jól belebonyolódtam.

Köszi Mara, vigyázok. Tényleg, nem vagyok jó formában, és jön a nyári szünet is, hát csak nem lesz gond...Van egy hónapom összekapni magam.
Érdekes, amit írsz erről, hogy azt hitted, hogy te rontottál el valamit, bár más egy kicsit az utunk, de ezen én még nem gondolkoztam el, hogy miután megszabadultunk apámtól én éreztem-e ilyet. Azt tudom, hogy így tisztán látva a múltat én nem láttam az akkori jelenben önmagamra rá, hanem szó szerint belenőttem, vagyis felnőttem egy ilyen családban. És mivel azt sem tudtam, mi az az abúzus, nem tudtam, hogy a problémáim oka ez. Én úgy éreztem, hogy próbálok normálisan élni, de hogy velem van a baj, én vagyok a hibás azokért, hogy nem tudtam fiúkkal felhőtlenül kapcsolatot kialakítani, pedig rengetegen udvaroltak, sokszor éreztem, hogy nekem senkisem elég jó, közben meg lehet, sőt biztos, hogy az elutasítások, amiket ezeknek a fiúknak adtam, az mindinkább rólam szóltak, a félelmeim irányítottak, csak épp tudattalanul. Elég érdekes. Nekem a traumám abszolút azon keresztül köszön vissza, hogy nem tudok párkapcsolatot kialakítani, és amikor próbálkoztam, végig éreztem, hogy velem van a baj, amiről én tehetek, mert nem értettem, hogy nekem miért nem megy, miközben hatalmas feszültségeket folytottam el magamban. Szóval nálam inkább ez van, nem tudom, hogy ez is az elrontottam valamit kategória-e, de hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, arról végig úgy éreztem, hogy én nem vagyok oké, ami miattam van.
Én még nem látom annyira azt, hogy vannak szép hajtásaim, mert elégedetlen vagyok az életemmel.

Meg még azt is úgy éreztem, miután elváltak a szüleim, hogy én robbantottam ki, amit ellenem tett az apám, és anyukám akkor azt mondta, hogy na itt állj elég volt, akkor utána én hálát éreztem iránta, hogy annyit dolgozott és szó szerint el kellett költöztetni az apámat, és anyu küldte el, ő dolgozta össze akkor a lakásra valót, mert Magyarországon nem olyan könnyű megszabadulni egy házastárstól, főleg, ha van még két 18 év alatti gyerek is. De utána valahogy minden elromlott, jött az anyagi csőd is, anyukám lebetegedett, a nagymamámat elvesztettem, és tényleg nem emlékszem, hogy hogy éreztem magammal kapcsolatban. Szerintem sodróttam, annyi minden történt akkoriban, és ráadásul még nappal tanultam, éjszaka pedig dolgoztam, hogy legyen a tandíjra és kajára pénzem. Nem tudok anyukámra haragudni, mert végül is csak kiállt értünk. Most kicsit eltértem a tárgytól, csak ez is foglalkoztat.

Nekem tetszenek a ferde fák, egyedi a szépségük, nem átlagos jelenségek pozitív értelemben véve!

Ági40 írta: Nekem tetszenek a ferde fák, egyedi a szépségük, nem átlagos jelenségek pozitív értelemben véve!

Egész szép erdő lenne belőlünk!

Anoni Mara írta:

Ági40 írta: Nekem tetszenek a ferde fák, egyedi a szépségük, nem átlagos jelenségek pozitív értelemben véve!

Egész szép erdő lenne belőlünk!

és könnyebben felmásznak ránk a mókusok..

Ez az igen

Megint előkapartam kedvenc topikom.
Méghozzá ennek a cikknek az apropójából, kíváncsi vagyok a véleményetekre.
nyugatifeny.blog.hu/2015/08/15/elegem_va...vagyunk_mi_aldozatok

Meg is kerestek a cikk kapcsán, túl sok értelmeset nem mondtam (épp kórházban voltunk...) , de talán kiderül a véleményem.
nol.hu/kultura/nem-feminista-demonuzes-1558969

Szerintem a macsó világnak igenis van köze, ahhoz, hogy létrejön a bántalmazás. Sőt a csoportos is. Ha az arab világra tekintünk, akkor nem is kell sokat hozzátennem ehhez a gondolatmenethez, de azért az asszony verve jó magyar mondás is hozzájárul egy kollektív tudatfelfogáshoz, és a nők is mondhatnák, hogy a férfi verve jó, de nem mondják. (még) Lehet, hogy démonizált, amit fentebb írok, de például, ha megnézzük mit eszünk, és miért, mit eszünk mivel, akkor láthatjuk, hogy ez is kialakult az emberiség történelme folyamán. Vannak dolgok, helyzetek, amiknek részleteire teljesen felesleges egy ilyen jellegű témában kitérni, mert sok kicsiből áll össze egy egész. Tehát nem lehet, sem elvetni, sem kiragadni, hogy egy bántalmazás kialakulása éppen döntő többségben mire vezethető vissza. Lehet, hogy az illető macsó elvű családban nőtt fel, ahol az apa kénye kedve szerint bántotta az anyát, mert náluk ez volt a szokás.
Szóval nem értem ezt a sort, persze, hogy el kell törölni!:

"ert ez is az lett, mint a legtöbb társadalmi kérdés, szekértáborok közötti végeérhetetlen vitává degradálódott, ahol az egyik fél a bűnösök felelősségre vonását, a jogszabályok szigorítását követeli, és azt állítja, a bántalmazó kapcsolat a macsó világ következménye, amelyet el kell törölni, a másik fél meg azt szajkózza, hogy nem a joggal kell törődni, az áldozat is felelős önmagáért."

A másik, hogy a milyen nő az? kezdetű kérdéssel már minősít is. Milyen lenne, csapdába esett, csalódott, reménykedő. Mégis milyen, hát nő, aki nem hisz az erőszakban, és abban sem, hogy ez megtörtént, és ad még egy esélyt, aztán még egyet.
Az áldozat szerepéről kell beszélni a gyermekek meg nem védésekor. Szarul írta le, nem formálta át a gondolatait. Van az áldozatnak, mint gyermekes anyának felelőssége abban, ha hagyja, hogy a gyerekei elszenvedjék azt, amit látnak. Hogyne lenne!

Szerintem ő, mint egy gyermeki szemmel írta ezt az egészet le, és ez egy részlet. Amiből egy percig sem tűnik ki, hogy együtt érez e, azokkal a nőkkel, akik ilyen helyzetbe kerültek. Azokkal a nőkkel, akiknek nem tanították meg, hogy megvédhetik magukat. Azokkal a nőkkel, akiknek nincs hely az anyaotthonokba menekülni, és az utcára kerülnének, vagy azokkal a nőkkel, akiknek épp nincs elég anyagi támogatottságuk a gyerekükkel elmenekülni, bár én menekülnék, az utcára is. De előbb verném agyon az illetőt.

Ami a macsó világot illeti, én zsigerileg berzenkedek minden általánosítástól. Attól is, hogy az Az arabok. Attól is, hogy A férfiak.

A "milyen nő az" passzus még egy sebből vérzik. Gyakran az a "milyennő" gyakran azért megy bele egy rossz kapcsolatba, mert pont bántani akarja magát vele. Mert mondjuk gyerekként szexuális abúzus áldozata volt, és nem sokra tartja magát, ezért odadobja magát egy utolsó jöttmentnek, vagy egy újabb bántalmazónak. Vagy mert annyira elkeseredett, vagy depressziós, hogy tök mindegy minden, belemegy akármibe. Aztán meg nem bír belőle kimászni. Szóval nekem leginkább a pszichológiai megalapozottság hiányzik ebből a szövegből, túl kockás és demagóg. Visszafogtam magam az interjúban, de engem nagyon felbosszantott.

Én egy percig sem berzenkedem. Ha a politika ennyire nem áll a nők mellé az macsó társadalmat eredményez. Ettől még lehetnek kivételek. Indiában is ahol tizen erőszakolnak meg egy nőt.
Teljesen egyetértek. Ez a kiragadott részlet inkább kemény, szigorú, dühös. Vannak benne szikrák, amit egy kis írói vénával jól ki lehetett volna dolgozni. Író, ami a köpülés után visszamarad...
Amúgy mostanában azt csinálják marketing terén, hogy felháborítanak aztán jön a kellemes csalódás. Remélem, a könyv összességében nem ilyen.

Nem elhanyagolható az áldozat önvizsgálata?Hogy mit rontott el?Nem tudom egy hét éves gyerek miben hibáztatható!!!?Nem vagyok hibás ezért!
Ám,lehet,hogy az író,inkább a felnőtt korosztályra értette amit írt,de ezt nem tudom elfogadni.
Azt értem,hogy egy gyerek hibáztatja magát a családon belüli,testi-lelki erőszak miatt,a bűntudat nagyon hamar kialakul benne,hogy mindez miatta történik,és ezeket az érzéseket beépítve indítja a nagybetűs életét.
Egyetértek azzal,hogy felnőtt korban bevonzzuk a hasonló kapcsolatokat,és amíg nem látjuk a dolgok miértjét,nem lépünk ki belőle.Addig fog ismétlődni,míg rá nem jövünk.Ez egy nagy lecke,ki jól,ki kevésbé jól teljesíti.Persze van,aki sosem jön rá,és így éli le az életét.Én is úgy látom,hogy a hölgynek nincs sok pszichológiai ismerete,nem látja az áldozat és az elkövető lelki felépítését, és az összefüggést a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás és a felnőtt kapcsolatok között.

Azért azt hozzá kell tenni, mert így fair, hogy a szerző maga is bántalmazott. Ez egy kicsit enyhíti talán a szöveg vádaskodó, áldozathibáztató jellegét. (Egyébként a szövegnek ez is lehet egy olvasata: ő maga még mindig ostorozza magát, én voltam a hibás, én rontottam el, csak hát más, ha az ember magára mondja, és más, ha másokat vádol).
Én leginkább azt sajnálom, hogy annyira bántó a hangnem, hogy elvész tőle a lényeg: mert valóban, sokszor, sok mindent elrontunk a felnőttkori kapcsolatainkban, de önosotorozás helyett pont azt kell megnézni, vajon miért halmozzuk a hülye döntéseket, miért maradunk bántó kapcsolatokban stb. Úgy felismerni a hibát, tanulni belőle, hogy ne sérüljünk még jobban.
Én 19 évesen életem egyik legnagyobb baklövését követtem el, mikor belementem egy kapcsolatba (na jó, nem szépítem: lefeküdtem vkivel) pár óra ismeretség után. Ezek után úgy maradtam vele majd' egy évig, hogy azt sem tudtam, ki ő valójában, mi a neve, milyen nemzetiségű, mi a foglalkozása, hány éves... Borzasztóan bánt velem, és én tűrtem. Évtizedeken át volt ez egy plusz szégyenfolt a múltamon. A terápián találtam meg a felmentésem: egyrészt olyan depressziós voltam akkoriban, mint állat, bármi és bárki jó volt, csak történjen már valami. Másrészt az első éjszaka után kurvaként könyveltem el magam - az abúzus mintájára - és aki nem tartja magát sokra, az elvisel mindenféle megaláztatást...
Ha akkoriban elolvasom ezt a szöveget, nem hiszem, hogy sokat használt volna...

Jó, hogy ezt felhoztad Mara. Én használtnak, kihasználtnak, veszélyesnek, visszaélésnek élem meg. A vágyát rajtam akarja kiélni stb.
Viszont, amikor megőrültem és ámokfutást rendeztem és belementem egyéjszakás kalandba, az sem volt sikeres. És szörnyen éreztem magam. Az volt bennem, h úgysem kell nekik más belőlem és legalább én is sikerrel járok. Meg akartam oldani a testilelki elakadásom, de nem voltam tisztában azzal, hogy hogy nőttem fel és nem velem van a baj, nem én tehetek róla. Ez a viselkedésem másodlagos tünet volt.
Én is így gondolom, ezért írtam fentebb dolgokat a hangnemről és hogy gyermeki szemmel ír ugyanis sztem terápiába járt és nem tud megbocsátni az anyjának. Tehetlenségi düht érzek. És ki lettek osztva az anyák, a nők. Nem tudom amúgy komolyan venni. Pont azért, mert igazságot akar. Az nincs.

Elolvastam a cikkeket... Nekem az fájt, hogy a gyerekekről szó sincs, pedig belőlük lesz a nő és a férfi....az áldozat vagy elkövető.... És még valami: Magyarországi szemléletre jellemző, hogy csak a dolgok "tetejével" foglalkozunk, azzal a résszel, ami látszik, pedig az egészet az a rész határozza meg, ami nem ltszik. Ettől vagyunk MINT(H)A ORSZÁG! És ezért nem kapnak támogatást/védelmet az áldozatok(nemtől függetlenül) és büntetést az elkövetők.
UFF, beszéltem!