Hiány

Én már nem mondom el ha voltam valahol vagy a barátokkal, mert kb. ugyanez van. Nem tudom megosztani a jót sem, ami velem történt.
Az öngyilkosság azért nagyon durva félelembentartás h ezt mondja...
nem tudom h jobb-e nem emlékezni...én még nyáron írtam erről egy verset tavaly...

Igen ez azert durva. Biztosan nehez ez is neked. Engem meg az is bant, hogy en tenyleg egyedul maradok eletem vegeig csak en vagyok egyedul csak nekem nem sikerul parkapcsolat?

Kemény harcok ezek az anyákkal - akárhány évesek is vagyunk. Nagyon kitartónak kell lennünk, és azt kell tudni, hogy nem őket kell megváltoztatni, hanem a mi hozzáállásunkat. A legnagyobb baj nem azzal van, amit mondanak, hanem azzal, hogy ez még mindig hat ránk... Ez az, amin változtatni tudtok. De higgyétek el, kitartó munkával jön majd a változás. Nekem kb 5 évembe telt. Most már a magam ura vagyok, végre nem zsarolnak semmivel. Igaz, a könyvet nem mertem elmondani, mert úgy képzelem, anyám a kezébe venné, és rögtön meghalna....

De miért Mara? Úgy érzed, felfogná, h benned mi zajlott le, megértené hogy milyen súlyos volt minden/ez? Nekem azt mondta a pszichológusom h ha az én anyám felfogná úgy teljességében a dolgokat azt nem bírná feldolgozni...ezt csak egyszer mondta, de nagyon megmaradt bennem.
Nehéz nem feldühödni a dolgokon, fáj. Én örülnék, ha változna, mert további fájdalmakat okoz, pusztán azért, mert be kellene látnia dolgokat.

Sajnálom Süni. Ez nagyon kegyetlen.. Ha Te felálltál én is felfogok!

süni írta: Az én anyám reakciója döbbenetes volt. Elmondtam neki, hogy mit tett velem apám. Rám nézett, majd azt mondta, őt sokkal súlyosabb trauma érte gyerekkorában, mégis normális felnőtt lett belőle. Kérdeztem, mi történt vele. Azt válaszolta, hogy 2 éves korában elváltak a szülei. Megkérdeztem ezek után, hogy miért gondolja, hogy nagyobb trauma egy 2 éves korban elszenvedett válás, mint egy 9 éven keresztül tartó nemi erőszak. Azt válaszolta, hogy azért, mert ő nem tehetett a szülei válásáról, viszont én tehettem volna valamit az erőszak ellen, ha egyáltalán igaz... Már csak arra voltam kíváncsi, hogy miért érzi magát normálisnak, ha még 68 évesen is a 66 évvel azelőtti történet határozza meg az életét, és közben a férje -a gyerekeinek az apja- szétverte a gyerekeit. Azt mondta, így legalább megtanultuk, hogy az életben semmit nem adnak ingyen.
Ez a beszélgetés kb. 2 éve zajlott le, azóta nem beszéltünk. Megértettem, hogy nekem kell változni, mert ő már nem fog. Nem állítom, hogy "jaj de jó nekem", de legalább a lelkemnek nincs lehetősége újra, és újra beleroppanni az értelmetlen vádaskodásokba. Anyák napján nem jó, és ha meghallok egy dalt, amely a szülő-gyerek kapcsolatról szól, akkor órákig tudok sírni.
Azt hiszem életem végéig hiányozni fog, hogy nem voltak szüleim...

Én mindig megdöbbenek az ilyeneken, hogy elvileg felnőtt emberek, szülők, miket képesek mondani a gyereküknek.

Az én anyám is az én évekig tartó molesztálásomat bagatellizálta, miközben elmondta nekem, hogy őt 4 évesen megerőszakolták. Mintha csak rivalizálni akart volna, hogy ami vele történt, az súlyosabb, mint ami velem. Nem tudom. A legrosszabb az volt, hogy megfogadtatta velem, hogy senkinek nem beszélek erről. Vagyis rám pakolta a terhét, úgy, hogy csak én hordozzam azt. (Mondjuk apám tudta.) Szóval nem tudom. Sokáig haragudtam rá emiatt.

En is ezt erzem, hogy vannak szuleim de kozbe meg olyan mintha nem is lennenek. Semmibe de total semmibe nem szamithatok rajuk. Mivel van gyerekem akit egyedul nevelek ez az erzes meg jobban felerosodott. Meg jobban nem ertem hogy tehettek tehetik ezt velem. A terapianak koszonhetoen mar annyira nem hat meg, csak haragszok vagy valami ilyesmi erzes.

Még mindig kutatom magamban, hogy a hiányállapot hogyan küzdhető le.
Mit kell tenni, hogy a hiány mint érzés ne nyomja le a hangulatomat. Nekem őrjítően rossz tud lenni. Mintha nem lennék egész ember. Nálam itt vannak elfojtások. Mintha minden bajom e köré az érzés köré épülne fel. Nem tudok mit kezdeni vele.

Szerintem az első lépés, hogy nagyon tudatosítani kell magadban, hogy mi is hiányzik. Aztán el kell fogadni, hogy a hiány a múltban keletkezett, és hogy oda nem tudsz visszamenni. Ez az elfogadás hosszú, és fájdalmas folyamat. Aztán jöhetnek a célok. Nekem pl. egy fontos célom, hogy a gyerekeimnek ne kelljen ezzel a hiánnyal küzdeniük.
Hiánypótlás nincs. Ha nem ehetsz többé somlói galuskát, ami a kedvenced, hiába ehetsz rengeteg bablevest, amit szeretsz, az mégsem lesz soha somlói galuska.
Na jó, ez kicsit sánta, erre vagyok képes így 8 óra tájban. De hogy egy kevésbé képletes példát mondjak: ott ültem a Centrálban, hosszú-hosszú részleteket olvastak fel a könyvemből. Nem volt semmi érzés, lepörgött előttem az életem, a terápiám, a hosszú út, amit bejártam. Bevallom, büszke voltam erre az útra. De nem volt ott velem sem a nővérem, a szüleim.meg nem is ismerik ezt az utat. Ott volt velem a férjem, az elején még a nagyobbik lányom is (17 éves már), ez nagyon jó volt. Ugyanakkor nem pótolták a nővérem és a szüleim.

Anoni Mara írta: Szerintem az első lépés, hogy nagyon tudatosítani kell magadban, hogy mi is hiányzik. Aztán el kell fogadni, hogy a hiány a múltban keletkezett, és hogy oda nem tudsz visszamenni. Ez az elfogadás hosszú, és fájdalmas folyamat. Aztán jöhetnek a célok. Nekem pl. egy fontos célom, hogy a gyerekeimnek ne kelljen ezzel a hiánnyal küzdeniük.
Hiánypótlás nincs. Ha nem ehetsz többé somlói galuskát, ami a kedvenced, hiába ehetsz rengeteg bablevest, amit szeretsz, az mégsem lesz soha somlói galuska.
Na jó, ez kicsit sánta, erre vagyok képes így 8 óra tájban. De hogy egy kevésbé képletes példát mondjak: ott ültem a Centrálban, hosszú-hosszú részleteket olvastak fel a könyvemből. Nem volt semmi érzés, lepörgött előttem az életem, a terápiám, a hosszú út, amit bejártam. Bevallom, büszke voltam erre az útra. De nem volt ott velem sem a nővérem, a szüleim.meg nem is ismerik ezt az utat. Ott volt velem a férjem, az elején még a nagyobbik lányom is (17 éves már), ez nagyon jó volt. Ugyanakkor nem pótolták a nővérem és a szüleim.

Érdekes ez. Nekem nem hiányzott, hogy nem ültek ott a szüleim. Vagy az öcsém. Nem bánom azt sem, hogy nem beszélünk az abúzusról. Öcsémet múltkor megkérdeztem skypén, hogy tud-e róla, azt válaszolta, igen. És hogy én mondtam el neki. Ezen meglepődtem, már nem emlékeztem arra, hogy elmondtam neki. Ahogy emlékszem, régen, amikor valakinek beszéltem az abúzusról, vártam volna valami reakciót, nyilván megértést, együttérzést. Ma már nem igazán. Valahogy nem is érdekel annyira, tudja-e valaki, vagy sem. Néha elgondolkozom azon, vajon jó-e ez, vagy csak az elfojtásaimat erősítem ezzel, mert eleget csalódtam már.
A gond ezzel csak az lehetne, hogy az ember elszigetelődik, elmagányosodik. Érdekes élményem volt éppen ezzel kapcsolatban ma. Egy rendezvényen voltam, és teljesen egyedül álltam, elkülönülve a többiektől. És valahogy sokkal jobban éreztem magam, mintha ott kellett volna lennem köztük. Vajon ettől meg kéne ijednem?

Nekem eszembe jutottak a szüleim, miközben egyedül ültem a Centrálban. Hallaniuk kellett volna a történeteket, kicsit kidugni a fejüket a homokból és szembe nézni azzal, amiről nem vesznek tudomást.
Hajnalkám, én is nagyon sokszor kerülök ilyen helyzetbe, ha sok ember vesz körül. Vannak kis csoportokban beszélgető emberek és vagyok én, aki egyedül áll és szemlélődik és egy cseppet sem vágyok közéjük. Én nem ijedek meg ettől, de tudom, hogy ezen változtatnom kell, mert az emberek nem közelítenek felém, nekem kellene odamennem. Viszont az is érdekes, hogy ha sikerül közöttük lennem, akkor is egyedül érzem magam és nem tudom, hogy miért...

Noja ez mennyire igaz...Sokszor én is azt érzem, hogy vagyok én és van mindenki más. Teljesen mindegy, hogy milyen emberek között vagyok,milyen közegben. És tök sokszor látom is magam kívülről, aki egyedül van, egyedül érzi magát, akinek mindig hiányzik valami... Ebből ki lehet "gyógyulni"? Ez meg fog szűnni? Van aki már túl van ezen? És milyen ezután az érzés után az érzés????Biztosan értitek ezt

jelen írta: Noja ez mennyire igaz...Sokszor én is azt érzem, hogy vagyok én és van mindenki más. Teljesen mindegy, hogy milyen emberek között vagyok,milyen közegben. És tök sokszor látom is magam kívülről, aki egyedül van, egyedül érzi magát, akinek mindig hiányzik valami... Ebből ki lehet "gyógyulni"? Ez meg fog szűnni? Van aki már túl van ezen? És milyen ezután az érzés után az érzés????Biztosan értitek ezt

Most én úgy látom, hogy nem is kell ebből "kigyógyulni". Múltkor írta valaki, talán pont te (most nem emlékszem), hogy ez a világ nem normális. és milyen igaz! Én továbbgondoltam ezt. Mi normálisak vagyunk. Az lenne a nem normális, ha ugyanolyanok lennénk, mint azok, akik minket abuzáltak. És az lenne a nem normális, ha nem hatott volna ránk az abúzus. Az áldozatszerep az, amiből ki lehet jönni szerintem, és abból talán ki is kell. De mi túlélők vagyunk (volt már erről is szó itt régebben), és nem túlzok, ha azt mondom, bizonyos értelemben hősök is vagyunk. Mert elviseltük, túléltük, itt vagyunk, élünk, végezzük a dolgunkat. Az pedig, amit ez a sérülés okozott, a felfokozott lelki érzékenységünk, lehet akár áldás is, ami az erőnket adja. Pl. arra, hogy felismerjük az áldozatokat, és segíthessünk nekik a magunk környezetében. Vagy arra, mit Mara csinál, hogy maga a társadalom is másképp álljon hozzánk. Vagy arra, hogy segíthessünk azoknak az áldozatoknak, akik ide jönnek. Mert meg vagyok arról győződve, hogy ez az oldal nemcsak erőt ad nekünk, hanem lehetőséget arra is, hogy segíteni tudjunk. És egyszer, talán, ki tudja, nemcsak virtuálisan, hanem személyesen is.

És nem vagyunk egyedül, hála Marának és az oldal létrehozóinak. Itt mi egymást is tudjuk támogatni, erősíteni. És ami a fontos: látjuk, hogy tényleg nem vagyunk egyedül. itt vagyunk egymásnak. Ismeretlen ismerősök. Mielőtt átmegyek patetikusba, megjegyzem, én már nem is vagyok annyira ismeretlen, köszönhetően annak, amit múltkor bemásoltam. Elfeledkeztem arról, hogy a neten minden visszakereshető. De nem érdekel.
Most ráadásul duplikáltam is a blogomat, mert elkezdtem regényt írni. Hogy mi lesz belőle, nem tudom, de egyelőre jó érzés, hogy már itt tartok, hogy képes vagyok szövegként tekinteni az emlékeimre. (Na, ez nem tudom, mennyire érthető, aki írt már bármit is, biztos érti, tudja, miről beszélek.)

A lényeg kimaradt: jó dolog, hogy a hiányból erőt tud az ember kovácsolni.

Milyen technikákkal lehet a hiányt, mint érzelmet kezelni.
Ma szinte végig vízszintesben voltam, és egy nappal ezelőtt is. És azt várom, hogy holnap már szeptember legyen. De igazából nem akarom h elmúljon a nyár, mert még nem utaztam sehová. És levegő változásra lenne szükségem. Pár hónapra legalább.