Hogyan lehet túllépni rajta?

Hajnalkám, nem ismerem az életutadat, de ezért nem is értem, hogy vezet lefelé. Nézz vissza és lásd meg, hogy mennyit küzdöttél. Nekem már ez is csoda, hogy van férfi, aki ezt elfogadja, úgy hogy fogalma sincs arról, hogy ez milyen nehéz is. ÉS hogy támogató férjed van, ez szerintem óriási dolog. A gyerekeid gyerekkora? Ha elkerültek abúzust, egészségesen nőttek fel, és nekik nem ez a véleményük, mint neked, akkor inkább arra koncentrálj, hogy ami bennük van, azt tőled kapták. A szeretetnél nincs nagyobb kincs.
Ha én visszatekintek, én is sajnálom, hogy nekem nem voltak felhőtlen randijaim, és stigmákat hordtam a lelkemben, és csak feszültséggel tudtam, zavartan kommunikálni a fiúkkal, mert belül nem voltak helyén a dolgok. Szerintem komoly munka, amit most végzel, ennyi év után, sok erő van benned. Már eleve az elnyomás, elfojtás elég nagy erőt kíván. Aztán az emlékek mégis betámadnak, hogy mégis csak fel kéne dolgozni. Azért jön, és kiált ránk, hogy hahó kezdj velem valamit. Utálom az egészet.
Ez a megbocsájtás dolog valahol jó, én agykontrollt szoktam hallgatni. Van benne egy rész, hogy jöjjön az, akinek meg kell bocsátanod, na itt óriási viharok támadnak bennem és körülöttem. A keresztényes dolgokkal én sem tudok mit kezdeni...

karácsony írta: Persze olyan valakit nagyon nehéz találni, aki mellett az ember leteheti szívének titkait és fájdalmait, pedig erre lenne szükség, ha lenne valaki, aki elérhető, megkapható lenne, és teljes lelki támogatást megadna, ja és meglenne mind a négy kereke. Mit lehet tenni, türelemmel várni és hinni, hogy egyszer jobb lesz? Addig egyedül kell haladni az életben, és megtanulni kezelni a magányt, az egyedüllétet, hogy ha egyszer rám köszönne egy ilyen kapcsolat, ne rettegjek majd attól, hogy elveszíthetem a társam, vagy hogy nem vagyok elég jó, mert egy lépcsőfokot feljebb léptem, ha már nem érzem magam attól gyengének, hogy folyton egyedül vagyok, akkor félni sem fogok tőle. De ha valaki tudja, hogy mi az útja, mi a titka annak, hogy egy érintéstől, egy közeledéstől ne a trauma jusson eszembe jó lenne, ha segítene, mert annyira jó lenne már a változás. Vagy fogadjam el, hogy ezek az érzések nem fognak soha megváltozni? nagyon nehéz.

Kedves Karácsony! "Addig egyedül kell haladni az életben, és megtanulni kezelni a magányt, az egyedüllétet," idézet a fenti idézetedből, ami szerintem a kulcs. Ebben egy cipőben járunk, én 50 fölött, úgyhogy Te előbbre vagy , ami nem biztos, hogy vigasztal. Bár szerintem minél fiatalabb valaki, annál egyszerűbb ez a feladat. Nekem annyira nehéz, hogy van mellette egy távkapcsolatom, így van is, nincs is. Nekem is az a vágyam, hogy egy olyan társ, akivel minden gondolatomat megoszthatnám, és mellettem van, bár egyre inkább úgy látom, hogy ez keveseknek adatik meg. Neked még könnyebben, mert fiatalabb vagy. szerintem nem lehet rátrenírozni a dolgokra részegen, szállodában. Ha Magadat elfogadtad, jól érzed Magad egyedül, utána könnyebben be fogod vonzani a megfelelő partnert, én egyre jobban hiszek ebben, és Neked a korodnál fogva ez adottabb. Ha kedves egy partner, könnyebb elhinni szerintem, hogy oldódsz majd szexuálisan. Bár ez nem az én asztalom, mert nekem nem okoztak fájdalmat az abúzussal, csak zavarodottságot, szégyent, beilleszkedési zavarokat, depressziót, stb, meg talán azt is, hogy túlságosan is szeretem a szexet..
Szóval én azt mondanám, akkor ezerrel a terápia, és olvasok egy könyvet, ami nekem most segít: Szorongástól az önbecsülésig (Pál Ferenc)
Sikerülni fog! Én is drukkolok Neked!

Köszi Alicia, megnézem majd a könyvet. Pont tegnap írtam én is a szorongásról, milyen érdekes, csak én a szorongástól a pánikrohamig témát írtam és csináltam róla egy feljegyzést. Amikor nekem jöttek először a rohamok, azt sem tudtam, mi bajom van. Kíváncsi vagyok a könyvre. Szerintem legjobban az tud írni a szorongásról, aki végigcsinálta, Freud jegyezte le először a pánikroham tüneteit, mert ő maga is azzal küzdött. Pál Feri életéről nem sokat tudok, de megnézem, hátha van benne valami hasznos gondolatmagocska.
Köszönöm a drukkot. viszont kívánom!, azért az 50, mégsem 80, még ha megtalálod, akkor is van boldog 30 éved, ha optimisták vagyunk:) anyukám szintén abúzust élt át gyerekkorában, meglátszik mi lett a vége..., ő nem keres segítséget, és engem sem ért meg. Viszont ő is egyedül van, nem is keres társat. Nálad idősebb. Én nem szeretnék így járni, hogy nem dolgozom fel, és leélem az életem a múlt árnyékában. De annyira egymásnak feszülnek a vágyaim és az emlékhalmok, a bennem dúló harcok, az hogy egy érintés feltép egy sebet, és csak ez egy. Igen a hotelszobát többet nem fogom eljátszani, akkor még fiatalabb voltam pár évvel, mint most, és sokat ittam:) Elég csúnyán is végződhettek volna azok az éjszakák. Végül is érzelmileg úgyis végződtek. Vadidegenekkel, általában külföldiekkel próbálkoztam, de volt, hogy az albiba vittem haza egy totál ismeretlen srácot, bár ott nem történt végül semmi, mert elkezdett kijózanodni, és rájött, hogy menyasszonya van:) De lehet, hogy ezek a próbálkozások is gyógyulásfélék akartak lenni nem? Most már másként lesz minden, mert feldolgozom a múltat és tudatában vagyok, hogy mit miért érzek. Szörnyű az abúzus és a gyerekkori bántalmazás, egy vírus az agyban, komolyan mondom.

karácsony írta: De lehet, hogy ezek a próbálkozások is gyógyulásfélék akartak lenni nem?

A gyógyulás nem ilyen. Ezek tipikus magatartásformák nálunk. Sokkal inkább a menekülést látom benne, vagy az azonosulást azzal a torz képpel, amit mi, abúzus áldozatai alkottunk magunkról. Nekem is voltak ilyen fázisaim, pont olyan abnormális kilengések ezek, mint a teljes aszexualitás.

Köszi süni! Ez azonnal hat? Mert én a citromfű teát preferáltam eddig, de az esti elalvásnál nem szokott segíteni, főleg ha félek.

Igen Mara, ez igaz. Volt olyan időszakom, amikor azt hittem, hogy én leszbikus vagyok, aztán tapasztalatot szerezve rájöttem, hogy nem. Szépen bele lehet csúszni ezekbe a történésekbe, ha nem vagyunk tisztában a múltunkkal.

Igen Mara, ez igaz. Volt olyan időszakom, amikor azt hittem, hogy én leszbikus vagyok, aztán tapasztalatot szerezve rájöttem, hogy nem. Szépen bele lehet csúszni ezekbe a történésekbe, ha nem vagyunk tisztában a múltunkkal.

Ez nagyon meglepett, mert sokáig én is leszbikusnak gondoltam magam. Engem úgy nem érdekeltek sosem a fiúk, inkább csak mint barát. Most is van sok fiú barátom. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Mikor komolyra fordult volna a dolog, mindig leléptem. Aztán jött a férjem, és annyira intenzívek voltak az érzelmei, hogy egyből menekülőre fogtam, és nem értette, hogy én miért nem érzek úgy ahogy ő. Bár ő a mai napig nem tud semmit az egészről. valahogy mégis türelmes volt velem, és egymásra találtunk. Nem volt könnyű, és nem az most sem. Meg kellett küzdenünk az én szexuális hátrányaimmal, még most is vannak gátak, és bár mióta szakemberhez járok, sokat javult a helyzet, de még van mit megoldani.

Karácsony, azért visz lefelé, mert majdnem 55 éves vagyok. Nehéz azt elfogadni, hogy az egész eddigi életemet ez határozta meg, ráadásul úgy, hogy nem is tudtam róla.
Nem tudom, mennyire egészségesen nőttek fel a gyerekeim, én most már azért látom, hogy rájuk is hatott ez, hiszen tudat alatt az én viselkedésem hatott rájuk is. De itt igazából arra gondoltam, hogy én nem voltam jelen az ő életükben 100%-osan, hiszen a saját életemben se voltam ott.
Én a kereszténységgel azért elvagyok, csak (ma már) a vallási felekezetekkel nem.

Jé,úgy látszik ez általános,mert bennem is felmerült hogy leszbikus-e bár nem volt még ilyen jellegű kapcslatom, bár azt szoktam monani hogy az legalább nem fájna, de felmerült már bennem hogy vonzódok egy volt kolleganőmhöz

Nagyon sok másságát választó fiú és lány gyerekkorában megtalálható valamilyen abúzus. A fiúk "könnyebben" döntenek nemi identitástudatukat illetően, mert nincsenek anyai ösztöneik, azaz nem kell szülniük. Ettől függetlenül akarhatnak gyereket.
Nem csak a szexuális, hanem a fizikai bántalmazás is hozzájárul ehhez. Egy agresszív apa könnyen teheti fiát meleggé. A fizikai bántalmazás hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekek abúzus áldozatai legyenek. Mert jön egy felnőtt, aki kedves vele...,szépen beszél hozzá. Én 20 évesen a majdnem megerőszakolásomat, majd 22 évesen a megerőszakolásomat így éltem át, ennek köszönhetően.
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..

………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..
………………………………
…………………………………
………………………………..
…………………………………
………………………………………..
……………………………………………..
…………………………………………….
…………………………………………….
……………………………………………..

karácsony írta: Ez a kötődési zavar az, amit áttétesen megéltek a pszichológusaitokkal is, a szerelem,a biztonság, a megértés. Erre vágytok egy kapcsolatban is, én legalábbis erre vágyom, a nehezén azt hiszem már túl vagyok.
József Attila nem véletlenül szeretett bele a terapeutájába, aki viszont nő volt.

Karácsony, a pszichológushoz való kötődést én nem nevezném zavarnak. Zavar akkor alakul ki - mint pl. Áginál - ha a pszichológus nem elég profi. Szerintem a kötődés velejárója a terápiának, szükségszerű ahhoz, hogy meg tudjon a páciens nyílni. Én legalábbis így éltem meg. És persze, hogy abnormálisan kötődsz ahhoz, aki meghallgat, aki csak rád figyel, aki segíteni próbál. Nem tudom, mennyire lehet szerelemről beszélni, nincs erre műszer, hogy bemérjük a kötődési hányadost , valóban az embernek szól-e, vagy csak a terápiás helyzetnek. József Attila "beleszeretett" volna a pszichológusába akkor is, ha egy másikhoz megy, és talán akkor is, ha férfihoz.

Mara, az abnormalitásban van a lényeg...ez nem negatív részemről, de belülről ez egy vívódás, a kötődési zavar, pedig áttétet képez minden személyes kapcsolatban....
Igen, beleszeretett volna, mert a bordeline személyiségzavar egyik tünete a kötődés képtelensége, hiába szeretné, nem tud kapcsolatot kialakítani...kötődési zavar.
Ezzel természetesen nem azt szeretném mondani, hogy mindenki meleg, vagy képtelen a kötődésre, de akiben felmerült, hogy szereti-e azonos nemét, az egy nehéz kérdés. És nem sok irodalmat találunk ennek eldöntésére.

Szerintem a jó pszichológusnak nincs neme. Akkor is bele tudsz szeretni, ha férfi, akkor is, ha nő. És nem a borderline betegség okozta, hanem a terápiás helyzet.

Igen egyetértünk. De a terápiás helyzetben van áttét vagy nincs?

Sziasztok! Igazából nem tudom, hogy jó helyre írom e, de még csak most regisztráltam fel, de már egy ideje olvasom rendszeresen.
17 éves leszek és össze vagyok zavarodva.. Nem történt velem konkrét abuzus szerencsére, de bőven elég volt ahhoz több apró esemény, hogy megviseljenek.. Hosszú ideig féltem a férfiaktól.. A félelem mostanra atalakult undorra.. Hosszú ideig azért jöttem össze fiúval, hogy megvedjen más férfiaktól.. Ironikus.. És közben ők is bántottak..
Elszeretnem mesélni valakinek azt, hogy mi van bennem, hogy mi játszódik le bennem.. Beszélgetni szeretnék valakivel erről..
Kértem már segítséget, járok pszichológushoz..